Erre a történetre valóban jól emlékszem, a nagyanyám mesélte. Őszi délutánokon rengeteg történetet mondott el nekem. Nem tudom miért, de ez maradt meg bennem a legjobban.
A hetvenes években történt. Abban az időben még teljesen mások voltak a szokások, minden más volt, az öltözködési stílus is. A nők körében például a magasított derékfazon, a derékban szűkített és övvel megkötött ballonkabátok hódítottak. A térdzoknival összeállított rövidszoknyákat, na meg persze a pöttyös blúzokat és a szőrmekabátokat hordták szívesen. A szűk farmerok voltak a legdivatosabbak. Ezen kívül igazán kedvelték a nadrágkosztümöket és a trapéznadrágokat is. Akkoriban még csak fekete-fehér televízión nézték a műsorokat. A fiatalok megállás nélkül hallgatták a Beatlest, s Wartburggal, Trabanttal, Ladával kocsikáztak. Hát ilyen világban élt a kis Sarah. Szőke hajú, kék szemű lányka volt. Édesanyjával és édesapjával éldegéltek boldogan, vidáman a retro korban, a város kellős közepén.
- Kész kis hölgy - szokta mondani rá az édesapja.
Egy késő őszi délután volt, mikor Sarah és anyja éppen a gőzmozdonyon utaztak haza a nagymamától a város felé. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A kislány fekete-barna kockás ruhát, fekete cipellőt és harisnyát viselt. Haját két copfba fonták. Kezében pedig a kis Lotti utazott. Ez a bizonyos kis Lotti, Sarah porcelánbabája volt, amit még évekkel ezelőtt kapott édesanyjától. Lottin fehér harisnya, fekete cipő, krémszínű szoknyácska és hozzá illő blúz fityegett. Fején fehér kis sapka díszlett, alatta göndör, barna haja a vállára simult. Kimondottan elegáns jelenség volt. Sarah nagyon szerette ezt a babáját, kedvenc játékának tartotta a sok-sok közül. A vonaton is ezt szorongatta, s ezzel játszott. Egyszer csak a mozdony befutott a végállomásra. Az a sok ember, akiket a szakadó eső megzavart, tolakodott, lökdösődött, és esernyőjüket, kalapjukat fogva ugrált le a járműről. Sarah édesanyja kezét fogta, a tömeg pedig kilökte kezéből a kis Lottit. A baba a sínek mellé esett. Szegény kicsi Sarah nem tudta kivenni, ráadásul a mozdony azonnal el is indult. A kis Sarah nagyon sírt, de ott kellett hagyniuk a babát, nem tudtak mit tenni. Anyja nagyon sajnálta kislányát, s otthon így szólt hozzá:
-Sarah ne sírj, kapsz majd egy ugyanolyan babát!
-Ha ugyanolyan is, az nem ugyanaz! Az az én babácskám volt, Lotti. Ő nemcsak egy baba - bőgte el magát a lány.
Egész estig csak sírt, és a fésülködőasztala előtt bámulta magát a tükörben.
Szomorúan teltek múltak a napok, hetek, hónapok, míg végül már január derekán jártunk. S ekkor csoda történt (mert ilyenek is voltak akkoriban). Mint már mondtam, januárt írtunk, a baba még mindig a sínek mellett hevert, úgy, ahogy hónapokkal ezelőtt kiesett Sarah kezéből. Nem esett baja, mintha az égiek vigyáztak volna rá. Egy januári délelőttön egy idős néni sétált a sínek mellett, ő vette észre a kis Lottit. Ezt a nőt Marynek hívták, aranyos, segítőkész hölgy volt. Ősz haja már elárulta a korát, fekete kosztümje és pöttyös blúza a jó ízléséről árulkodott. Meglátta a babát, és óvatosan, egy ág segítségével kiemelte. Letisztogatta, két keze közé vette s így szólt:
-Nahát! Te kis baba, biztosan hiányzol most valahol valakinek.
-Igen, jól gondolta Mary néni, mert még mindig hiányzott Sarahnak. Mary néni nem tudta kié ez a babácska, honnan is tudhatta volna, ezért hazavitte magával. Otthon levetkőztette Lotti babát, kimosta a ruháját, megszárította, és a babát is lemosta. Majd felrakta a szekrényére. Teltek a hónapok, már áprilisban jártunk, a sok hó is elolvadt, de Sarah még mindig siratta a babáját. Lotti még mindig az idős néni polcán álldogált. Ahogy minden tavasszal megújul a természet, úgy a város is megújult. Új épülettel gazdagodott a városka, s ott helyet kapott egy babamúzeum is. A jó szándékú Mary néni úgy gondolta, úgysem találja a baba gazdáját, ezért elvitte Lottit a múzeumba. Hitte, hogy ez a gyönyörű, értékes játék biztosan szép örökség lesz az utókornak. Lottit ki is állították, az első sorból élvezhette a látogatók mosolyát.
-Igen különleges darab – jegyezte meg egy gyűjtő, aki idős kora ellenére is rajongott a babákért. Az emberek, ha tagadják is, örökké gyerekek maradnak a szívükben.
Eltelt megint egy-két hónap Sarah még mindig aggódott a baba miatt. Sokszor elmentek a vasútállomásra, de sosem látta a játékát.
Szülei kitalálták, hogy elviszik Saraht az új babamúzeumba, hogy megnyugtassák kicsit a lányuk lelkét.
Ez egy kétemeletes, fehérre mázolt, szép épületben volt a múzeum. Jobb oldalán egy hangulatos kis kávéház kapott helyet, ahol nénik és bácsik ültek kávéjuk, teájuk mellett. Az épület ablakaiban színes virágok szépültek. Az ablakok és az ajtók sötét színű fából voltak összeépítve, igazán jól mutatott a fehér épületen. Maga a múzeum is kétemeletes volt. Az emeletek között fa csigalépcső bújt meg. Nagy, tágas térben üvegablakok mögött szép hajú, aranyos mosolyú porcelán és más babák álltak, esetleg ültek. Szinte mindegyik nemzetiség babája képviseltette itt magát. Mindenük, például a hajuk is, teljesen különbözött a másikétól. Az egyiknek kontyba a másiknak fonatba, a harmadiknak kiengedve és így tovább. A ruháik a szivárvány minden színében pompáztak. Voltak köztük kicsi és nagy babák is. Mindegyik babácskának megvolt a maga varázsa. Egy-két játékhoz valamilyen kellék is tartozott: vagy egy fésülködőasztal, vagy ládikó, vagy bőrönd, vagy paripa, akár egy babaház is.
Sarah egy darabig szomorúan nézte a babákat, de hirtelen az egyik üveg mögött megpillantotta az ő Lottiját.
-Hihetetlen! Ez Lotti! Ő az én babám, ő az enyém! – kiabálta, s közben mosolygott Sarah.
S képzeljétek, még aznap visszakaphatta a kislány a szeretett babáját. Sarah nagyon boldog volt.
Ez a történet nagyon jól végződött. Képzeljétek el, ez a múzeum még mindig áll, és ezt a múzeumot Sarah vezeti! Még mindig a kis Lotti a kedvenc babája, és az is lesz mindörökre. Menjetek el ti is, és nézzétek meg ezt a mesés babamúzeumot! Legyen nektek is részetek a csodában!
Kép forrása: Babamúzeum, Tihany
I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A mesékben bármi megtörténhet,
ezért szeretem. Elengedhetem fantáziámat és csakszárnyalhat... Szeretem a meseírásban, ha ezekkel másoknak örömet szerezhetek. A meséket, mondókákat anyukám szerettette meg velem, rengeteget olvasott nekem kiskoromban, ma már egyedül olvasok, gyűjtöm a könyveket, rengeteg van már."
A szerző 14 éves.
A mesetesztelők véleménye:
"Nagyon aranyos mese volt. Egyszer én is elvesztettem a kedvenc babám, de az sajnos nem lett meg." - írta a 10 éves Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése