G Joó Katalin: Zöld mese a varázserdőből

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A Kristály - hegyen innen, a Fátyol - vízesésen túl, ott ahol az óriáskontyvirág virul, ott található a Varázserdő.

Beköszöntött az ősz. Fenyő és az avar illata keveredett a levegőben. Őszkisasszony csodás színekkel festette be a faleveleket. Hamarosan kezdődik a tanítás az Erdei Iskolában. Mackó tanító néni már felkészült az új tanévre. Szarka Szidit kérte meg, hogy vigye a hírt a nebulóknak.

- Gyertek, gyertek, gyerekek! Ma iskolába jöjjetek!- rikoltozta Szidi ágról ágra repülve.

Lassan szállingózni kezdtek a tudásra éhes tanulók. Elsőnek Iszkiri, a nyúl érkezett. Annyira izgult, hogy egyből elrágicsálta a tízóraira hozott répáját. Aztán sorra érkeztek a többiek is: Róka Róza, Őz Ödön, és Szarvas Szilárd, Vaddisznó Vince, Borzaska, a borz, a Cserfeske, rigó, Mókus Manci, Farkas Fecó, Sün Saci. Vidáman beszélgettek. Mackó tanító néni köszöntötte a nebulókat, s elmondta, hogy holnap sétálni mennek, megismerkednek a védett növényekkel.

- Miért védettek? - kérdezte a kotnyeles Cserfeske. Ki őrzi, védi őket? Vagy le akarják kaszabolni, taposni szegényeket?

- Ha meg kell védeni őket, én készen állok! - állt bokszállásba Vaddisznó Vince -. Mikor indulunk?

Róza a haját igazgatva így szólt:

- Na, azért én nem szeretnék verekedni.

- Én sajnos félek, de ha futni kell, abban jó vagyok - motyogta halkan Iszkiri, a nyuszi.

- De ha elfutsz, azzal mit segítesz? - kérdezte Mókus Manci kíváncsian.

- A bunyóban én is jó vagyok! Számíthatnak rám is a kis védeni valók! - húzta ki magát Farkas Fecó.

- Én megszurkálhatom a gazfickókat! - mondta Sün Saci.

- Jó, jó! - mosolygott Mackó tanító néni. Kedvesek vagytok, hogy segíteni akartok. Tudjátok, a verekedés nem megoldás. Holnap séta közben elmesélem, hogyan kell megóvni őket. Azért védettek, mert kevés van belőlük, ritkák, vagy az emberek gyűjtő szenvedélye miatt kerültek veszélybe. Holnap találkozzunk az iskola előtt! Elemózsiát, jókedvet hozzatok magatokkal!

Másnap reggel vidáman indult útnak a kis csapat. Mackó tanító nénivel együtt énekelték az Erdei Iskola indulóját, de aztán csendre intette őket.

- Figyeljetek csak! Halljátok az erdő hangjait?

- Én nem hallok semmit - mondta Őz Ödön.

- Persze, mert énekeltünk - válaszolta a tanító néni. Ha azonban hegyezitek a fületeket, akkor sok mindent megfigyelhettek.

S valóban! Ágreccsenést, avar zörrenést, madárcsicsergést hallottak.

- Megérkeztünk. Pakoljatok le! Vegyétek elő a nagyítót, a kis zacskót, amit hoztatok!

- Ehetünk is?- érdeklődött Borzaska, a borz.

- Igen. Falatozzatok egy kicsit!

Amikor ettek- ittak, felkerekedtek.

- De szép ez a virág! – és Mókus Manci már nyúlt is, hogy leszakítsa.

- Ne tépd le! - figyelmeztette a tanító néni. Minden virág ott szép, ahol virít. Ha most leszeded, mire hazaérünk, elhervad. És lehet, hogy védett. Nézzük csak! Ez egy kikerics, és bizony az.

- Óh! - Bocsáss meg, virágocska! - nyögte Manci.

- Én azt hittem, hogy az is védés, ha mi most összeszedjük, és elvisszük az iskolába. Ott nem lehet bajuk, mert mi vigyázunk rájuk, így védjük meg őket - mondta Róka Róza.

- Nem. Nem szabad letépni! Azzal véded, hogy nem szakítod le - válaszolta Mackó néni. Engedjétek ott élni ezeket a pompás virágokat, növényeket, ahol kibújtak a földből! Ott érzik jól magukat, onnan kapják a táplálékot.

- Nézzétek! Ez is védett. Erdei holdviola. Ezek világoslilák. Az meg ott erdei ciklámen. Ezek is védelem alatt állnak.

- De szépek! - elkendezett Cserfeske.

- Úgy tudom, hogy a hóvirág is védett - szólt közbe Farkas Fecó.

- Igen, igen - bólogatott a tanítójuk. Ha tavasszal találsz, csak nézegesd!

- Ehetek erről a bokorról? Olyan csábító, szép bogyók! - kérdezte Szarvas Saci.

- Ha egyedül vagy és nem tudod milyen bokor, akkor nem. Lehet, hogy mérgező - felelte a tanító néni.

- Igen, igen - kiabált közbe Vaddisznó Vince -, ezt mondta apukám is. Csak akkor ehetünk a bokrokról, ha valaki ismeri a termésüket és megengedi. Amúgy tilos megízlelni!

- De ez a gombákra is igaz. Ha leszedjük, meg kell mutatnunk Uhu bácsinak, mert ő ért hozzá - hadarta Iszkiri, a nyuszika.

- Így van! - helyeselt a tanító néni. Erről csipkedhettek, mert ez a som. Sok olyan bogyó van, amit meg lehet enni. Ilyen még a kökény, a madárberkenye. Lehet, hogy találunk itt is. A kis zacskóba, amit hoztatok, tegyetek faleveleket, mert abból készítünk majd képeket az iskolában! Csak a földről szedjétek! A fákról, cserjékről ne! „Csak amit a természet már elengedett”- így tanította nekem az én tanító bácsim. A lehullott levelek, lepotyogott termések, mind mehetnek a gyűjtőtasakba.

Még sok szép virággal, bokorral találkoztak a kis lurkók. Játszottak is egy kicsit. Ezen a napon sok mindent megtudtak az erdő növényeiről.

Megtanulták, hogy óvni kell a természetet, és nem szabad mindent megkóstolni, akármilyen szép, csábító is a kinézete. Azt is, hogy nem kell mindent letépni, ami megtetszik nekik.

Másnap az összegyűjtött levelekből, termésekből csodás képeket készítettek, amit aztán kitettek az tantermükbe.

Ahányszor rápillantanak majd, eszükbe jut a remek erdei kirándulás, és a sok hasznos ismeret, amit Mackó tanító nénitől megtanultak. Egy dalt is írtak, amit azóta is szívesen dalolnak:

Ne tépd le, ne szedd le,

az erdő növényeit!

Ne kóstold, ne habzsold,

a bokor bogyóit!

Jól jegyezd meg!

Védd a természetet!

Az illusztrációt a szerző tanítványa, Farkas Dorka (8 éves) készítette

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában II. helyezett.

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Az osztályunk „zöldszemüveges” azaz természet- és állatvédő. Fontos értéknek tartjuk a természetvédelmet, és minden kis diákot és szüleiket is erre nevelünk."

Nagy - Rakita Melinda: A császár és a madarak

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


A mesét 8 éves kortól ajánljuk! 

Egyszer volt hol nem volt, igaz volt, vagy mese volt? Döntsétek el magatok!

Élt egyszer valahol túl az égszínkék tengeren egy kövér öreg, de csöppet sem bölcs császár, aki mérhetetlenül kapzsi volt.

A császárnak hatalmas földjei voltak, ahol rizst és más gabonát termeltek a földművesek, akik mind az ő szolgái voltak. A császár megkövetelte tőlük, hogy a termés minden szemét betakarításkor az ő raktáraiba szállítsák. Jaj, volt annak, aki csak egy tálra való rizst, vagy egy cipóra való búzát is megtartott magának abból, amit saját maga termelt meg a saját kis földecskéjén. Az összegyűjtött termésből csak éppen annyit kaphattak vissza, hogy éhen ne haljanak és tudjanak dolgozni. A többi, mind a raktárakban gyűlt és súlyos aranypénzekért adták el az uralkodó kereskedői a külföldi országokban, hogy az így összegyűlt aranyak is a császár kincseskamráit gazdagítsák.

Egy napon, amikor a császár körbejárta birodalmát azt látta, hogy egy mezőn a kismadarak az érett rizs szemeket csipegetik. Egy másik mezőn meg az aratáskor kihullott szemekből lakmároztak a madárkák.

- Ejnye, teringettét! – kiáltott fel a császár – Ezek a szégyentelenek meglopnak engem. Az én termésemet falják fel.

Az illusztrációt készítette: Bábikné Gyovai Anita

Azon nyomban parancsba adta, hogy a földjeiről kergessék el a madarakat. Volt neki egy bölcs tanácsadója, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az urát.


- Felséges császárom – mondta – a madarak hasznosak, szükség van rájuk a természetben. Hagyd őket élni, kérlek!


- Ne beszélj ostobaságokat – torkolta le az uralkodó – a madarak csak egész nap énekelnek, hasznot nem hajtanak, de bezzeg megeszik a termésem javát. Ne merészelj ellentmondani nekem. Aki nem hajtja végre a parancsomat, nyomban lefejeztetem.

Szegény alattvalói bizony féltették a fejüket és mindent megtettek, hogy elkergessék a madarakat, miközben mélységesen szomorúak voltak, hogy ilyen buta, kegyetlen dolgot kell cselekedniük. Persze a madarakat nem volt könnyű elkergetni. Felreppentek a hessegetésre, de azonnal visszaszálltak amint a földművesek megpihentek. 

A császár és a madarak című mese előadása a Kacaj Panka Díjátadó ünnepségen. 

Amikor a császár fülébe jutott, hogy az alattvalói nem boldogulnak a madarakkal, újabb parancsot adott.
Az összes földműves egyszerre menjen ki a földekre, csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud, és addig ne hagyja abba, amíg egyetlen madár is marad a földeken. Egy hónap múlva újra körüljárom a birodalmamat, és akinek a földjén madarat találok, azt örökre a tömlöcök mélyére zárom.
Szegény emberek nem tehettek mást, engedelmeskedtek a parancsnak, hiszen azt mindenki tudta, hogy aki egyszer bekerül a császár tömlöcébe, az bizony soha többé onnan nem jut ki élve.
Minden falu apraja, nagyja a földekre vonult, magukkal vittek mindent, amivel zajt lehetett csapni. Ott aztán egyszerre verték meg a dobokat, szólaltatták meg a kürtöket, verték fémkanállal a fémlábasokat és még hangosan kiabáltak is hozzá. A rettenetes zajra a kicsi madarak apró szíve a rémülettől megállt és százszámra potyogtak élettelenül a földekre. Az a néhány, amely túlélte ezt a rettenetes háborút, végleg elmenekült. A parasztok zsákszámra szedték össze az elhullott madarakat és szomorúan nézték a kiürült fészkeket.
Amire a császári látogatás ideje elérkezett némaság borult a földekre. Nem hallatszott sehol madárdal, madárcsiripelés. A császár elégedetten nézett körül.


- Na, ugye megmondtam! Mind eltakarodott. Ezek az ingyenélők sem fogják többet felzabálni a termésemet. Senki nem rövidíthet meg engem büntetlenül. 

Galagonya bohóc, mint a császár tanácsosa és Albert Péter a császár szerepében

Nem figyelt fel a tanácsadója keserű fejcsóválására és nem látta a tiszteletére földig hajolt földművesek riadt arcát sem. Nem hallotta a suttogó hangokat, amelyek mind arról szóltak, hogy bizony meglesz ennek a böjtje hamarosan. Füle süket volt a népe hangjára. 

A tél csendben telt el, madárdal nélkül jött el a tavasz, a vetés ideje. És bár eleinte szépen zöldült a termés, mégis hamarosan pusztulásnak indult minden. Mire eljött az aratás napja már csak az üres kalászokat ringatta a szél. Mielőtt a termés megérett volna, mind felfalták a bogarak, a hernyók és egyéb csúszómászók. Soha nem látott mennyiségben nyüzsögtek a földeken a különféle rovarok. Hiszen a madarak fő tápláléka nem az a néhány rizsszem, felcsipegetett, elhullott búzaszem volt, hanem a pajorok, meztelen csigák, hernyók és rovarok. Hiszen a madarak nem kárt tettek a termésben, hanem inkább megvédték azt az igazi kártevőktől. Madarak nélkül elszaporodtak az élősködők és megállíthatatlanul pusztítottak el mindent, ami útjukba került. Felfalták a fák és bokrok leveleit, virágait, elrohasztották a gyümölcsöket. Abban az évben senki nem szüretelt, senki nem aratott, mert nem volt mit.

A földművesek titokban elmenekültek a földekről. Féltek a császár haragjától és rettegtek az éhínségtől, amely a termés hiányában várt rájuk. 

Amikor a császár a szokásos éves körútjára indult, hogy megszemlélje országa gazdagságát, döbbenten látta a pusztulást. Éktelen haraggal fordult a tanácsadójához. 

- Ki tette ez az országommal? Mentem felnégyeltetem. 

- Te tetted ezt Uram! 

- Hogy merészelsz ilyet mondani nekem, szégyentelen szolga? – kiabálta a császár. 

- Elpusztíttattad a madarakat nagyúr és madarak nélkül elpusztul a természet is – válaszolta csendesen a tanácsadó. 

- Ne akard nekem azt mondani, hogy a nyavalyás madarak okozták ezt a pusztulást. 

 

- Nem Uram. Nem a madarak, hanem a madarak hiánya. A madarak a te hűséges szolgáid voltak. Megvédték a növényeket a kártevőktől. Igaz, hogy egy kevés magot is felcsipegettek, de ezerszer többet mentettek meg neked. 

A császár hitte is meg nem is, de azért elgondolkozott. Magához hívatta az ország bölcseit és kérdőre vonta őket. Bár a bölcsek is rettegtek a nagyúr haragjától, nem mondhattak más, mint hogy a madarak hasznosak, és madarak nélkül minden elpusztul. 

Ekkor végre a császár is megértette, mekkora ostobaságot művelt. Parancsba adta, hogy az országában soha többé senki nem bánthatja a madarakat. Mostantól kezdve arra várt büntetés, aki ezt a parancsot megszegte.

Persze tönkretenni sokkal könnyebb a természetet, mint helyreállítani azt. A császár országában is hosszú évekbe telt, mire ismét madárdal hallatszott a földeken. Még több, mire helyreállt a természet egyensúlya, amikor ismét tömött kalászokat ringattak a szelek és egészséges gyümölcsöt termettek a fák.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában I.helyezett. 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Amikor elolvastam a pályázati kiírást, eszembe ötlött egy – számomra döbbenetes és igaz történet -, amelyet egy ma élő kínai írónő könyvében olvastam, és amely mély nyomot hagyott bennem. A mesém egy igaz történet feldolgozása, amelyet a császárság korába helyeztem át, pedig valójában nem is a nagyon távoli múltban történt.
Mondhatnánk, hogy az emberi kapzsiság és butaság története, de valójában arról szól, hogy a természet minden egyede egyaránt fontos. Nem dönthetünk a nélkül egyetlen szereplőjének jelentőségéről, hasznosságáról sem, hogy ismernénk.
A természet egy olyan egység, amelynek mi – emberek – is csak egyik alkotóeleme vagyunk. Ahogy magunkra vigyázunk, úgy kell vigyáznunk a környezetünkre, a természetre, mert bármely egyedének elpusztítása, egyenes út a saját pusztulásunkhoz is.

Tehát hagyjuk élni a természetet, hogy mi magunk is élhessünk!"

Mesetesztelők véleménye:

"Nekem a héten A császár és a madarak volt a kedvencem. Nagyon sok tanulság van benne." - Kinga, 12 éves

"Félelmetes a mese, az a félelmetes benne, hogy akár napjainkban is megtörténhet hasonló, mert sajnos a természettel szembeni emberi butaság határtalan." - Lilla, 17 éves 

Bakos Katalin: Hagyd é(neke)lni!

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Az éjszaka múlik, hajnal van,

füledbe kúszik egy halk dallam.

Víg hangú madárraj énekel:

Új nap van, szép nap van! Ébredj fel!

Mikor napközben az erdőt járod,

találhatsz még több muzsikus barátot.

Kopog a harkály, cserreg a rigó,

azt énekli neked: élni ó, mily jó!

A tavak mellet is, ha utad odavezet,

hasonlóan vidám, szép ez az üzenet.

Békák zengik, brekegve, teli tüdőből,

a fodros víz színén a nap hogy tündököl!

És te bárhol vagy is, bármerre mész,

legyen a szíved velük dalolni kész!

S majd ha leszáll az est, aludni tér a nap,

éjjeli altatót dúdol egy új csapat.

A madárhangok mellé egyéb is vegyül,

szót kér a tücsök, azaz inkább hegedül.

(De egy egész csapat, nem csak úgy egyedül.)

Látod hát, hallod hát, az állatok himnuszát?

Vigyázz a kis kórusra, ne bántsd,

az sem nekik, sem neked nem lenne jó…

mert elnémulna az éjjeli, s a hajnali szép muzsikaszó!

Kacaj Panka Díjátadó ünnepségen a színészeket "hagytuk énekelni", 

a közönség nagy örömére 

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt vers kategóriában III. helyezett!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Ha őszinte szeretnék lenni, és az is leszek, ki szerettem volna próbálni magam. Szoktam írni, persze elég amatőr szinten, amihez kell ihlet, ötlet és ennek a pályázatnak a témája egyszerűen megtetszett. Nem állítom azt, hogy minden hétvégén a természetet járom, és azt sem, hogy van egy tucat háziállatom. De örülök annak, hogy ahol lakom ott van egy kicsi zöld a környezetemben. Örülök annak, hogy hallhatok madarakat csipogni (még ha az autók zúgása sokszor sajnos bele is csúfít), szeretem hallgatnia tücsköket ciripelni, és a kilátást az ablakomból."

A mesetesztelők véleménye:

"Annyira dallamos az egész vers. Nagyon tetszik." - Eszter 12 éves. 

"Szép és igaz, jó a hangzása." - Lilla, 15 éves

Harazin Judit: Kis világunk

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Szeretnél-e látni most,

Sok érdekes állatot?

Kapd fel gyorsan hátizsákod,

Vedd nyakadba a világot.

Keress tapírt, hangyászt,

Vikunyát vagy kajmánt

Mehetsz míg a szemed lát,

Ott is hol még nem járt láb.

De ha holnap itthon maradsz,

Számold össze kiket láthatsz.

Felfedezhetsz számtalan lényt,

Mégis fogadd el azt a tényt:

Ha benézel a kert bokrába,

Réten fűbe, szép virágba,

Vagy csak az út porába,

Fordítsd fejed több irányba,

S meglátod, hogy millió 

Körülötted a felfedezni való.

Rájuk tán már ügyet sem vetsz,

Meg sem nézed, hova léphetsz, 

Pedig nekünk sokat érnek,

Jobb életünk, hogyha élnek.

Kell –e nekünk a giliszta,

Hogy a földet általkússza?

Fontos-e a katica, 

Föld mélyén a sok hangya?

Hasznos-e a bodobács,

Minek a világnak darázs?

Káposztalepke bármerre száll,

Mindenütt csak nagy kárt csinál?

Vagy vegyük az egeret,

Aki sosem rág eleget.

És a rokon bőregér,

Ő még aztán éjjel sem fél.

Mi szükségünk mindezekre?

Mert mind hatnak életünkre.

Színesebb a kertünk tőlük,

És kezünkben van jövőjük.

Nem bántanak, csupán élnek,

Érintéstől nagyon félnek.

Ragadozók, s táplálékok,

Apák, anyák, ivadékok.

Hagyd létezni, el ne taposd,

Láthassák mind a szép napot!

Megérdemlik a védelmet,

Kapjanak hát több figyelmet!

S ha nem bántod, majd meglátod,

Megmentettél egy kis világot.

Illusztráció: Kanovszki Renáta

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt vers kategóriában II. helyezett 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Az állatok és az élővilág szeretete apró gyerekkorom óta része az életemnek. Igyekszem a gyermekeimmel is megismertetni az állatokat, mivel azt gondolom, minél többet tudnak, annál inkább fontosnak érzik környezetük védelmét. Szeretném, ha a gyerekek észrevennék, hogy mennyi csodás és különleges lény vesz körül bennünket és ehhez elég csak kimennünk a kertbe és kicsit szétnézni."

 

Papp Róbert: Az utolsó fecske

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Tessék kérem továbbjönni,

Itt látható ma már

Múzeumunk új lakója,

E kitömött madár.

Kis hazánkban csapatostul 

Szelték át az eget,

Ettek szöcskét, ettek hernyót,

Kukacot és legyet.

Sárfészekben nevelkedtek

Fiókáik egyre,

Etetéskor jutott idő

Minden egyes begyre.

Villás farkuk jellegzetes,

Csinos frakkjuk szintén.

Nem várt rájuk márciusban

Senki jobban, mint én.

De amikor dróton ülve

Készültek az útra,

Tudtuk jól, a nyári szünet

Végéhez ér újra.

Még az elmúlt évtizedben

Élt közülük néhány,

De amit most önök látnak,

Rendkívüli példány.

És hogy mitől különleges

Kis madárkánk teste?

Mert ő volt a Földünkön élt

Legutolsó fecske.

Az utolsó fecske szerepében Pintér Gábor, mesélő Albert Péter, 

előadás a Kacaj Panka Díjkiosztó ünnepségen  

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt vers kategóriában I. helyezett 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Körülbelül 11 éve írok verseket, kizárólag gyermekeknek. 

Jómagam nagyon fontosnak tartom az állatok és növények védelmét, s harmadikos kis tanítványaimmal sokat foglalkozunk e témával rajz óráimon. Sok-sok verset írtam már nekik ez ügyben, de most a két legújabbal szeretnék pályázni."

Horváth Dániel Csaba: Madárvédők

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 8 éves kortól ajánljuk!

Hajnalodott. A Nap, mint egy közeledő ember emelkedett a kertek fölé. Fokozatosan nyíltak ki a virágok, a fény és a meleg egyre több helyre eljutott. A sok kert között volt egy különleges is. Itt is egyre világosabb lett, szabad szemmel is jól látható lett nemsokára, hogy milyen szép. A még vörös égen madárcsapat közeledett. A kertek felé tartottak...

Gergő szobájában nyugtalanul aludt. A levegőben valami érdekeset szimatolt. Hirtelen felébredt. Felült. Minden zúgott körülötte. Aztán minden szépen elcsendesedett.

- Tyűha! - mondta Gergő és fölkelt az ágyból. Lement a lépcsőn és kiment a konyhába. Gyorsan a zsebébe gyömöszölt egy adag friss kenyeret. Maga sem tudta, hogy mitől vezérelve, de kinyitotta az ajtót és kifutott rajta. Kint még hideg volt, de nem fázott. Szemét végigjártatta a szomszédos házakon, kerteken. Minden olyan csendes volt. Lefutott a kert végébe és kinyitotta a kertkaput, majd az erdő felé futott tovább. Útközben találkozott egy jó nagy bogárral, amitől megijedt. Majdnem az arcába repült. De aztán látta, hogy csak egy cserebogár.

Végre elérte az erdőt. Futott, be a belsejébe. Egyszer csak egy tisztás mellett egy rókalepke szállt el mellette. Megfordult és nézte, nagyon szépnek találta.

Kép forrás: www.wikipedia.hu

- El kellene fognom – gondolta, és elkezdte üldözni. A lepke ijedten menekült, de Gergő csak futott utána. Sokáig futott a tisztás mentén, majd kifulladt és megállt. Körülnézett.

- Hová kerültem? – kérdezte magától. A hely ismerősnek tűnt, mert régebben már járt erre, de már alig emlékezett rá. Erre nem nagyon szokott sétálni. Az erdő már véget ért, és egy ház állt a tisztás szélén. Mintha már ezt is látta volna. Közelebb merészkedett, kíváncsian betekintett a kertbe a ritkás, alacsony kerítésen keresztül. A kert közepén almafák, a szélén ribiszke, egres, galagonya és más bokrok is nőttek. Az egyik bokorban, nem messze attól, ahol állt, felfedezett egy fészket. Benne három pöttyös tojás! Gergő nem hitt a szemének. Még közelebb hajolt. A tojások tényleg ott voltak.

Kép forrása: www.termeszettar.hu

- Biztos valami ritka madár fészke, ide máskor is eljövök – gondolta Gergő és hazaszaladt.

Otthon vacsoránál édesanyját kérdezgette:

- Anya, te mit tudsz az érdekes madarakról?

- Hát, nem sokat, kisfiam, mindenesetre azt, hogy nagyon óvatosak, és nagyon nehéz felfedezni őket. Kérdezd inkább a bátyádat, ő többet tud. De most már mennetek kell aludni!

- Rendben – válaszolta Berci, Gergő bátyja.

Megfürödtek és ágyba bújtak. Ekkor Berci az öccséhez fordult:

- Láttál valamit?

- Aha, egy különös fészket. Holnap megnézhetjük.

- Voltak benne tojások?

- Nem is egy! Három pici pöttyös tojás! De most már aludnunk kell, jó éjszakát!

- Miért nem szóltál előbb! Én is kíváncsi vagyok rá! Akkor holnap! Jó éjszakát! – válaszolta Berci, majd nemsokára mindketten elaludtak.

Következő reggel a két kis madárvédő már is talpon volt. Gergő elvezette bátyját a felfedezett helyre.

- Ott vannak a tojások! Gyere, nézzük meg őket – mondta Gergő.

Odaszaladtak a kerítéshez. Berci kíváncsian kukucskált be a résen keresztül.

- Itt a fészek, de a tojásokat nem látom – mondta.

- Mi történhetett? Tegnap még itt voltak! Lehet, hogy elvitték? – tette fel a kérdést Gergő.

Ekkor meglátták a fészek fölött repdeső kétségbeesett madárpárt. Vörös mellénykéjük jól látszott.

- Egy kenderike pár! És milyen szépek!- kiáltott fel Berci, mert ő értett a madarakhoz.

- Nézd, Berci! Keresik, de nem találják a tojásokat!- kiáltotta Gergő - Meg kell találnunk a tettest! Talán még nincs messze.

- Így van - helyeselt Berci – ráadásul a madarak védettek. Ha nem avatkozunk be hamarosan, a tojások kihűlhetnek.

Elindultak vissza az erdőn. Úgy gondolták, hogy a tolvaj biztosan erre ment. Valóban. Egy árnyat láttak suhanni kezében egy kosárral.

- Utána! – kiáltotta Berci.

Futottak, de az idegen észrevette, hogy üldözik, és gyorsított.

- Próbáljuk meg bekeríteni. Én balról, te jobbról! – mondta Gergő.

Különváltak. Berci már 12 éves volt, Gergő most töltötte be a tízet. Így hát érthető, hogy Berci több sikerrel járt. Utolérte az idegent, mert az nem tudott olyan gyorsan futni a tojásokkal. De mielőtt Berci elkaphatta volna a ruháját, egy gondolat villant át az ismeretlen fiú agyán. Miért féljek pár gyerektől? Majd jól kiosztom őket! Ezzel lekevert egy pofont Bercinek. Viaskodni kezdtek. Az idegen sokkal idősebb és erősebb volt Bercinél, de akadályozták a kezében lévő tojások. Berci megbotlott egy gyökérben, és a földre esett. A fiú nevetve futott tovább. Ám most Gergővel találta szembe magát. Azonban Gergőt ügyesen kicselezte és mellette elfutva elérte a közelben levő szakadékot. Föléje tartotta a tojásokat a kosárral együtt, és sanda képpel vigyorogva így szólt:

- Nézd, leejtem!

- Azt próbáld csak meg! – zihálta Gergő.

- Rendben! – vigyorgott továbbra is a tolvaj, és elengedte a kosár fülét.

- Neee! – üvöltötte Gergő, és utánanyúlt, hátha el tudja kapni. Azonban a szakadék omladékos szélén lába megcsúszott, és az omló földdel együtt a csalánokkal, bokrokkal, méteres gazokkal borított mélységbe csúszott.

- Hahaha! – hallotta az idegen nevetését, aki sietve odébbállt.

Ekkor ért oda Berci, aki időközben összeszedte magát. Kiabálni kezdett:

- Gergő, Gergő, hol vagy?

Gergő a szakadékból válaszolt:

- Ide csúsztam, mert az a ronda tolvaj ledobta a kosarat, és el akartam kapni. Teljesen összecsíptek a csalánok, de mindjárt kimászok. Hol a kosár? Biztosan összetörtek a tojások.

Együtt néztek körül, és hamarosan észrevették a kosarat. Csoda folytán fennakadt egy bokor tetején. Majdnem kiborultak belőle a tojások, de megvolt valamennyi.

- Hála Istennek! – örültek a gyerekek, és visszavitték a tojásokat a fészekbe, ami fölött még mindig rémültek röpködtek az ijedt szülők.

A következő nap azzal telt el, hogy kúrálgatták magukat teával, krémekkel. Sokat sustorogtak az esetről, s elhatározták, hogy megkeresik a fickót, és lépre csalják. Ehhez Danit is elhívták a szomszédból.

- Légy szíves mondd azt neki, hogy hallottad, a piacon valaki jó pénzért különleges tojásokat vagy fiókákat venne. Téged nem ismer. Aztán ott majd egy kis meglepetés éri.

- Jó, de hol találhatjuk meg? – kérdezte ő.

- Szerintem a szép kert körül kószál megint – válaszolta Berci.

- Akkor hát induljunk! – mondta végül Gergő.

Gyorsan keresztülvágtak az erdőn, és csakhamar egy gyönyörű telek mellett álltak.

- Ez az – mutatta Berci a kertet Daninak.

- Csodálatos – mondta Dani elragadtatva.

- Hohó, azt hiszem jó helyre jöttünk, itt is van a mi emberünk! – szólt hirtelen Gergő.

Valóban. A tolvaj, akivel a fiúknak nemrég kalandjuk volt, éppen madárfiókákat rabolt egy fészekből.

- Most! – súgta biztatóan Berci, s elbújt. Gergő pedig gyorsan elment értesíteni a természetvédelmi felügyelőt. Ekkor Dani előlépett a kerítés mögül.

- Szervusz! – köszönt hangosan. Látom, szereted a madárfiókákat, gondolom a tojásokat is.

A rabló hátrafordult. Sietve a zsebébe csúsztatta a madárfiókákat.

- Igen, szeretem – mondta végül – de mit akarsz?

- Most jöttem a piacról és egy árus jó pénzt kínál értük, én is azért jöttem, hátha tudok vinni. Te már vihetnél is, akkor nemhiába várna ott az az ember. Egy kis pénz mindig jól jön, nem igaz?

- Na jó, mutasd meg, ki az. De ha becsapsz... – válaszolt barátságtalanul az idegen.

Követte Danit a piac felé, s közben felvett egy kosarat is az egyik fa mögül, amiben több tojás volt. Nemsokára odaértek. Azonban az egyik bódé mögül hirtelen egy természetvédelmi őr lépett elő. A rabló menekülni próbált, de mellette már egy rendőr állt, aki vállon fogta, s így szólt:

- Mutassa a kosarát és ürítse ki a zsebeit! Igazolja magát, kérem a személyi igazolványát!

A rabló hebegett-habogott, amikor a természetvédelmi őr átvette a védett madarak fiókáit és tojásait. A tolvaj villámló szemekkel nézett Danira és Gergőre, akik a természetvédelmi őr mellett álltak. Közben Berci is megérkezett. A gyerekek elmondták, hogy pár nappal ezelőtt is látták, hogy tojásokat lopott ez a fiú, sőt még verekedett is. A tolvaj nagyon mérges volt, de felszólításra követnie kellett a rendőrőrmestert.

- Ez szép munka volt, fiúk! – köszönte meg a kis madárvédők munkáját a természetvédelmi őr.

- Azt is tudjuk, honnan lopta ezeket, szívesen megmutatjuk – válaszolták.

- Igyekezni is kell, hogy amit lehet, még menteni tudjunk. Gyertek! – szólt az őr.

Együtt tették vissza a tojásokat és fiókákat a fészkekbe. Utána még sokáig nézték a feketerigókat, kenderikéket és más kis madarakat a szép kertben, s boldogan mentek haza.

Kép forrása: www.taborozok.network.hu

Berci elhatározta, hogy ornitológus lesz, Gergő meg természetvédelmi őr akart lenni. A legnagyobb egyetértésben feküdtek le este, s mindegyikük arra gondolt, hogy milyen szép is a természet, s mennyire kell vigyázni rá. Megbeszélték, hogy másnap is kimennek madármegfigyelésre.

Hát, így lett vége a kis madárvédők kalandjának!

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában III. helyezett.

A szerző vallomása a természethez és a mesékhez fűződő viszonyáról:

"Még alig tanultam meg írni, amikor elkezdtem írogatni. Először csak pár sort írtam, még nyomtatott betűkkel. Első művem egy állatok bemutatásáról szóló sorozat volt, melyben az állatok főbb jellemzőit, eledelét írtam le, s saját rajzzal is illusztráltam.

Aztán egyre többet írogattam. Mivel a könyvek, amiket olvastam, leginkább állatokról és növényekről szóltak, én is szerettem volna ilyeneket alkotni. Éreztem, hogy van valami bennem, amit le kell írnom. Füzetekbe ceruzával meséket és novellákat találtam ki." - a szerző 12 éves

Díjzápor a Varázshegyben - élménybeszámoló a II. Kacaj Panka Pályázat díjátadó ünnepségéről

Budapest, Fővárosi Állat- és Növénykert, Varázshegy
2016. október 16. 15.00

„Engedd élni!” -

Jöttek, csak jöttek…, közel háromszáz kislány és kisfiú, szülők és nagyszülők. A Varázshegy Csillagtere zsúfolásig megtelt. A vendéglátóknak köszönhetően az alkalmi hőkályhák és az izgalom megfelelő hőfokra fűtötte a hatalmas égboltú helységet. Egész napos vendégek voltak, mindazok, akik a II. Kacaj Panka „Engedd élni!” díjkiosztó gála belépőjegyét kézhez kapták aznap a Kert bejáratánál. A sok-sok élmény után talán kicsit fáradtan, de nagy izgalommal várták az eredményhirdetést. A pályázat célját felidéző köszöntők (Szabon Márta és Komárominé Győri Blanka) után Mirtse Zsuzsa (író, költő, zsűri elnök) értékelte a pályázatra érkezett alkotásokat. Aztán szót kapott („végre!” – sóhajtott egy kisfiú, aki édesanyjáért izgult) Tóth Csilla, az MTVA 5 csatorna műsorvezetője, és csak sorolta a mese, vers és történet gyermek-ifjúsági (a zsűri összevonta a két kategóriát) és felnőtt kategória győzteseit. 

Tóth Csilla, műsorvezető (M5)

Fotó: Székely Péter

A zsűri nehéz helyzetben volt, amit az is mutat, hogy nagyon sok tehetséges alkotó díjazásáról nem tudtak lemondani, ezért különdíj kategóriában is összesen 9 díjat adtak ki, 3 alkotás kapta a Mesetesztelők díját, a többi a zsűri különdíjaként került átadásra.

A további izgalmaknak is helyt kellett adni, így a díjátadások közben mintegy 12 alkotás került színpadi feldolgozásra, a versek teljes terjedelemben kerültek bemutatásra. A meglepetésvendégek, a Nemzetiségi Színház budapesti művészei egy igazi mesefotelből olvasták az alkotásokat, miközben a varázslatos és ötletes díszletek között a színészek eljátszották a meséket. 

 

Keller Linda, Nemzetiségi Színház

Fotó: Székely Péter

Kollatos Fotiosz, Nemzetiségi Színház

(Tamás Anett: Ugri a béka, aki nem tudott ugrálni című mese előadása közben)

Akik elvarázsolták képzeletünket (balról jobbra):

Kollatos Fotiosz, Pintér Gábor, Major László- zenész: hegedű, Koncz Eszter, Albert Péter, Galagonya bohóc, Kecskeméti Gábor-zenész, Troján Tünde, Keller Linda (a képen már nem tudott szerepelni Galda Levente)

Csatlakozott a csapathoz a tavalyi két sztárvendég: Galagonya bohóc és Albert Péter is, akik néma játékát csak a felolvasott mesék érték utol. A Csillagtér megtelt a színpadon életre keltett állatok hangjával, a zene könnyed és drámai váltakozása terelgette a nézőtéren ülők csodálkozását. A Színház fiatal művészei olyan produkcióban részesítették a nagyérdemű közönséget, hogy azóta is érkeznek a résztvevők köszönőlevelei a játékért, a szervezésért, az egész napos élményért. És hogy kis kulisszatitkot is eláruljunk, a kellékek többsége a díjátadó ünnepségre készült.

Galagonya bohóc és Albert Péter 

(Nagy- Rakita Melinda: A császár madara című mese szereplőiként)

Nagyon gyorsan elszaladt az ismét együtt töltött két óra. A Kacaj Panka Mesetár Társaság újabb tagokra, barátokra talált. Jó volt látni, a tavalyi alkotók idei sikerét is. Megint csak hihetetlen történetek kerekedtek, elég csak Farkas Mendit említenünk, aki a legkiválóbb mesetesztelő díját kapta tavaly, az idén már önálló mesékkel jelentkezett, és nem véletlenül kapta a zsűri különdíját.

A legkitartóbb 20 mesetesztelő szintén meghívást kapott családjával együtt és nagyon örültünk, hogy személyesen is viszont láthattuk őket a nézőtéren. Talán jövőre már őket is a színpadon köszönthetjük, mint díjazottakat.

Prof. Dr. Persányi Miklós főigazgató jelenlétével is megtisztelte az ünnepséget. Köszöntőjében elmondta, hogy az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetségének az „Engedd élni!” címmel meghirdetett kampánya a 12. európai szintű állatkerti szemléletformálási felhívása volt. Mint említette, a nemzetközi kampány egyik legsikeresebb akciója lett a II. Kacaj Panka mese, vers és történetíró pályázat. Jelentőségét az adja, hogy a profi amatőr alkotók mellett több mint ötszázan jelentkeztek mesetesztelőnek. Ez kiválóan megmutatta, hogy ahol a felnőttek példát mutatnak, ott a gyerekek szemléletét csak gazdagítani kell.

Prof., Dr. Persányi Miklós, a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatója

Sok szeretettel ajánljuk először az alkotásokat. Minden napra jut egy, amely eszünkbe juttatja majd a pályázat felszólító mondatát: „Engedd élni!”

Mivel ez egy blog, engedjetek meg nekem egy személyes vallomást is a végére. Nagyon nehéz nyarunk volt, sok aggódással tele. Kacaj Panka Mesetára, a ti alkotásaitok és a mesetesztelő gyerekek lelkesedése egy kis sziget volt számomra, ahol elbújhattam egy kicsit. Köszönöm ezt mindenkinek, hogy megtiszteltetek alkotásaitokkal. Mivel én már a díjátadó szervezése közben babáztam, így megint csak meg kell köszönnöm, édesanyámnak, örök csendestársamnak, Hajduk Mártának, hogy sokszor helyettem is helyt állt. Megszervezte, lebonyolította az eseményt és mind végig háttérben marad, így sokan nem is tudjátok, hogy ő a Kacaj Panka Mesetár Társaság másik megálmodója, fő mozgató rugója. A köszönő szavak nem kerülhetik el Szabon Mártát sem, aki január óta fogja a kezünket a pályázatban és intézkedett, hogy minden gördülékenyen menjen az Állatkert részéről is. A zsűri elnökének, Mirtse Zsuzsának és az összes zsűri tagnak, hogy részt vettek ezeknek a fantasztikus alkotásoknak az értékelésében. Valamint örök hálánk, hogy Galagonya bohóc és Albert Péter ismét velünk tartott és fantasztikus játékukkal emelték az délután fényét. Számomra mai napig hihetetlen ahogy Keller Linda egy hét alatt színpadra álmodta az összes mesét, verset és elkészítették hozzá a megfelelő kellékeket is. És még nap estig sorolhatnám, ki mindenki vett részt és tett hozzá, hogy október 16-án Kacaj Panka Mesetára ismét megelevenedhetett. Jövőre újra veletek ugyanitt? Ki tudja...

Cserna Péter Barnabás: Mogyorófa

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

1. fejezet – Pók úr

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mogyorófa, aki egy cserépben élt. Ezen a mogyorófán egy valaki lakott: Pók úr. Pók úr egész nap egyvalamit csinált: muslincát fogott. Egy nap délután, amikor épp muslincát fogott, arra ment egy ember. Pók úr megijedt, és elszaladt. Ez volt a szerencséje, mert az ember kettéhasította a hálóját. Mikor meglátta mi történt, sírva fakadt. Egy órával később ruháit pakolta be a táskájába. Arra ment két hangya.

- Mit csinálsz Pók úr?

- El fogok költözni- mondta sírós hangon.

Így is tett. Másnap a hangyák keresték, de sehol sem találták meg. Így hát lakatlan lett a mogyorófa.



2. fejezet - Alagút

A hangyák sürögtek-forogtak, javában állt a munka. Alagutat építettek a bolyig. Először találtak egy lyukat a cserépen. Aztán fölástak a mogyorófáig. A hangyamérnök jól számította ki az adatokat. Pár hangya már élelmet keresett, de persze nem talált semmit. A hangyagyerekek bújócskáztak a levelek között. Ám mindenki megriadt, amikor egy feketerigó szállt le a mogyorófa mellett. Körülnézett, aztán elrepült. A hangyák megkönnyebbülten tértek vissza a munkájukhoz. Mikor készen lett az alagút, ünnepséget rendeztek. Mindenki ott volt, és annyit evett, ivott, amennyi csak belé fért.

A szerző saját rajza

3.fejezet – A jövevény

Egyszer a mogyorófa mellett egy fekete alak ücsörgött. Az egyik hangya odament, és megkérdezte, hogy hívják.

- Én egy gyalogcincér vagyok – mondta.

Később több gyalogcincér is megjelent a környéken. Elkezdtek nyüzsögni. Aztán eljött a kiültetés ideje, de ez már egy másik történet.



4. fejezet - Kiültetés

A kiültetésre csütörtökön került sor. A hangyák azt hitték, hogy földrengés van. A fa hirtelen felemelkedett, majd elrepült. A hangyák annyira meglepődtek, hogy egy percig szóhoz sem jutottak. A hangyakirálynő felderítőket küldött a mogyorófa megkeresésére. Még a piros lábú futárt is ki kellett küldenie. A hangyák hiába keresték nem találták, de a piros lábú futár jó hírrel tért vissza. MEGTALÁLTA A MOGYORÓFÁT!!!!! A kert bal sarkában volt az új otthona. A hangyák új utakat építettek, és minden visszatért a régi kerékvágásba.

VÉGE

Kép forrása: www.orszagalbum.hu 

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában II. helyezett.

A szerző 10 éves.

Kacaj Panka CD újra elérhető!

Kedves meseszerető gyerekek és felnőttek!

Idén ismét felkerülhet a Mikulás vagy a Jézuskának szánt listátokra a Kacaj Panka mesés versek és gyerekdalok az állatokról CD!

A tavalyi év legjobb állatos verseit színművészek adják elő és Galagonya bohóc kristálytiszta hangján szólalnak meg a gyermekdalok.

Kedv csinálót itt hallhattok:

https://soundcloud.com/user-597611399/kacaj-panka-mesetara

https://soundcloud.com/user-597611399/szel-futt-a-nadason

Kacaj Panka Mesetára mesés versek és népdalok az állatokról

  

Az elhangzó versek és szerzőik:

G. Joó Katalin: Mesekert 

Cs. Nagy László: Pipacsmanó 

Válóczi-Angyal Irén: A bölcs pók apócska 

Reider Mónika: Szavannaovi 

F. Magyar Anikó: Katica bánata 

Bódai-Soós Judit: Cicabaj 

Tulok Teréz: Álarcosbál 

Vassné Szabó Ágota: Csííz 

Reider Mónika: A cápa és a bohóchal 

Cs. Nagy László: Levelibéka 

Kelemen Pálné: Galiba a tónál 

Mráz Erzsébet Irma: Gida legel a réten 

Kelemen Bata Mária: Póni barátra lelt 

Mihi: Mese az Állatbarát Jenőről 

Tulok Teréz: Mikulás

Az elhangzó dalok:

Nézz csak a réten szét; Künn a fákon; Árkot ugrott a szúnyog; A part alatt; Mit mos, mit mos, levél Katicája; Békadal; Sárga csikó; Lepke te kedves; A macskának négy lába; Én elmentem a vásárba.


Közreműködik: Galagonya bohóc és Albert Péter

Ének: Galagonya bohóc

Szerkesztő: Hajduk Márta

Rendező: Szatory Tibor

Borító: Madár Olga

Producer: Komárominé Győri Blanka, a Mesetár Társaság alapítója

Kiadó: Magtár Művészeti Alapítvány, Pannonhalma

(Képek forrása: www.szulinapibohoc.hu és www.jegy.hu)

Kacaj Panka Mesetár CD csak e-mailben rendelhető meg: kacajpankamesetara@gmail.com 

ÁRA most kedvezményesen: 

990 Ft+ postaköltség (idén az ÁFA a mi ajándékunk :) ). 

Személyesen átvehető Budapesten, a WestEnd City Centerben vagy a 18. kerületben.

Visszajelzések már Kacaj Panka CD tulajdonosoktól:

"A kisfiam nagyon rossz evő, már nem tudtam mit kitalálni, betettem neki ebéd közben a Kacaj Panka CD-t. Azóta csak ezt lehet hallgatni evés közben és a finom falatok is gyorsabban csúsznak. :) Galagonya bohóc hangja elvarázsolja őt." - Móni

"Nagyon megörültünk ennek a CD-nek, mert a verseket, és a gyerekdalokat is nagyon szeretik a gyerekeim. A kettőt ötvözi ez a CD, ráadásul nagyon szépen, tisztán beszélnek és énekelnek rajta, ami a nyelvi fejlődésben nagyon fontos a legkisebb lányomnál." - Márti. egy három gyerekes anyuka

"Nagyon utáltam a pókokat, féltem tőlük, de a Bölcs pók apócska című vers nagyon megtetszett nekem. Azóta más szemmel nézek a pókokra, bár még azért félek egy kicsit." - Szonja, 10 éves.

"Nekem a kedvencem a Piros Pipacsmanó, mert a piros a kedvenc színem és ez a vers olyan jó." - Balázs, 7 éves.  

Szak Dorina: Napfény

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A művet 10 éves kor felett ajánljuk!

Finom illat. Méhek zümmögése. A patak halk csobogása. Madárének.

Ez fogad reggelente, amikor kimegyek egyet levegőzni az erdőbe. Lefekszem az apró tisztáson a virágok közé. Hagyom, hogy a ruhám a hajnal könnyeit magába szívja és reggeli napfény felmelegítse az arcom, nyakam, mellkasom, derekam és lábaim. Élvezem azt, amit az erdő ad nekem. Amikor nem esik az eső, mindig lejövök, ha csak pár percet is gyönyörködhetek ebben a látványban. Egy nap különös durrogást hallottam...

Ebben az erdőben nem szoktam puskaropogást hallani. Csak ágreccsenéseket, amiket vagy én, vagy a vadak keltenek. Azt a hangot megszoktam. Ezt nem. Felkelek a fűből és körbenézek. Az erdőre hirtelen csönd borul. Olyan vihar előtti csend. Halkan elindulok a hang irányába. Időközben még megrázza egy lövés az erdőt. Még a szél is elfelejt fújni. Furcsa. Ilyen még sohasem volt. Hirtelen emberi lépteket hallok. Ezek biztosan azok. Régóta fülelem az állatok járásának hangját: finom, halk járásuk van, de ez...! Ez csörtető járás. Mintha egy egész ménest szabadítottak volna az erdőbe. 

Hasra vágom magam. Felém is dördül egyet a puska. Szerencsére a lövő nem láthatta kire-mire lő, mert a bokor jobb oldalról eltakart. Viszont a másik oldalamról fájdalmas üvöltés hallatszott. Tehát nem rám lőtt. Hanem egy csodaszép szarvasra! Csak megsebezhette, mert az állat nem pusztul el. De elvágódik az oldalára. Nem merek mozdulni. Feszülten figyelek. Hallom ahogy az illető megtölti a puskát. Szinte látom, ahogy a vállához emeli és céloz. „Ezt nem tudom tétlenül végignézni!” - fut át az agyamon. Felemelkedem a rejtekemből és a vadászra vetem magam. Látszik rajta, hogy hirtelen és meglepetésszerűen éri a feltűnésem. Kihasználom a pillanatnyi elképedését és kicsavarom a kezéből a vadászpuskát. Nem hajítom el, hanem felfelé fordítom és elsütöm, hogy az állatokat elriasszam arról a helyről. Aztán a vadászra szegezem. Tudom, hogy nincs benne töltény, de ha le kéne ütni, tökéletes hozzá. A vadászon látszik, hogy nem az éhség hajtotta az erdőbe, hogy vadásszon. Hanem egy csodaszép trófea ígérete. 

- Mit keres maga itt? - szegezem neki a kérdést. - Mit háborgatja az erdő nyugalmát? Látom nem azért jött ide, hogy élelmet szerezzen magának. Hanem hogy eldicsekedhessen egy gyönyörű trófeával otthon. Ki vele! Gyorsan mondja! 

A vadász csak hápog. Meg sem bír szólalni. Nem tudom mi rémíthette meg jobban: az, hogy egy lány dühösen vicsorogva ordibál vele, vagy az, hogy a saját puskája töltetlenül mered rá. Mivel nem úgy tűnik, mint aki meg akar szólalni, dühösen fújok rá egyet, közelebb lépek kirántom a zsebéből a töltényekkel teli dobozt, majd a puskát a csalános közepébe hajítva visszafutok a szarvashoz. A lábát érte a lövés. Szörnyen megijedhetett. A patakhoz szaladok kiborítom az iszapos részbe a lövedékeket, majd a dobozt a egy forró kőre teszem egy kis vízzel megtöltve. Addig szakítok egy darab anyagot a ruhámból és bekötözöm a sebét a szarvasnak. Miután a felforrósodott vizet kiöblítem az edénykéből, hideg vizet itatok belőle az állattal. Aztán visszanézek a vadászhoz – még mindig ott áll! Nem mozdult el, amióta ott hagytam. 

- Még itt van? - rivallok rá. Erre összekapja magát és kisiet az erdőből. Felállok és utánakiáltok: - Még egyszer meg ne lássam az erdőmben! 

- Már elment. Nem hallja. 

- Tessék? - nézek körbe. - Ki az? 

- Szerintem már elfutott és nem hallja – nyöszörgi újra a hang. Lenézek a szarvasra. Hatalmas, tágra nyílt szemekkel néz rám. 

- Hogy hívnak? - kérdezem legnagyobb döbbenetére. 

- Ágas. És köszönöm, hogy megmentettél. 

-Nem tesz semmit. Örülök, hogy megismertelek. 

- De hogy lehet, hogy érted mit mondok? 

- Nem tudom. Inkább nekem fura, hogy megértesz és én is téged. Minden állat tud beszélni? 

- Igen. Csak kevés olyan ember van, aki megérti. 

- És hogy-hogy csak most értem meg a szavadat? 

- A fél szíved ideköt, erre a helyre. És most, hogy engem is megmentettél, az erdő is neked adta fél szívét. De nekem most vissza kell térnem a csapatomhoz. Sikerült őket figyelmeztetned, de már keresnek. 

Mintegy végszóra szarvasbőgés szava száll végig az erdőn. Ágas fejet hajt, én is meghajolok. Végül elindul.

Lassan visszabotladozom a megszokott kis helyemre. A méhek ugyanúgy zümmögnek a pipitérek, gyermekláncfüvek, boglárkák körül. Hatalmas lepkék szálldosnak köztük ide-oda. Valami megváltozik bennem. A patakra emelem tekintetem, melynek fodrain a napfény vidáman kacarászik, és apró halak úsznak versenyt az áramlattal. Ahogy figyelem őket, az egyik kis hal kiugrik és rám kacsint. Megráztam a fejem. „Képzelődöm?”.

Másnap reggel ismét lesétálok a kis rétre. Minden a megszokott rendben. Ám ismét durranást hallok. Felugrok és már nem sétálok, hanem rohanok a hang irányába. Közben igyekszem nem eltaposni a kockás liliomokat, amik hirtelen a lábam előtt teremnek. Mintha vezetnének. Hamar odaérek a hangok forrásához. Megint egy trófea-vadász, de nem ugyanaz, aki tegnap. Épp lelőne egy... Nem hiszem el... egy farkast! 

- NE! - kiáltok és a farkas elé ugrom. Csakhogy addigra a vadász elsüti a puskáját. Egyszeriben minden lelassul: tudom, hogy a farkas biztonságban van, hisz' elé álltam. Hallom a dörrenést. Hirtelen egy róka ugrik elő a fák közül és ő is a farkas elé áll. 

- Fussatok! - lehelem nekik, remélve, hogy megértik a szavam. Azután elsötétül előttem a világ

Méz illata. Puha virágok érintése. Kéreg illata. Madárének. „Hol vagyok?” - gondolom. Nem tudom kinyitni a szemem. Nehéznek érzem minden tagom. Főleg a bal kezemet. Hirtelen állatok szaga csapja meg az orrom. Valaki beleliheg a nyakamba. 

- Lélegzik – hallok egy mormoló hangot. Megkönnyebbült sóhajok követik ezt az egyetlen szót. 

- Akkor túléli? 

- Igen. Nagy az esély rá. 

Nagy nehezen felnyitom résnyire a szemem. Érzem, hogy vissza akar esni, de nem hagyom. Teljesen kinyitom a szemem. Virágágyon fekszem, felettem lombok levelein keresztül süt rám a napfény. Borostyán-illatot is érzek. Lepillantok a bal kezemre: az egész karomat borostyán fedi. Figyelmesebben is körbenézek a körém gyűlteken. Látok patákat, karmokat, apró termetű, szőrös kis állatokat. Szarvasok, őzek, rókák, farkasok, vaddisznók, nyulak, mókusok, madarak és minden elképzelhető állat, amely egy erdőben él. Minden szem rám szegeződik. 

- Üdvözlünk téged, Napfény Úrnő! - hajolnak vagy térdelnek le földig az állatok. 

- Úrnő? - ülök föl. - Nem vagyok én Úrnő. Hol vagyok? 

- Az erdő szentélyében. 

- A farkas és a róka megmenekült? - kérdezem hirtelen, ahogy eszembe tolulnak az emlékek. Előlép a két említett és mélyen meghajoltak: 

- Az életünket neked köszönhetjük, Úrnőnk! 

- De áruljátok el: miért vagyok Úrnő és miért vagyok ennyire... gyenge? 

- Meglőttek, Úrnőm – felelte a farkas. - De túlélted. 

Úrnőnk pedig azért vagy, mert bebizonyosodott, hogy bármire képes vagy annak érdekében, hogy minket megvédj. Amikor Ágast megmentetted, az erdő úgy döntött, neked adja a fél szívét, hogy megérts minket, emberi szóval. Azután majdnem meghaltál... értünk – folytatta a róka. - És a nagy Fa úgy tudott megmenteni, ha a teljes szívét neked adja. Így Ő benned él tovább. Felruházott minden hatalmával. Mert ezt nem tenné meg mindenkiért. Érted Úrnőm, megtette. Látta benned a napfényt. 

Mintegy varázsütésre, megnyílt a felettem a lombkorona, rám nyitva ezzel a napfényt. Felfutott az ujjaimon keresztül a karomra, majd az egész testemre. Elképedve figyeltem, hogy csillámlik a bőrömön a fény. Lassan kezdek feltöltődni energiával. Felálltam. Széttártam a karjaimat, szétterjesztve a fényt az erdőben, bevonva védelemmel, hogy senki emberfia ne bánthassa az ott élő vadállatokat és növényeket. Hirtelen minden növényt, bogarat, rovart, kis- és nagy termetű állatot magam előtt látok. Minden apró gyíkot, siklót, halat, vadvirágot és fát. 

Egyesülök velük. Mindegyikük szíve dobbanását a magaméban érzem. Fájdalmat, boldogságot, bánatot és örömöt. Érzem, ahogy új élet születik, érzem, ahogy egy-egy élet elhagyja az erdőt, hogy az örök vadászmezőkön lelje hazáját. Gyors vagyok, akár egy farkas, lassú akár egy csiga, éles a szemem, akár egy sasnak, apró vagyok, mint egy kishal, óriási, mint egy szarvas, szaladok, mint a négylábúak, repülök, mint a madarak, úszok, mint a halak. Mindannyiukat beragyogom. Nemcsak őket, de azokat az embereket is, akik tesznek azért, hogy az erdőm védve legyen azoktól, akiket a büszkeség hajt, és többet akarnak, mint amennyit felajánlanak nekik. Hisz én vagyok a Napfény Úrnő.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában I. helyezett.

A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:

"A célom egyszerű volt: ráébreszteni az embereket arra, hogy a természet, ami körülveszi őket, mindig ad valamit." - a szerző 13 éves.