2017. június 25., vasárnap

Reider- Tabáni Erzsébet: A pillangók első tánca

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Az erdő szélén nagy gyülekezés kezdődött a bogarak körében. Az egyik fa ágán ugyanis tucatnyi pillangó készült elhagyni a bábját és ilyenkor az erdő lakói egymást értesítették erről a nem mindennapi eseményről. Mindenki szerette volna megcsodálni azt a pillanatot, amikor a csúnyácska hernyókból gyönyörűséges pillangók röppennek fel az égre és eljárják első táncukat.

Katica először is szólt a hangyáknak. A hangyacsapat parancsnoka értesítette a tücsköt, tücsök elugratott a szarvasbogárhoz, szarvasbogár pedig, mint a legnagyobb bogár az erdőben megpróbálta az erdő többi lakójához is eljuttatni a nagy hírt: Kezdődik! Amikor már jó sok bogár összegyűlt a bábfüzér alatt és találgatták vajon milyen lesz a mostani átváltozás, hirtelen mindenki elhallgatott. Feszült figyelemmel nézték a bábokat, amelyek megmozdulni látszottak. Rövid időn belül sorra bújtak elő a szebbnél szebb pillangók. Gyönyörű kék szárnyaik és csodálatos táncuk beragyogta az erdőt. A bogarak tátott szájjal figyelték az első szárnycsapásokat, azonban azt is észrevették, hogy egy báb nem tudott kikelni, csak halk sírdogálás hallatszott az irányából.

- Biztos valami baj történhetett vele! – mondta a szarvasbogár, a többiek pedig helyeslően bólogattak.

- Valakinek oda kellene repülnie, megnézni, hogy mi a baj! – mondta a tücsök.

Katica vállalta ezt a feladatot. Felszállt a faágra, amelyen a báb lógott.

- Szervusz, pillangó! – köszönt rá. Én a katica vagyok. Megkérdezhetem tőled, hogy miért sírsz? A barátaimmal nagyon aggódunk. Tudunk valamiben segíteni?

De a pillangó nem válaszolt, csak tovább szipogott.

- Jaj, ne sírj, kérlek! – próbálta vigasztalni katica. Képzeld el, csak miattad gyűltünk össze itt, hogy lássuk a csodát, ami ma veled történik!

A pillangó erre még jobban elkezdett sírni, de katica nem értette a dolgot és visszarepült a barátaihoz.

- Nem mondott semmit, nem tudtam meg mi a baj! – mondta a többieknek aggasztóan.

- Talán beragadt a szárnya! Vagy, ami rosszabb, nincs még neki! - találgatták a bogarak.

- Segítenünk kell rajta! Nem hagyhatjuk így! – mondta a katica.

Már kezdtek is bele a mentőterv kidolgozásába, amikor zajt hallottak. Egy kiránduló gyerekcsoport érkezett az erdőbe. A bogarak mind szétszéledtek, repültek, futottak, amilyen gyorsan csak tudtak, hogy elbújjanak a gyerekek elől. De egy tanulmányi kiránduláson a legfontosabb dolog, hogy a természetet közelebbről is megismerjék a gyerekek. Így a gyerekeket kísérő tanító néni bemutatta az éppen fellelhető bogarakat.

- Ki tudja megmondani, hogy milyen bogár ez? – és mutatott a tanító néni az egyik fa törzsén mászó nagy barna bogárra?

- Én, én, én…… - a gyerekek sorra jelentkeznek, és a tanító néni Borót szólította fel a válaszadásra.

- Ez egy szarvasbogár! – mondta Boró.

- Nagyon ügyes vagy! Gyerekek, most alkossatok csapatokat és keressetek még más bogarakat is, de vigyázzatok rájuk és ne nyúljatok hozzájuk! Óvatosan figyeljétek meg őket, és amelyik csapat a legtöbbet fel tudja majd sorolni, piros pontot kap!

A gyerekek neki is láttak a kiadott feladatnak. Boró és barátai már néhány bogarat feljegyeztek, amikor meglátták, hogy egy kisfiú egy bottal hadonászik és az egyik fa ágát ütögeti.

- Te meg mit csinálsz? – szaladt oda Boró. Ne bántsd őket, ezek pillangó bábok!

- Igen, tudom, de már kikeltek, így nincs ezekre semmi szükség! – mondta a kisfiú.

- Majd a természet eldönti, hogy mire van szükség! – válaszolta Boró. Úgyhogy menj és találj ki más játékot! – küldte el a kisfiút Boró.

De a kisfiú nem hallgatott rá és továbbra is csapkodta a bábokat. Ekkor Boró észrevette, hogy az egyik báb nem maradvány, hanem még egy ki nem fejlődött pillangó.

- Hagyd abba, Kristóf! – kiabált rá Boró és felemelt kezekkel beállt a bot és a báb közé. Nézd, ő még nem tudott kirepülni! – és mutatott rá a bábra.

Kristóf eldobta a botot, a tanító néni és a többiek pedig odaszaladtak hozzájuk. Boró elmondta, hogy találtak egy pillangóbábot, ami valószínűleg beragadt a bábjába. Boró tudta, mit kell tenni, hiszen otthon, a kis kertjükben számtalan pillangó kelt már ki.

- Hagyjuk, hadd próbálkozzon egyedül! Mert, ha segítünk rajta, nem fog életben maradni, nem lesz elég erős a szárnya.

A báb ekkor mozgolódni kezdett és hirtelen óriási szárnyak pattantak ki belőle. A gyerekek csodálkozva nézték, hogy milyen gyönyörűen nyitogatja kék szárnyait a pillangó.

- Látjátok gyerekek, ez a természet egyik csodája! – mondta a tanító néni, miközben figyelték a gyerekek, ahogy a pillangó repked körülöttük.

A pillangó mielőtt még csatlakozott volna a többi pillangóhoz Boró orrára szállt. Boró becsukta a szemét, nem mozdult, csak mosolygott. A pillangó elrepült, a gyerekek pedig folytatták tovább az erdei kirándulást. A bogarak pedig előjöttek rejtekhelyeikről és vidáman nézték együtt a pillangók első táncát.

A szerző saját akvarell illusztrációja, melyben a zsűri külön dicséretben részesítette




A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjában részesült


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A pályázatra megírt mesémmel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy még egy apró pillangó is megérdemli az életet. Minden élőlény különleges, de talán a pillangó az egyik legkülönlegesebb, mert neki megadatott az, hogy életében kétszer szülessen."

2017. június 23., péntek

Markovics Éva: Ciberepuszka

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 7 éves kortól ajánljuk!

Bicige az erdőben kószált.

A barátai mind nyaraltak valahol, csak ő csatangolt magányosan Kócmócfalván, Kócmócfalva kisze-kusza kis erdejében. A kiserdőben malapilinguszok nyújtózkodtak az ég felé, alattuk szedresek bokrozódtak meg illatoztak. A fű csak itt meg néhol ott látszódott, mert a Hold alig-alig tudott átnyújtózkodni a lombok között, hogy éjszakánként zöld szálacskákat tűzködjön a földbe.
A kiserdő közepén bóklászó Bicige egyszer csak megállt. Egy apró, szőrös kis lény ugrott elő egy vakondtúrásból, épp az orra előtt, majdnem elgáncsolva szegény mit sem sejtő, ártatlanul kóborolgatót.
De nem vakond volt. Legalábbis Bicige szerint a vakondnak nincs hosszú, fekete, szőrös füle és bozontos farkincája. Ráadásul nem is igen szoktak a vakondok - vagy vakondokok, ahogy az okosok mondják, pedig ennek semmi értelme - szóval a vakondok nem nagyon szoktak dühösen morogva ide-oda mászkálni a bokrok között, hogy frászt hozzanak a gyanútlanul arra járókra.

Bicige alaposabban megnézte magának a különös lényt, aki váratlanul csak úgy hip-hopp hátrafordult, és egyenesen Bicige szemébe nézett.

- Hoppá! Megvagy! - mutatott rá apró ujjacskájával a nemvakond. - Te vitted el a mindentváltoztatót! 

- Én? Azt sem tudom mi az! - felelte ártatlanul Bicige.

- Persze, nem tudod! A mindentváltoztató évszázados milliók óta a ciberepuszkák ősi nemzetségének tulajdonát képezi! Te pedig nem vagy ciberepuszka! - Összehúzta a szemöldökét és körbejárta Bicigét. - Vagy igen?

- Nem, nem vagyok. Én koborján vagyok.

- Aha. És miért ilyen bánatos a képed? – kérdezte a puszka, keresztbe fonva karjait a mellkasán.

- Unatkozom - vallotta be Bicige. - Mindenki valahol máshol van, én meg itt ...

- Aha, értem én - felelte a puszka elgondolkodva. - És mondd csak: ha megkapnád tőlem kölcsönbe ezt a mindentváltoztatót, akkor mit kívánnál?

- Azt, hogy legyenek itt a barátaim.

- Nocsak. Aztán arra gondoltál-e, hogy ők épp jól érzik magukat ott a valaholban, ahol most nélküled vannak? Te meg sitty-sutty ideröppented őket, mondjuk a Balaton hűs habjai közül ... Na, gyere! - nevetett fel a puszka. - Jól megkeressük a mindentváltoztatót, ciberepuszkává varázsollak, aztán többé nem leszel bánatos, meg ilyen unatkozós. Kapsz te is egy szedrest, amit őrizhetsz tavasztól őszig, aztán meg mehetsz téli álmot aludni... Na gyere csak, segíts megkeresni...

- Ajaj - rémült meg Bicige. - És ha én nem akarok ciberepuszka lenni?

- Akkor nem változtatlak át, csak kérlek segíts megkeresni a mindentváltoztatót, mert különben kipenderítik a cibereszűrömet ebből a szedresből, pedig nagyon szeretek itt lakni...

Bicige természetesen segített a puszkának, mert nagyon rendes kis koborján volt, aztán együtt falatoztak a legfinomabb szedrekből egész délután. A kis puszka pedig a ciberék ősi nemzetségéről mesélt teli szájjal, amit ugyebár nem illik, viszont szedrezgetés közben szerencsére nincsenek illemtanárok a közelben. A puszkák meg amúgy is másképp illenek meg nem illenek. Náluk például szabad volt felvenni a földre pottyant ennivalót, és szabad volt utána megenni. Csak egy jóleső fújjintás, egy amolyan phu, és máris hopp, dobhatták be a szájukba! A homokzutyerkák meg csak sercegtek meg percegtek a fogacskák között! Persze szegény zutyerkákat mindig gondosan ki kellett köpdösni holmi lenyelés helyett, mert a zutyerkák egyáltalán nem örültek annak, ha a szederrel együtt ők is a pocakba utaztak. Így hát a szedrezgetés tényleg nem volt egy amolyan elegáns, csili-vili-étteremben végezhető falatozás!

Még jó, hogy Bicige és a ciberepuszka a kiserdőben üldögélt a földön, és nem bárhol másutt.

Mert néha bizony jó épp ott lenni, ahol vagyunk.


A szerző saját illusztrációja



A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíját kapta különleges nyelvezete miatt!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A mesék világa messze repít. Nem csak "igazi" állatok és növények taníthatnak meg a természet szeretetére, tiszteletére, hanem a fantáziavilág sehol máshol nem létező figurái is.
A gyerek még nem szarvasbogarat lát, és nem kutyával játszik, hanem csodákat fedez fel. Ámulva figyeli a fűszálon hintázó katicabogarat, és a rózsaszirmon a tetveket. Számára ezek nem tetvek vagy nem katicabogár, hanem megannyi felfedezni való ismeretlen és különleges világ. Aminek ő maga is részese. Ő maga nem csak megfigyelő, hanem játszótárs és kalandor.
A fantázia határtalan. Az elnevezések viszont határokat szabnak. Ha egy növényt malapilingusznak hívnak, egy állatot pedig ciberepuszkának, akkor ki tudja melyik micsoda igazából? Kell-e tudnunk? A gyermeki fantázia megteremti mindezt saját ismeretei és saját fantáziája szerint."

2017. június 2., péntek

F.Magyar Anikó: Ödi

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Ödönkének neveztek el az embergyerekek. De az Ödit sokkal jobban szeretem. Főleg, mert miután otthon is elmeséltem az embergyerekekkel való kalandjaimat, a tesók folyton csúfot űztek a nevemből. „Ödönke, megint belemászott a bödönbe.” Hahaha. Mondhatom nagyon vicces. Na, ezért szeretem jobban az Ödit. Arra még nem találtak ki poént. Ugye megértitek.

Kicsi sünkölyök voltam, tapasztalatlan és rettenetesen kíváncsi, mikor egy őszi hajnalon szüleim tiltása ellenére átsétáltam a jó meleg, biztonságot nyújtó vacokból, a szomszédék hatalmas, tágas, zöld kertjébe. Mennyi finom illat, mennyi új, izgalmas felfedeznivaló – gondoltam magamban. Hát, izgalomból nem volt hiány, az biztos.

Rögtön az első megtett méterek után egy hatalmas állkapocs még hatalmasabb fogai és csorgó nyála akarta megkóstolni a tüskés bundám alatt rejtegetett husikámat. Ne mondjátok el senkinek, de nagyon megijedtem a hirtelen rám rontó félelmetes vadállat láttán, s amilyen picire csak tudtam, azonnal összegömbölyödtem. Vagy egy órán keresztül labdázott még velem a fenevad - akiről persze később megtudtam, hogy az embergyerekek leghűségesebb barátja -, miközben minden fortélyát bevetve próbált kihámozni a gömbformámból. Gondolhatjátok mennyire felkeveredett ebben a „játékban” a gyomrom. Visítottam, ahogy csak bírtam: ha még két másodpercet tovább görgetsz te fenevad, lesz, ami lesz, egészen biztosan kipakolom eléd az aznapi reggelimet. Szerencsére az embergyerekek szülei nem bírták tovább hallgatni a hajnali lármát, s végre megnézték mit alkot a házőrzőjük az udvaron. Aztán véget vetettek az én borzalmaimnak is.

Ha azt gondoljátok, a kaland itt véget ért, hát ne tegyétek. Az igazi kaland még csak most kezdődött el. Sztár lettem.

No, de hogy ne szaladjak annyira előre, miután az embergyerekek anyukája is - az én sünanyukám után - jól megreggeliztetett, meg megitatott, egy kényelmes dobozkát jelölt ki számomra ideiglenes kuckómnak. Azt hitte, majd jól benne maradok, s aztán gügyöghet nekem naphosszat, míg meg nem találják jól elrejtett sünvackunkat, hogy hazaengedhessenek. Na persze! Nem olyan csüccs le sünikének teremtettek engem, mint az elsőre látszik rajtam. Amint nem figyeltek rám egy perc erejéig, azonnal kimásztam a dobozból, s kerestem magamnak a szekrény alatt a dobozvacoknál egy sokkal jobb kis rejtekhelyet. Hát ők nem úgy gondolták, hogy az jobb hely számomra, s ugyan elsőre nem ment nekik olyan könnyen, de azért mégiscsak visszatessékeltek a kijelölt dobozkámba.

S itt kezdődött az én sztárságom. Képzeljétek el, engem bámult egy egész óvodai csoport, majd néhány iskolai osztály összes embergyereke is a nap folyamán. Ha hallottátok volna, miféle butaságokat mondtak rólam néhányan. De azért voltak nagyon okos embergyerekek is, akik aztán szépen elmagyarázták a tudatlan kis többieknek, hogy mi nagyon szeretjük, ha nem háborgatnak minket, s hogy egyáltalán nem vagyunk háziállatnak valók sem, mert a bundánk szúr. Igaz, hogy születésünkkor még nem, de egyébként igen. És igazából azt szeretjük, ha a saját kis vackunkban élhetünk, azt ehetjük, amit magunk szerzünk, vadászunk. És ha az avar alá bújunk el ősszel, hogy téli álmot tudjunk aludni, érdemes az avart óvatosan átnézni. Hangsúlyoznám, hogy igencsak óvatosan, mert lehet, hogy már alszunk, és ugye azt ti sem szeretitek, ha csak úgy felébresztenek benneteket a legszebb álmotokból. Szóval az avart érdemes óvatosan átvizsgálni, mielőtt arra vetemednének az
embergyerekek szülei, hogy azt meggyújtsák a tűzrakókban. Azért a nap végére igencsak elfáradtam, s ezt se verjétek nagy dobra, de délután már egyre inkább hangot adtam ama kívánságomnak, hogy most már igazán hazamennék a sünvackomba, süntesóimhoz, sün szüleimhez, sünuzsonnámhoz, sünpizsamámhoz. Ideiglenes dobozhajlékomat a kert legtávolabbi, a vadállatuktól legmesszebbi ponton helyezték el végül az embergyerekek szülei. Nagyon hálás voltam nekik, mivel diszkréten magamra hagytak, így nem kellett kerülőutakon hazasietnem, hanem egyenesen hazaszaladhattam enyéimhez.
Mert ha hiszitek, ha nem, mi sünök, olyan gyorsan tudunk futni, akár egy nyúl. Na, jó!
Azért ha nem is olyan gyorsan, mint nagyfülű barátaink, de azt egészen biztosra veszem, hogy minket, sünöket, ti nem érnétek utol olyan könnyen. Engem, tuti hogy nem.

(Részlet Ödi és a vakondok levelezéséből.)




A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa lett!


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Tanítónő, 3 gyermek édesanyja vagyok.
Mióta gyermekeim vannak, nem csak a munkám során, hanem a mindennapokban, ezernyi élethelyzetben jön elő a környezetünkben élő élőlények ismerete, szeretete, gondozása, védelme. A városi környezethez alkalmazkodott vadon világa körbevesz bennünket. Szeretjük, tiszteljük azt, s megpróbálunk egymással békében együtt élni.
Ennek egyik emlékét örökíti meg az Ödi című elbeszélés is."