FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!
A nagyi házába lépve azonnal érződik a friss kalács illata, ami mindig olyan jó érzés, mert így Lili tudja, hogy a nagymamája gondolt rá és már várta. Mindig törődik vele. Ahogy a küszöböt átlépi, a nagyi megöleli, és elmondja neki, hogy mennyit gondolt rá, és mindig megkérdezi, hogy milyen az élet az óvodában. Ülnek egymás mellett azon a régi kopott kanapén, és a kalács mellé házi tejet iszogatnak a nagyi régi sötétkék színű fehér pöttyös bádogbögréiből. Általában Lili mesél többet. Elmondja, hogy az óvodában mennyit játszanak, és kivel kötött éppen barátságot. Mesél arról is, hogy mennyit segít otthon az anyukájának. De ezen a napon egy olyan dolgot árul el, amiről eddig még sohasem beszélt.
- Tudod nagyi, apa épített egy tavat az udvarra nemrég. Ha látnád milyen szép. Növényekkel, kicsi halakkal, békákkal és mindenféle apró bogarakkal. Még tavirózsa is van rajta. Nem is egy. A békák a leveleiken ülnek amikor napoznak. Már többször mentem oda megnézni őket, de aztán láttam valami újat, amit azelőtt még soha. Repülő állatok, hosszú szárnyakkal és lábakkal, és mindenféle színűek. Láttam kéket, pirosat, zöldet és sárgát is. De nem merek közelebb menni a tóhoz mert félek tőlük. Nem tűnnek barátságosnak.
A nagyi bólogatva, türelmesen hallgatta végig Lilit, aki teljesen beleélte magát a mondandójába.
- Hallottál már a tündérkertről?-kérdezte az unokáját.
Lili lassan felemelte a fejét a nagyi felé és a kíváncsiság hatalmasra nyitotta a szemeit.
- Még nem. - válaszolta halkan, mintha ezért egy kissé szégyellné magát. Nagyi ezt azonnal észrevette és így szólt hozzá:
- Ugyan már, hát ezért kár úgy elszontyolodni. Mi lenne ha mesélnék róla egy kicsit?
Lili lelkesen bólogatott. Olyan lelkesen, hogy közben még a tejet is kilöttyintette a kanapéra.
- Semmi baj! -Vágta rá nagyi kedves hangon, miközben felállt. és elindult, hogy egy rongy után nézzen amivel eltakarítja a foltot a kanapé széléről.
A tündérkert, -folytatta miközben tett vett- egy nagyon távoli helyen van.
- Te jártál már ott nagyi?-kérdezte Lili.
- Nem, még soha. Nekem is úgy mesélték - mondta nagyi, majd folytatta a történetet.
- Egy színes őszi napon, két tündér repült a hosszú, avarral fedett út felett aminek a végén a tündérkert kapuja áll. Az út szélén magas tölgyfák állnak, és a fák töve telis-tele van illatos őszi virágokkal. Együtt repültek szorosan, néha egyenesen, néha cikkcakkban, de az egyik mindig követte a másikat. A tündérekre jellemző, hogy sohasem hagyják el egymást bárhová mennek. Leereszkedtek a talajhoz igen közel majd újra felszálltak, és minden alkalommal, mikor ezt tették, kicsit felkavarták az avart maguk alatt. Játékos népség az biztos.
Már messziről hallották a kis harangot ami a tündérkert közepén állt, és legalább annyira hangos volt mint amennyire apró. Ez a harang minden alkalommal mikor megszólalt, valami nagyon fontos dolgot jelzett. Úgy döntöttek, hogy jobb ha sietve mennek, nehogy lekéssenek valamiről.
Amikor megérkeztek, két másik tündér nyitotta ki előttük a kaput. Mindketten ott nőttek fel a kertben, mégis minden alkalommal, mikor berepültek, újra rácsodálkoztak minden apró dologra amit láttak. A tündérkert közepébe csordogált egy kis patak, hogy aztán ott tó legyen belőle, és onnan fusson tovább a világszéli tengerbe.
- Világszéli tenger? Kérdezte Lili csodálkozva.
- Úgy ám - felelte nagyi mosolyogva, majd folytatta: - A világ széli tenger partját gyakran látogatták a tündérek. Ez volt az a hely, ahonnan sohasem mentek tovább, de onnan sem jött semmi, csak néha egy-egy fáradt madárraj vette arra az útját, akik vándoroltak tél előtt, hogy melegebb vidéket keressenek maguknak. Ők útközben a tündérkertben pihenték ki az addigi út fáradalmait.
Ez a hely tele volt csodálatos dolgokkal. A tündérek nem csak játékosak, de igen szorgalmasak is. Így mindig igyekeztek, kicsi rejtett világukat a legnagyobb rendben tartani. Az egész vidéket gyönyörű zöld pázsit borította, amit virágok tarkítottak, és rengeteg kicsi tavuk is volt, mindegyik esőcseppekből összegyűjtve. Nem csoda, hogy a madarak szerettek visszajárni és megpihenni náluk. Éppen azon a napsütéses őszi reggelen álltak tovább, nem sokkal azután kongatták a tündérkert harangját.
A tündérek sohasem értették, hogy a madarak miért vándorolnak annyit, ám előző este a madársereg sok dolgot mesélt el nekik, köztük azt is, hogy mennyire szeretik a nyarat, és ezért kelnek útra minden évben. Néhány tündér rengeteget tanakodott ezután, mert ők sem szerették a havas, hideg időt, ezért úgy határoztak, hogy gyűlést szerveznek, és mindenkinek beszámolnak az ötletükről, hogy ők is költöznének.
A tündérekről tudni kell, hogy rendkívül félősek, hiszen nagyon aprók és törékenyek. Szinte mindentől félnek ami nagyobb náluk, így az emberektől is, ezért nem is engedik, hogy lássuk őket.
Elő is álltak az ötletükkel, és bemutattak egy ruhát amit éjszaka készítettek. Egyikük magára öltötte és éppen úgy nézett ki mint a kicsi repülő állatkák amiktől félsz. Még apró sisakokat is készítettek, nagy szemekkel, és réseket ahol a szárnyaikat ki tudták dugni, hogy repülhessenek.
- Ők azok a tónál? - kérdezte Lili izgatottan.
- Igen, ők - felelte nagyi, aki már be is fejezte a takarítást, és visszaült Lili mellé az öreg kanapéra.
- Akkor a többi tündérnek tetszett a ruha- örvendezett a kislány.
- Bizony. -felelt a nagymama-. Azóta is minden évben látogatnak minket, és az emberek úgy nevezték el őket, hogy szitakötő. Csoportokban cikáznak a vízpartokon valahányszor mifelénk hét ágra süt a nap, feléjük pedig beköszönt a tél. Ők azok, akik a kerti tavatoknál békésen megférnek minden kisállattal, a színes ruhákat pedig azért választották, hogy csodálhassuk őket, amikor a szárnyaikon lévő vízcseppeken keresztül süti őket a nap. de persze ez titok. Ezt a titkot nagyon kevesen tudják, neked is úgy kell őrizned.
- Azt hiszem már nem is félek tőlük nagyi - szólt Lili örvendezve.
- Ennek örülök kisunokám. Azt hiszem elbeszélgettük az időt, ideje hazamenned nehogy késő legyen. Vidd magaddal a maradék kalácsot, tudom, hogy szereted - mondta nagyi, és már csomagolta is össze, hogy Lili nehogy véletlenül ottfelejtse.
Miután elköszöntek, Lili úgy sétált hazafelé, hogy dúdolt valamit és közben azon gondolkozott, hogy az anyukája is biztosan örülni fog a kalácsnak. A nagyi azt mondta a kalácsra, hogy madárlátta, ami bizony nagy dolog lehet, hiszen a tündérkertet is még csak a madarak látták.
Amikor hazaért, az első útja a kis tó felé vezetett. Miután odaért néhány percig csak mosolyogva nézte a víz feletti táncot, a nagy szárnyakat és tovább dúdolt.
- Jó éjszakát tündérek - suttogta - örülök, hogy itt vagytok.
Ezután beszaladt a házba, odaadta anyukájának a kalácsot és megölelte.
- Anya. - szólalt meg halkan.
- Tessék kicsim? - kérdezte az anyukája.
- Szerinted apa felszerelne nekem a tó mellé egy kicsi harangot?
- Miért kell az neked oda?
- Hogy megkongassuk ha valami fontos történne.
Másnap délutánra ott is állt harang, és talán még azóta is ott áll, Lili pedig őrzi a tündérkert titkát.
I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Az írás, nekem egy kissé terápia jellegű. Azért szeretem, mert amikor egy történetben elképzelem magam, lehetek akárki. Eléggé beleérző típusnak ismernek az emberek, aki mindenféle apró rezgésre reagál."
A mesetesztelők véleménye:
"Nekem a Tündérkert tetszett a legjobban, mert nagyon szeretem a kerteket és ez olyan varázslatos." - írta a 8 éves Bogi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése