2016. október 30., vasárnap

Lugosi Csenge Anna: Nagykócsag

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Nagykócsag a szép mezőbe

Gyakran jár ki jó ebédre.

Pockok, egerek és sáskák

A lakomát ők szolgálják.

.

Csalogatja őt a zöld rét:

- Lakjál nálam szép kis vendég

Jobb lesz sorod, mint a nádban,

Szebb a fehér zöld fűszálban!


Nem mehetek – mond a kócsag

Lakásom a nádban jó nagy.

Jó lesz nékem ott a nádas,

Tó tündére nagyon nyájas.


Szeretem a nádas színét,

Susogását, halk zenéjét.

A tündér is nagyon várna,

Ha fészkemen nem találna


Tavasz van és zeng a nádas,

Énekel a nagy madárhad.

Egyre hívják a párjukat,

Bemutatják szép hangjukat.


Holdvilágos tavasz éjjen

Elcsendesül minden szépen.

Kócsag áll csak szomorúan

Nincsen hangja, így áll búsan.


Azon töri a kis fejét,

Hogy bűvölje el kedvesét.

Bugyog a tó, fodroz a víz,

Tótündér a kócsagra néz.


„ - Tudom, mért búsulsz szép madár,

Mindenki kedvesére vár,

Bár szép hangot nem adhatok,

Kapsz tőlem egy ajándékot!


Azt is tudom, hívott a rét,

De nyájas szava mit sem ért.

A nádasban itt maradtál,

Hozzám is hűséges voltál.”


A tündér kitárja karját,

Megrázza ezüstös haját,

Varázsige száll az éjben,

Kócsag áll a fényességben.


A hold fénye elhalványul,

Kócsag ámul a csodátul.

Nem érti a varázslatot:

Semmi semmit sem változott.


„Várd a reggelt!” – szól a tündér,

S eltűnik a hold fényénél.

A kócsag a fészkéhez ér,

Fejét hajtva, aludni tér.


A tóparton hajnalodik,

A nagykócsag ébredezik.

Tónak a tükréhez lépve,

Meghökken egész kis lénye.


És nézi, nézi ámulva,

Nem is ismer ön magára,

Vállán nagy, fehér tollfátyol

Kecsesen hátára omol.


Körül állják a madarak,

Bámulják a szép tollakat.

Köztük a kócsag kedvese:

„Fészket építhet hát vele”!


A tündértől így kapott hát

Szép hang helyett díszes ruhát,

Azóta minden tavasszal

Felölti, ha jő a hajnal.


Te is, ha a nádasban jársz,

Láthatod a szép tollruhát,

Melyben pompázik nádasok királya,

Lebeg utána hófehér uszálya.


A szerző saját műve

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági vers kategóriában III. helyezett és külön dicséret az illusztrációért


A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:
"Sok élményem van, ami az állatokkal kapcsolatos, ezeket szerettem volna megörökíteni, mikor először kezdtem írni. Meséim, novelláim a fiókban pihennek, kishúgomnak nagyon tetszenek, ezért gondoltam, hogy talán szívesen olvasnák más gyerekek is. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél előbb megszeressék és tiszteljék a természetet, hogy meglássák az értéket a fákban, madarakban és virágokban, mozduljanak ki, kiránduljanak, ismerjék meg a környezetüket, ne csak a virtuális világban éljenek. Ezért is örülök ennek a pályázatnak, hiszen a természettel kapcsolatos versek, mesék országszerte eljutnak, így rengeteg gyerek ismerkedhet meg velük, felhívja figyelmüket a természeti értékeik fontosságára." - a szerző 15 éves.
 

2016. október 29., szombat

Kónya Zsuzsanna: Itt tündököl

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A verset 14 éves kortól ajánljuk!

Csak néma sikoltás, segélykiáltás,
Majd fegyverrel takart sötét kilátás,
Mert nincsen kiút, és egyre csak fogynak,
És szerintük jobban mutat fogolynak.
Ketrecbe zárva, szőnyegnek szánva,
Vagy táskaként adva szerte a világba’.
És segíteni már lehet, hogy késő.
Nem hat egy halk szó, és nagyon félő,
Hogy ha nem lepünk semmit, eltűnnek mind,
És üres lesz minden a vadonban kint.

Ha sírni tudnának, az összes tenné,
A fogát mindegyik életre fenné,
Szabadulnának, de ha semmit sem teszünk,
Legközelebb már csak kihalást veszünk.
Siránkozunk, de nem lépünk semmit,
Suttogásunk nem érdekel senkit,
S majd könnyezünk nagyon, ha mindnek vége,
De szóljunk közbe! Védjünk hát végre!
Ha próbálkozunk, életet menthetünk,
És zöld erdőbe, mezőbe mehetünk.

És mi volna, ha a mi “bundánkból” lenne
Az összes táska, szőnyeg, és a drága kelme,
Ha a párnákba a mi tollunkat tömnék,
És agyarunkat, agancsunkat díszeknek letörnék?
Ha a koponyánkat trófeának tűznék,
Ha a családunkat botokkal elűznék?
Gondoljunk csak bele, s így tegyünk akármit,
Ne higgyük azt, hogy csinálhatunk bármit!
Letiporunk növényt, megnyúzunk állatot,
S hiába ontunk vért, nem érzünk bánatot.

Csak nézzünk körbe és lássuk a szépségét,
A réti fű zöldjét és az ég kékségét,
Színes madarakat, a fáknak virágát,
Az óceánok mélyét, az erdők világát.
A méhek zümmögését, viharok robaját,
Állatok és növények millió faját.
Védjük tiszta szívből, értékeljük mindet,
S ne felejtsük el, hogy belőlük lett élet.
Ha azt akarjuk, hogy a mi gyermekünk is
Fák árnyékában játsszon, tegyünk érte mi is.

Védjük azt, mi oly sok embernek nyugalmat,
Az emberiségnek végtelen hatalmat,
Költők, írók ezreinek ihletet adott,
És érte pénzt vagy vagyont? Semmit sem kapott.
Védjük azt, mik között mi is nőhettünk fel,
Kik énekére esténként aludtunk el,
Kik zajára reggel mindig felébredtünk,
Kik segítségével világot építettünk.
Kezeljük, mint kincset, és talán megértjük...


Felfoghatjuk úgy is: itt tündököl. Értünk.


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági vers kategóriában II. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:
"Kicsi korom óta a természet rabja vagyok, az állatokkal nőttem fel a falunkban, és szabadidőmet most is a Szegedi Füvészkertben töltöm. Megnyugtat, ösztönöz, otthon érzem magam a növények és állatok közt, ezért védem is, amikor tehetem. A pályázaton azért neveztem kicsit szomorkás, komolyabb hangvételű soraimmal, mert meg szeretném mutatni: én igen is komolyan gondolom minden egyes szavamat, amit papírra vetek, s lelkemen cipelem a világ alakulását. Hiába vagyok még csak egy gyerek, aki nem érthet mindent." - a szerző 14 éves. 

2016. október 28., péntek

Márkus Boróka: Versciklus


FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Vízparton

Látom a vízben
Keszeg eszeget,
Ott ül egy béka,
Bekap legyeket.
Egy csomó halat
Gólya fenyeget,
Lépdel a vízben,
Siklót keresett.


Kis küszvágó csér

Egy halfaló kismadár,
a bójára visszaszáll.
Kis halakért kiabál,
a szülei jönnek már!

Este fészek várja,
ringatja a nád.
Reggelre, ha felkel,
kishalakra vár.

Kép forrása: www.dunaipoly.hu


Fiókák a kertben

Szénaszálak, fű és tollak,
Szárnysuhogás.
Puha fészek, rovarétek
És csipogás.

Pihetollas kis gombócok
Óvó szüleikkel,
Rozsdafarkú énekére
Kelünk minden reggel.

Napról napra mind nagyobb lesz,
S végül kirepül,
De egy mégis ott maradt bent…
Még nem sikerül!

Vaku villan, madár illan,
Már száll odakint,
Reméljük, még visszatérnek
Kis barátaink!


A szerző saját fotója 

Pókkaland

Egyik napon éppen
Új lak után néztem,
Míg meg nem találtam,
Addig keresgéltem…

Szerintem az egész
Több órán át tartott
És végül megláttam
Egy kényelmes sarkot.

Lakhelyemen sütkérezve
Élveztem a napfényt,
de aztán, szent Isten!
Képzeld csak, mi történt!

Jött felém egy asszony,
Pohárral kezében,
S megkérte az urát,
Papírral segítsen.

Vízbe fojtanak majd!
Jaj, meg fognak ölni!
Most tudok sarkomnak
Utószor örülni!

Egyszer körbejártam,
Elbúcsúztam tőle,
Aztán bekerültem
Egy nagy üvegcsőbe.

Furcsa, de száraz volt,
Nem fulladhattam meg,
Ám észrevettem, hogy a zugtól
Jó messzire visznek.

Nyolc szememmel láttam,
Kivittek a kertbe,
Nyolc lábbal örültem
Újra földet érve!

Hálából azóta
A teraszon lakom,
Ha arra téved egy légy,
Hálómmal elkapom!


A szerző saját fotója

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági vers kategóriában I. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:
Ez a pályázat közel állt hozzám, hiszen nagyon szeretem az állatokat, bármilyen fajtájúak legyenek is. Szeretem megfigyelni őket, de ezen kívül próbálok értük megtenni minden tőlem telhetőt.  
- a szerző 12 éves

2016. október 27., csütörtök

Izsák Viktória: Mese a mackóról

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 10 éves kortól ajánljuk. 

A vékony, de annál magasabbra nyúló halványzöld törzsű fák erdejében egy mackó cammogott kitartóan a napfényben fürdőző, ugyanakkor poros, kiszámíthatatlanul hosszan kanyargó Élet ős öreg útján. Bár nem is igazán út volt ez, hiszen a mackó életének első, és utolsó lépését is ő maga teszi meg, az ő feladata utat taposni a karcsú fák között. Már jó ideje, hogy elindult, oly régóta ballagott egyedül, hogy kis híján bele is fáradt, ám ekkor, egyáltalán nem sietős, de határozott lépései nyomán megváltozott a táj.


Fenyők tűlevelein taposott ismeretlen földön, s a Szél egy folyó közeléről dalolt ágak közt suhanó hírnökként. Elámult amint kiért az erdő takarásából, és megpillantotta miként a víz harsányan lefelé folyt a meredek, sziklás domboldalról, a víztükörre hajló lombokból csivitelő madarak éneke szólt, és szeme sarkában apró szárnyak villantak meg, viszont, ami leginkább megmelengette a szívét medve-tásra volt, aki épp egy kiszögellő mohás sziklán ácsorgott, és ficánkoló halakra vadászott. A nagy grizzly bosszúsan felnézett, ki meri megzavarni a munkájában, de egészen megszeppent a látványtól, mire a mackó fekete mancsára bámult, s remélte amaz nem talált semmi furcsát rajta, mi megijesztette volna. Csakhogy a grizzly zavart, bizalmatlan tekintete elüldözte, így csalódottan bandukolt tovább a szúrós szempár kereszttüzében. Hirtelen elszomorította ez a szép környék, úgy érezte nem illik ide, nem más ő csak egy ténfergő idegen, de nem ezért indult el? Nem az ösztönözte, hogy egy igazi otthont találjon? Ezen mélázva kis bocsokba botlott, akik önfeledten játszadoztak a szederbokrok tövében.

- Öhm, helló! – próbálta magára felhívni a figyelmüket félénken a mackó, miközben a bocsok elhűlve nézték a jövevényt.

- Te meg ki vagy? – kérdezte flegmán, azért némi kíváncsisággal tőle az egyikük.


- Nem vagyok senki sem. – felelte lesütve apró szemeit, és vállat vont.


- Na de mik ezek a foltok? – faggatta a másik gyanakvón.


- Pigment hiányos medve? Ne beszélj már hülyeségeket!


- Tudod mi az a pigment hiány egyáltalán, te anyaszomorító?! – szidta a testvérét, és már nem is foglalkoztak ő vele, még ha óriási is volt a termete.

A mackó eközben újra vállat vont, nem támadt jobb ötlete mit tehetne, a bocsoktól is némán búcsút vett. Szíve kétszer nehezebb lett, úgy vonszolta, a mellkasába zárva. Nem értette mi a bajuk vele, mivel érdemelte ki a magányt. Sőt szinte menekült előle, még ha fogalma sem volt, maga vagy a világ elől, a gondolatai, így is szétszedték a lelkét. Dörgő léptei felverték a bozótot, még több állat adott hangot a mackó becsmérlésének, kivéve a pillangót.

Futott már.

Futott, amíg bírta.

Aztán akár a villámcsapás, hasított a lelke elevenjébe roskadt a partra és potyogtak a könnyei a folyóba, mikor meghallotta az ítéletét az erdő lakóinak.

„Nem tartozol közénk! Nem kellesz nekünk, csúf teremtmény!”

Könnyei megzavarták a nyugodtan hullámzó tükörképét, melyet elviselhetetlen gyűlölettel figyelt. Megint ugyanazt érezte: mintha bezárták volna egy szűk, hamis világba, mint azelőtt, mielőtt elindult volna. Valaha volt otthona, barátok, finom rügyek, sok pihenés, szeretet, de másoknak is megtetszett az ő különleges helye. Elüldözték az erdejéből, a barátait mind elvitték, így maradt ő egyes-egyedül. Kénytelen volt elindulni az élet rögös útján, s oly sokáig ugyanazt tette nap, mint nap, mikor ideért már azon tűnődött miért jó a létezés, s mit kapott itt? Újabb fájdalmas kudarcokat, még sem hibáztatta az ismeretlen erdőt, csak önmagát. Gyűlölte, s gyűlölte a Csönd szelíd vigasztalását, a folyó tisztaságát, képtelen volt szeretni a szépet, az Élet vizét sem.


- Én szeretlek. – suttogta a pillangó, s az orrára röppent.

A mackó szeme hatalmasra tágult, csodálattal adózott a kékségnek, a fényben életre kelő lepkeszárnyaknak, az apró gyönyörűségnek. Viszont a következő pillanatban már tovaszállt, a mackó pedig nem hezitált, követte a pillangóját. Ám akármilyen elszántan haladt annál nagyobb lett a távolság, és egyszer csak azon kapta magát, hogy bármerre néz, nem leli, eltűnt előle. Csüggedten leült a földre, bánatát egy zápor tetőzte, ezért fázósan, remegve bújt össze és várt.

Emberek közeledtek feléje, míg aludt és zörgő-pufogó autón elvitték egy biztonságos helyre, oly messzire, hogy nem hitte valaha visszatalálhat, mert eleinte az ismeretlen erdőt is barátságosabbnak látta, az emberek világánál. Eleinte nem bírt másra gondolni, hogy itt is csak egyedül boldogulhat, olykor egy gondozó bejött, enni adott. Kitakarították a kis részét, amelyet már úgy ismert, mint mancsán bundájának szőrszálait. Eleinte hiányzott a szabadsága, az Élet útja, akkor legalább volt benne némi remény, hogy talán elvezeti valahová, szembe jöhet vele a boldogsága, de mindezekhez hamar hozzászokott, látva a szomszédjai elfogadó viselkedését, sőt valójában élvezték, az itt létet, mivel kedvükre játszhattak, lustálkodhattak a társaikkal, csakhogy a mackó egyedül tengette a napokat. Ő sem maradt kivétel, beletörődött idővel, hogy az útja során végül megfeneklett az állatkert telepített élénkzöld gyepén. Talán csak a gondozó kislánya miatt tápászkodott fel reggel és tett úgy mintha élne, aki szüntelenül az anyja körül téblábolt, várt rá komor magányában és oly bánatosan nézte őt, mintha minden fájdalmának tükre lenne. Gyakran mesélt is, habár nem értette a szavait, nem is volt szüksége rá, mert szempárján keresztül láthatta, a kislány elméjében kibontakozó világát.

Különösebben nem panaszkodhatott, hiszen mindent megkapott, élelmet, vizet, a kék eget a feje fölé és emberek tucatjait vagy talán százait kilátásnak az átlátszó műanyag falakon túl, hogy nap, mint nap izgatott, cukormázas rajongásukba fojtsák a mackót. Megbéklyózták ezek a falak, amelyeken az Idő patkó dobbanásai visszhangoztak.

Mindene meg volt csupán a pillangója nem.

- Itt vagyok. – hallotta a rejtelmes suttogást, és már el is röppent suhogó, kék szárnyakon, a falakon túlra.

A haragos egyben magasztos eltökéltség vezette, s ahogy lelkében egyre vadabb erők dúltak, neki rontott a falnak, amelyet ellene emeltek.

„Ellened?”

Üldözték a kiáltások tele keserűséggel.


Biztonságos, bezárt, hamis világ, hogy létezzek? Még is miről szól az élet? – sírt a mackó az égnek. Kulcsok zörgésére, az ajtó nyikorgására lett figyelmes, és felkészült a harcra.


Erre. – ezúttal egy gyermeki hang szólította meg, és az izgatottságtól remegő kislány vezette ki a mackót. Mikor búcsúzniuk kellett még bánatosabban nézett, de végül elmosolyodott és teljes szívéből kiáltott útravalóul: Légy boldog, mackó!

Hálásan egy puszit nyomott a gyermek arcára, majd sietősen elfutott nehogy bárki is megtalálja. Bundáján véres csíkok, szenvedés nyomai jelentek meg, ahogy őrjöngő fenevadként menekült el, a világból, amelyet az emberek teremtettek, miközben a pillangó irányította a lépteit, ami óhatatlanul a grizzly felé tartott.

Mikor egy vonalba kerültek megtorpant a mackó, ugyan látta már a célt, a tavat, amely békét ígért és boldog perceket, ahová a pillangó igyekezett, az új otthonukba, amelyet az emberek ugyanúgy óvtak és gondoztak, mint akik éltek benne. Ő azonban megállt és a szavak büszkén hangzottak, amit az erdőben csalinkázó Szél kürtölt szerteszét hírnökként.

Óriáspanda vagyok. És élni fogok, mert élni akarok! – kiáltotta bátran, hogy hallja az ismeretlen erdő, az egykori otthona, az emberek világa, és ott lapultak a kimondatlan szavak: különben a létezésembe pusztulok bele.

Majd reménytől csillogó szemmel nézett fel az égre, igen ő minden testrészében érezte, hogy él, fáradt volt a harctól, de a lelke boldog, és eleven. Elhalt szavainak visszhangja, mire elégedett mosoly terült szét az arcán és boldogan loholt a pillangója után.



A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági mese kategóriában III. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:
"Édesanyám tisztelete az élet és a természet iránt, s a gyermekeinek erre való tanítása, az otthonunkhoz közeli erdőkkel egyetemben sokat jelent mai napig számomra. Ahogy egyre jobban megértettem az emberiség által létrehozott világ – városok, az ipar, a gazdaság világát – és a természetnek a működését, egyre inkább hálát éreztem, hiszen a Földtől nem mást, mint az élet lehetőségét kaptuk, eltart minket, inspirálja a feltalálókat, lenyűgözi a tudósokat, és elvarázsolja az olyan egyszerű, még élete elején járó fiatalokat, mint jó magam. Tehát a természet a növényeivel és állataival nem csupán a szükségleteink forrását, gyógyírt a betegségeinkre, - ha még ez nem lenne elég - fejlődésünket is neki köszönhetjük, és talán épp itt rejlik a következő lépcsőfok, amely ránk vár. Hiszen manapság is ez történik, tanít minket a környezetünk, hogy figyeljünk arra miből is nőtt ki a fajunk, és hogy engedjük élni, ami életet adott.
Mikor még sem olvasni, sem írni nem tudtam foglalkoztattak a mesék, és a történetek, ez az érdeklődésem idáig nem csitult, ezért helyén valónak érzem, hogy az első írásom, amelyet felvállalok és megmutatnék a „nagyvilágnak” a természethez fűződjön."
 - a szerző 17 éves.

Zsűri tagok véleménye:
" Fantasztikus, hogy 17 évesen ennyire jól tud bánni a szavakkal. Mind a mesében, mind az önéletrajzában. Remélem sok hasonló gondolkodású fiatal van a világban, még ha ők nem is tudják ilyen szépen papírra vetni gondolataikat."


2016. október 26., szerda

Kása Fanni Laura: Oroszlánok között

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Napsütötte, derűs, nyári délelőttön egy öttagú család utazott a fővárosba, a közeli kis városkából. Anya, apa, Panni és két idősebb bátyja már izgatottan várták, a híres állatkerti kirándulást, hiszen ezért jöttek. Panni, a szőke hajú kislány számára rendkívül hosszúnak tűnt az út, amely valójában csak háromnegyed órára sikeredett. Egész úton érdeklődött, hogy ott vannak – e már? Mikor érnek oda? Végül mégis csak megérkeztek s nem is sejtették milyen nagy kaland várja őket.

A jegyváltás után a tíz éves kislány először lépte át az állatkert kapuját. Szája tátva maradt a csodálkozástól, egészen elképedt a látványtól. Két kis kezét összecsapta, és hangosan felkiáltott:

-Erre vágytam egész életemben, milyen csodálatos, s mennyi állat van itt! Gyerünk, induljunk, nézzünk meg mindent! – így is lett.

Nagyon élvezték a verőfényes napot, azt, hogy mennyi szép, érdekes, s eddig csak tévében, könyvekben látott állatokkal találkozhattak. Egész napot kellemesen töltötték, sokat nevettek, jól szórakoztak. Már sötétedni kezdett, amikor elérkezett a záróra, ekkor nagyon sok ember egyszerre indult el a kijárat felé, tolakodtak, lökdösődtek. A kis Panni keze egyszer csak elengedte az anyukája kezét, és eltávolodtak egymástól. Eléggé fáradt, és álmos volt, s leragadtak a szemei is. leült egy sárga virágú, egzotikus, illatos bokor tövébe. Nem törődve a nagy zsivajjal, és az embertömeggel a kislány eldőlt, és mély álomba szenderült. Panni szülei az állatkerten kívül vették észre, hogy a lányka nincs velük. Segítséget kértek a portástól, az információstól, az összes dolgozótól, közösen arra az elhatározásra jutottak, hogy semmi értelme sötétben keresni a kislányt. Túl nagy az állatpark, úgysem találnák meg, ott bent nincs veszélyben, nem érheti baj. Reggel visszatérnek majd nyitáskor, s ekkor megkeresik Pannit. A testvérek megbeszélték, hogy talpraesett az ő húguk, nem kell őt félteni, így kicsit meg is nyugodtak. Már késő este volt, éjfél körül járt az idő, a hold, a csillagok, s az állatkert lámpái adtak némi fényt csak. Panni még mindig a bokor tövében aludt, mikor beszélgetés törte meg az álmát. Pislogva, álmosan ébredt meg, nagyon megrémült, mikor látta, hogy az állatokon kívül egy árva lélek sincs a közelben. Felállt, remegő kézzel törölgette könnyes szemeit. Messziről jövő hangokat hallott, s így szólt:

- Ki szólt? Ki van itt? – közben libabőrözött az ijedtségtől és a lehűlt levegőtől is.

-A zebrák veszekednek bizonyára már megint… - szólat meg egy bölcsnek tűnő, erős, mély hang Panna háta mögül. Óvatosan megfordult, s csodák csodájára, a bokor mögötti ketrecből az egyik oroszlán szólt hozzá.

-Te tudsz beszélni? Vagy csak álmodom? – kérdezte kikerekedett szemmel, és földbe gyökerezett lábbal a lány, majd megcsípte a testét, tényleg nem álom- e?

-Ez nem álom, ez a valóság. Persze, hogy tudok beszélni, úgy, mint az állatkert többi lakója is. Mi napközben nem beszélünk, csak éjszaka. Nem kell félned tőlünk, itt senkitől sem kell félned, nem bántunk téged. Oroszlánpapa vagyok, itt mellettem oroszlánmama, a sarokban rendetlenkedők pedig a mi kis kölykeink, ott, ni, hárman – mutatta be családját az öreg oroszlán. Behívták magukhoz Pannácskát, be a ketrecbe, és tényleg nem bántották. Bemászott hozzájuk, s megsimogatta a kicsi kíváncsiskodó kölyköket. Leült a földre, az oroszlánok pedig körülfogták. Sokat beszélgettek, elmesélte nekik, hogy került ide. Egyszer csak az állatkertek fontosságáról került elő a szó, Panna megkérdezte, hogy nem rossz –e nekik itt élni, bezárva lenni?


A szerző saját rajza

Oroszlánmama elmagyarázta: - Nem rossz nekünk itt az emberek közt, biztonságban vagyunk, kapunk eleséget, szeretnek bennünket. Ha a szabadban volnánk, az eredeti lakhelyünkön, ott hamar meghalhatnánk, nagyon sok az orvvadász, akik a vadon élő állatokra vadásznak pénzért. Nem kímélnek senkit. Az állatkertek megmentik a fajokat a kipusztulástól, s lehetőséget biztosítanak nektek, embereknek, hogy megnézhessetek, megismerjetek bennünket. A vadonban, mostanra átalakult minden, nem biztos, hogy lenne táplálékunk sem. Itt pedig megkapunk mindent, amire szükségünk van – fejezte be bölcsen. S a többi oroszlán bólogatott, így helyeselték anyjuk szavait. Majd az egyik kis oroszlán félrevonult a sarokba, és szomorúan elfeküdt. Pannika utána ment, óvatosan odalépett hozzá, letérdelt mellé, és kis buksiját, s pihe- puha, aranysárga szőrét megsimogatta. Ő hagyta.

-Mi a baj kis kölyök? – kérdezgette a lány.

-Már napok óta nagyon fáj a lába, alig tud lábra állni, a gondozók nézegették neki, próbálkoztak gyógyítani, de mind hiába, nem találták meg a bajt – jelentett az esetről a mama.

-Én talán segíthetek neked, mutasd a lábacskád! – mosolygott Panna. Ölébe vette óvatosan a beteget, nézegette, vizsgálgatta, s ekkor vette észre, hogy egy csintalan tüske van a talpán. Szelíden megfogta a tüskét és egy gyors mozdulattal kihúzta azt. Közben a kölyök egyet ordított, de utána már megkönnyebbült. Megköszönte Panninak mindenki, hogy meggyógyította a legkisebb családtagot. Panna egyre jobban fázott, ezért az oroszlánok közre fogták, lefeküdtek, a kis oroszlán volt a lányka párnája, a többiek pedig körbe feküdve melegítették. Így aludtak el. Hamar elérkezett a reggel, a napsütéstől az egész állatkert aranyfényben úszott. Panni szülei valamilyen megfogalmazhatatlan érzéssel, valamilyen megmagyarázhatatlan nyugodtsággal érkeztek meg a kapuhoz. Az igazgató, a dolgozók már várták őket, s együtt indultak el a lány keresésére, közösen kiabálták a nevét, bejárták az egész parkot. Az igazgató úr vette észre, hogy a tíz éves kislány ott alszik békésen öt oroszlánnal együtt a kifutón. Odarohant mindenki, megijedtek, majd meglepődtek a dolgon. Szülei halkan felébresztették, aki megpillantotta örömmel szüleit. Megsimogatta az oroszlánokat, elbúcsúzott tőlük, és büszkén, nyugodtan kisétált a ketrecből. Kint össze-vissza ölelgették, nézegették Pannát. Mindenki érdeklődött, hogy került oda? Mi is történt valójában vele? Nem bántották –e?

Erre a lány csak ennyit válaszolt: - Új barátokat szereztem.

A család elköszönvén mindenkitől, elindult haza. Panni megőrizte örökre titkát a csodás állatkertről és az állatokról. Azóta gyakran jár az állatkertbe, főleg az oroszlánokhoz, mindig visz nekik valami finom harapnivalót. Ilyenkor huncutul kacsint rájuk, és mosoly gördül a szájára. S elhatározta, hogy mindenképpen állatorvos lesz belőle, és az oroszlánokra fog vigyázni, ahogy csak tud.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági mese kategóriában III. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Nagyon izgalmasok az állatkerti séták, mert egzotikus és érdekes lakókkal is lehet találkozni. Jó azt látni, hogy a vadon élő állatok is hozzá vannak szokva a szeretethez, és a gondoskodáshoz, vagyis az emberekhez.
Bár az ember a legfejlettebb faj a Földön, de fontos abba belegondolnunk, hogy az állatok nélkül mi sem léteznénk. Egyik szép mondásunk azt hangsúlyozza, hogy az ember legjobb barátja a kutya. Szerintem ez nem csak a kutyákra igaz, hanem minden állatra. Minden ember más, és más állatban találhatja meg a barátját. Az emberek és az állatok nem tudnak kommunikálni, de mégis megértik egymást. Megérzik a bánatunkat, szomorúságunkat, és örömünket, illetve ha jó kedvünk van. S ez fordítva is igaz." 
 - a szerző 15 éves.

Mesetesztelők véleménye:
"Nekem az Oroszlánok között tetszett a legjobban mert Panni nem ment sehová hanem megvárta a reggelt. És nem mondta el senkinek hogy az állatkerti állatok tudnak beszélni." - Hanna, 11 éves

"Oroszlánok között: nagyon jó mese felhívja a figyelmet arra hogy oda kell figyelni a másikra mert ha nem ez lesz belőle hogy elveszítjük egymást,és hogy ne durakodjanak ." - Valentina, 12 éves


"Nekem nagyon tetszett. Mert izgalmas és jó volt. És az a kár, hogy ilyen a valóságban nem tud megtörténni. Úgy értem, hogy oroszlánok nem tudnak emberi nyelven beszélni, meg csak akkor tudnak olyan kedvesek lenni, ha sokat foglalkoznak velük, és megszelídítik őket nagyon jól. Egyébként az oroszlán vadállat. Belegondoltam, hogy ha velem történne ilyen, nagyon megijednék." - Luca, 9 éves

"Az oroszlánok között volt a legaranyosabb, izgultam rajta, szereplők kedvesek voltak, más mesét is olvasnék tőle." - Hanga, 8 éves

2016. október 24., hétfő

Szabó Tamara: Az állatok tanácsa

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Valahol, a Kárpátok erdejében, a fák szokásos, lágy moraja a mai éjszakán olyan különösen, furcsán kavargott a hűvös széllel. Aki beljebb merészkedik a sűrű lombok között, s átvág a tüskés rekettyebokrokon, bizonyára nem hisz a szemének: a réten, a szentjánosbogárkák halvány fényénél egy sereg állat kuporgott dühös, olykor rémült arckifejezéssel: 

 - Én ezt már nem bírom tovább! – csapkodott dühösen kezével Szellő, a vörös mókus, s szaporán fújtatott – Elegem van! – szólt, s egy vad farok rándítással kifejezte nemtetszését. 

- Mint mindnyájunknak! Valamit tennünk kell! – helyeselt komolyan Uhu. – Eleinte csak ritkán járt erre, most pedig gyakran megbolygatja az erdőt! Meddig fog ez még folytatódni? - hordozta végig a bagoly tekintetét az egybegyűlteken. Az erdő minden állata viszonozta a pillantást, volt, aki némán hallgatott, s volt, aki rosszallóan csóválta fejét. 

- Nyugodjatok meg kedves barátaim! – szólt mély, tiszteletet parancsoló hangján Agancs, a szarvasbika, aki a gyűlést vezette.

De miféle gyűlés ez? Hát az Állatok Tanácsa! Vészhelyzet esetén összeülnek tanácskozni a rengeteg lakói, s most igazán indokolt volt a szajkóknak összekiáltani a tanácskozást: az orvvadász már hosszú hónapok óta zargatja az élőlényeket; veszélyt jelent az állatok kölykeire, lopkodja a makkot és a gesztenyét, s megcsupálja a védett növényeket, hogy kidíszítse velük a vacsoraasztalt… Minden teliholdkor a Hold fényénél a bokrok alatt lopózva vadászik. S ezt most megelégelték az erdei népek:

- Sztrájkoljunk! – sziszegte Hasszán a kígyó, aki beszédproblémáját apja „oszmán” származásával magyarázta, pedig egyszerűen csak pösze volt.

- És azzal ugyan mire mennénk? – fortyant fel Rudiné, a vadmalac, aki, ugyan békés teremtés volt, kis malackája születése óta agyarral-patával védte csemetéjét minden veszélyforrásnak vélt dologtól.

- Legszívesebben jól megleckéztetném azt a gazembert! – heveskedett Szellő, csöppnyi öklét vészjóslóan rázva. Nemhiába nevezték a rossz szarkacsőrök csak „Szélviharnak”, vagy „Hurrikánnak”.

- Úgy van, úgy van! – lelkesedett a tanács. Mindenfelől vidám, felszabadult huhogások hangzottak fel, nem úgy, mint az elmúlt hónapokban; a meggyötört, szaggatott sóhajokat élénk patadobogás váltotta fel. Egyedül az öreg Miska medve maradt ülve a helyén, akinek a gyűlés alatt többször lecsuklott a feje, s elnyomta az álom. 



Ravaszdiné hamar előállt egy agyafúrt ötlettel, s éjfélre minden állat elfoglalta a helyét. Csöndben vártak, s a kora hajnali órákban nagy dérrel-dúrral, gallyakat tördelve és virágokat tiporva megérkezett az orvvadász: kezében otthon eszkábált szúrófegyverrel, s egy öreg puskával vágott neki az éjszakánk, a szúrós bokrokba bele-beleakadt a vállán cipelt hatalmas vászonzsák, és a fejére húzott olcsó éjjellátó szemüveg. Lomha, nehézkes járása nem igazán volt mondható elővigyázatosnak. Kaján vigyorral az arcán egyre beljebb hatolt, s hamarosan egy kis tisztáshoz ért, s körülkémlelt.

Egy közeli bokorban zörgést hallott, rögtön odakapta fejét, s az éjjellátó szemüvegét ügyetlenül orrára húzta. Nem látott semmit, ezért közelebb merészkedett, s megtöltötte puskáját. A bokorban azonban nem tartózkodott nagyvad: Szellő, és népes családja mozgolódott odabent. Az orvvadászlövéshez készen állt, azonban éles fájdalom hasított bokájába: Hasszán a kígyó egy gyors mozdulattal megmarta, majd szélsebesen elkúszott. A vadorzó felkiáltott fájdalmában, s a fájdalomtól elhomályosult tekintettel kereste támadóját. Nézett jobbra-balra, s hirtelen fejéhez kapott: rigók, fecskék, vörösbegyek, s a kis ökörszemek egész serege rohamozta meg a betolakodót, s csípték, ahol tudták. Ekkor Agancs ugrott elő a bozótból, oldalán Ravaszdi Úrral, s tíz- tizenkét másik őzzel és vaddisznóval.

Az orvvadász nagyot ugrott ijedtében, elejtette távcsövét, s rohanni kezdett a hatalmas tölgyfák alatt, az állatok pedig kitartóan üldözték. Szaporán lihegett, s halálra vált arccal kereste az erdőből kivezető utat. Nyomában az erdő lakói szörnyű lármát okozva loholtak diadalittas ábrázattal. Egyszer csak egy halvány, sárga fényt pillantott meg a közelben: egy kunyhót. Nagyot dobbant az orvvadász szíve, s megcélozta a kunyhó ajtaját.

Lélekszakadva dörömbölt a faház ajtaján, segítségért kiáltozva. A nagy lármára kigyúltak a fények a házban, s lassan kinyílt az ajtó. Az orvvadász szinte beesett a házba, - pedig az állatok, Agancs kivételével már szétszéledtek- rá sem nézve a házigazdára. A ház ura vigyorogva veregette meg a vállát:
- No, megvagy, te lókötő! Már milyen régen vártam ezt a pillanatot! – zöld pizsamában, házi papucsában, életnagyságban magasodott fölötte az ember, akitől a világon legjobban tartott; a főerdész hamarosan értesítette a rendőröket, s azok letartóztatták a galád vadorzót.

A főerdész hatalmas mosollyal arcán integetett a távozó rendőrautó után, de mielőtt visszavonul volna kunyhójába, ott termett előtte Agancs, méltóságteljesen mélyen meghajolt az erdész előtt, s elnyargalt az éjszakába. Az erdész hosszan nézett utána, s soha nem felejtette el az éjszakát, mikor a szarvas elfogta az orvvadászt.

Azóta minden évben ugyanakkor a szarvasok hangos bőgéssel tisztelegnek egykori vezetőjük előtt, aki bátorságával megmentette az erdőt.



A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági mese kategóriában II. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Nagyon örültem, mikor megtaláltam az Engedd élni! irodalmi pályázat felhívását. Közel áll hozzám a természet, sokszor teszek túrákat az erdőben, szívesen látogatom az állatkertet. Állatbarátként rögtön kaptam az alkalmon, hogy nevezzek a pályázatra. Fontosnak tartom az állatok és a növények védelmét, és úgy gondoltam, jó lenne, ha a legkisebbekhez is eljutna a környezetvédelem jelentősége."
 - a szerző 14 éves.

2016. október 23., vasárnap

Tamás Anett: Ugri a béka, aki nem tudott ugrálni

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Élt valahol, réges-régen, a Varázs tó közelében, Ugri, a béka. A Brekeke család talán egyik legkülönlegesebb tagja volt, az úgy száz testvére ellenére is. Azonban Ugri, nem épp a legszokásosabb békák közé tartozott. Kinézetre persze semmiben sem tért el a többiektől. Sőt! Bőre még szebben csillogott a nap fényében, nyelve még hosszabbra nyúlt ki, és egyszer a Legzöldebb kétéltűek címét is elnyerte. Fiatalkorában még a béka lányok körében is egészen népszerűnek számított vicces természetével. Furcsaság abban mutatkozott meg, hogy a fajtája egyik legnépszerűbb ismertetőjegyére: az ugrásra nem volt képes. Ezen társai sokszor viccelődtek is, olyanokkal, mint „na, ne ugrass már, hogy nem tudsz egyet ugrani” vagy „még a neved is ugrik, gyere te is”. De akárhogy mondták neki, vagy gúnyolódtak rajta, a mi szegény kis Ugrink, nem tudott ugrálni. Emiatt nagyon sokszor szomorú volt. Egyedül érezte magát, mert kimaradt a közös játékból és a többiek érdekes történeteket találtak ki róla. Valaki szerint, biztosan az űrből jött, és szuperereje van. Mások úgy gondolták, hogy ő valójában nem is igazi béka. Hisz köztudott tény, hogy a valódi békák ugrálnak. Már ha pedig ő nem ugrik, akkor nem is lehet az. Biztos csak egy olyan elvarázsolt királyfi-féle, akit büntetésből változtattak át. Több tucat mendemonda keringett róla, az igazi okát mégse tudta senki sem. Ez a furcsasága már egész kis ebihal korában elkezdődött. De tini brekiként sem volt könnyebb az élete, sőt még most felnőttként sem találja a helyét a csoportban. Egy ilyen „hibás” béka még rendes állást sem kaphatott és persze a felesége se akar lenni senki, nehogy a gyerekei is örököljék ezt. Egyre csak telt az idő, és Ugri még mindig csak gondolkozott mit is kezdhetne magával. Egy napon úgy döntött, az őrfigyelő hivatásnak adja a fejét. Az őrfigyelők jól megbecsült, nemes és fontos békákká váltak. Az volt a feladatuk, hogy a tó melletti legnagyobb kövön ülve figyeljék az ellenségeket, és ha veszély közeleg, riasszák társaikat. Egy ilyen állással végre őt is észrevennék, és nem csak akkor, amikor elront valamit. Azonban mikor elmondta ötletét, ismételten kinevették. Hisz ilyen fontos és nagyra becsült tisztséget, hogy is végezhetne egy ilyen béka? Ha nem tud ugrani mit csinál, ha jön az ellenség, és egyáltalán, hogy jut fel a figyelőállomásra? Nem. Teljesen egyértelmű, hogy elengedhetetlen feltétele az ugrás készsége ezen állás betöltéséhez. Nincs is miről beszélni. Ugri ezek után még bánatosabb volt, mint valaha. Családja és szerettei próbálták felvidítani: elvitték a békák legnívósabb mocsarába, édesanyja a legízletesebb legyeket főzte meg neki, de mindhiába. Hetek teltek el, mikor aztán elérkezett Ugri szerencsenapja. Úgy hozta a sors, hogy senki sem akart őrfigyelő lenni. Valóban nemes egy hivatás volt, de hát sok béka nem vágyott ekkora felelősségre, se veszélyre, ami ezzel járt. Így mivel Ugri volt az egyedüli jelentkező kénytelenek voltak őt felvenni. Ekkor aztán egy csapásra megváltozott az élete. Hirtelen mindenki elfelejtette azt az apró hibáját és népszerű lett, sőt még a békák konditermébe is elkezdett járni, hogy jobb formában legyen. Telt-múlt az idő, remekül végezte feladatát, mindig pontosan leadta a jelentéseket. Persze semmilyen nagy ellenséggel nem kellett szembenéznie. Legtöbbször csak a ráhulló falevelekkel hadakozott, vagy egy-két morcos darazsat zavart el. Ettől Ugri mégis boldog volt. Úgy érezte végre már valami hasznos feladatot is végezhet és egy-egy jól zárult nap után büszkeség töltötte el. Egyszer aztán hatalmas vihar kerekedett a Varázs tó környékén. Minden béka behúzódott otthonába és még a nyelvük hegyét sem dugták ki. Egyedül Ugri maradt az őrhelyén. Az embert is igencsak próbára tevő vihart, szegény Ugri férfiasan és becsülettel állta. A rá hulló esőcseppek felett mind győzedelmeskedett, a süvítő szélben egy fűszálba kapaszkodott, hogy az ne fújja el. Rövidesen csendesedni kezdett a zivatar és azt hitte a nehezén már túl van. Pár perccel később azonban rájött, hogy a valódi veszély még csak ezután következik. Egy a vihart igencsak megsínylett gólya szállt le elé. Magas, kecses alkatával még azt a parányi fényt is eltakarta, ami a felhők közül átszűrődött, így sötétségbe borult az egész táj. Hófehér tollruhája még így is kitűnt a homályból. Ugri először torony magas lábaira lett figyelmes, amik ijesztő ujjakban végződtek. Teljes életnagyságban még sohasem állt előtte ilyesfajta madár. Eszébe jutottak azok a történetek, amiket ebihal korában hallott róluk. Úgy ijesztgették a felnőttek, ha nem lesz jó béka, elviszi majd a gólya. Ugri borzasztó ijedtségében nem tudta mihez kezdjen. A gólya hatalmas csőrével közeledni kezdett felé. Valamit lépnie kellett. Törte a fejét, mihez kezdhetne. Mikor aztán egyik valamire való terve se bizonyult sikeresnek, úgy gondolta egy életem egy halálom és elugrott az őrfigyelő állomásról. Csodák csodájára, a béka, aki sohasem csinált ilyet még életében ezelőtt, elrugaszkodott a szikláról és a lápba érkezett. Oda ahol már a gólya nem találta meg, így élete megmenekült. Talán a Varázs tó erejének, a hirtelen jött magabiztosságának és magába vetett hitének, vagy a fárasztó óráknak a béka edzőterembe köszönheti azt, hogy el tudott ugrani. Ugri, a béka, aki nem tudott ugrálni, bebizonyította, hogy mindenre képesek vagyunk, ha azt nagyon akarjuk. Bármi megtörténhet, ha valamit tiszta szívünkkel szeretnénk.



A szerző saját alkotása

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági mese kategóriában I. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Kiskorom óta kulcsfontosságú szerepet tölt be életemben az írás és az állatok szeretete illetve tisztelete. Most, hatalmas örömömre ez a két dolog találkozott e pályázatban. Macska, kutya, hörcsög, teknősbéka, hal…a legszokásosabb házi kedvencek. Mint a legtöbb gyerekhez, hozzám is közel állnak. Épp ezért mesém témája nem róluk, hanem egy békáról szól, akik véleményem szerint az egyik legkevésbé megértettebb élőlények közé tartoznak. Nincs olyan puha szőrük, mint a cicáknak, vagy nem tudunk úgy játszani velük, mint a kutyákkal. Mindezek ellenére fontos szerepet töltenek be a természet körforgásában, és épp oly szerethetőek, mint bármelyik másik állat."..." A pályázaton való részvételre, így az motivált, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek a kevésbé kedvelt állatokhoz is, és pozitív értékeket tanuljanak a történetből."
A szerző 17 éves.


Mesetesztelő gyerekek véleménye: 
"Tetszett mert felhívta a figyelmét annak, hogy ha valaki valamit nem tud, vagy nem olyan mint a többi azért nem kell bántani." - Maja, 11 éves

"A kedvenc részem az volt, mikor Ugri nagyon félt, hogy megeszi a gólya, az élete megmentése érdekében sikerült egy nagyot ugrania. Nem tetszett az, amikor kiközösítették ismerősei és azt feltételezték, hogy nem is igazi béka. Csúnya dolog volt tőlük, hogy csak azért vették fel őrfigyelőnek, mert senki más nem jelentkezett." - Natália, 10 éves

"Nekem a békás mese tetszett a legjobban. Ez túl élményes volt." - Réka, 4 éves

"Az Ugri a béka azért tetszett mert jól végződött és megtanult ugrálni a főhős. Nagyon szép volt a rajz."- Dorka, 7 éves

"Nagyon jó volt a mese. Élvezhető, tartalmas. Hibája, hogy nem elég egyedi a tó neve." - Balázs, 13 éves

II. Kacaj Panka Mese- és Versíró Pályázat alkotásai

Kedves mese és vers kedvelő olvasónk!

Mától minden este szeretnénk bekopogtatni hozzátok és egy kedves mesét vagy verset bemutatni nektek, amely pályázatunkra érkezett. Így mindenki kicsit mesetesztelővé válhat.  A véleményeket idén is szívesen várjuk akár itt hozzászólásban, akár a Facebookon.

Először a nyertes alkotásokat olvashatjátok, majd a döntős és az elődöntős szerzőket.

Szeretnénk egy kicsit magukat a szerzőket is bemutatni, így bemutatkozásaikból is idézünk, valamint a mesetesztelők véleményéből. Pályázataink során számunkra az ő véleményük a legfontosabb!
A gyerekek feladata az volt, hogy minden mesét osztályozzanak, mint az iskolában (egytől ötig) és mindenki írhatott szöveges véleményt is (minimum egy meséről), de az nem volt megszabva melyik meséről írjanak. A mesék nekik szólnak, így lényeges vajon ők értik-e, szeretik-e a történeteket. Fogadjátok sok szeretettel az ő néha elgondolkodtató, néha kacagtató véleményeiket is.

 Egy biztos, az elkövetkezendő hetekben meséből és versből nem lesz nálunk hiány. Tartsatok velünk!

2016. október 18., kedd

II. Kacaj Panka Mese - és Versíró pályázat győztesei

2016-ban az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a Fővárosi Állat- és Növénykerttel közösen az "Engedd élni!" kampány keretében hirdethettük meg pályázatunkat. Így ez keretet, témát is adott pályázatunknak. A beérkezett 135 pályamű mind egytől - egyig érték a maga nemében és ahogy Professzor Dr Persányi Miklós főigazgató úr fogalmazott díjátadó ünnepségünkön elhangzott beszédében, ezzel a számmal a kampány legsikeresebb részévé nőtte ki magát.

Pályázatunk 2016. áprilisában a Föld napján indult és októberben méltó lezárásként együtt ünnepeltük majd 300-an a mese és versek sikerét a Fővárosi Állat- és Növénykertben egy fantasztikus családi nap keretében. A díjátadó ünnepségről képeket és részletes beszámolót a napokban teszünk majd közzé.

A pályázat döntőbizottságának nagyon nehéz dolga volt, hiszen rengeteg értékes alkotás született.

A mesetesztelő gyerekek és a zsűri döntése alapján 47-en jutottak végül a döntőbe és ezen művekből választotta ki a zsűri elnöke, Mirtse Zsuzsa a díjazottakat. A fődíjasokon kívül külön születtek zsűri díjas és mesetesztelő díjas alkotások is.

Nem is húzom tovább az időt jöjjenek most a győztesek:

Gyermek- és ifjúsági vers kategória:

I.helyezett:
Márkus Boróka (12): Versciklus (4 vers)

II. helyezett:
Kónya Zsuzsa (14): Itt tündököl!

III. helyezett:
Lugosi Csenge Anna (15): Nagykócsag
(A zsűri külön dicséretben részesítette a saját, színvonalas illusztrációért.)


Gyermek- és ifjúsági mese kategória:

I.helyezett:
Tamás Anett (17): Ugri béka, aki nem tudott ugrálni

II. helyezett:
Szabó Tamara (14): Az állatok tanácsa

III. helyezett megosztott díj:
Kása Fanni Laura (14): Oroszlánok között
és
Izsák Viktória (17): Mese a mackóról


Gyermek- és ifjúsági történet kategória:

I.helyezett:
Szak Dorina (13): Napfény

II. helyezett:
Cserna Péter Barnabás (10): Mogyorófa

III. helyezett:
Horváth Dániel Csaba (12): Madárvédők


Felnőtt vers kategória:

I.helyezett:
Papp Róbert: Az utolsó fecske

II. helyezett:
Harazin Judit: Kis világunk

III. helyezett:
Bakos Katalin: Hagyd é(neke)lni!


Felnőtt mese kategória:

I.helyezett:
Nagy - Rakita Melinda: A császár madara

II. helyezett:
G. Joó Katalin: Zöldmese a varázserdőről

III. helyezett:
Kurucz Tímea: Erdei karácsony


Felnőtt történet kategória:

I.helyezett:
Ács Gergely: Egy ember

II. helyezett:
Nagykutasi Tibor: Ébredés

III. helyezett:
Gani Zsuzsanna: Egy nap a varázslatos erdőben


A mesetesztelők különdíját kapták:
Mráz Erzsébet Irma: Az erdőt meg kell védeni!

Kelemen Bata Mária: A jószívű királylány

Csengeri Bíbor (7): Séta a sünivel


A zsűri különdíját kapták:

Farkasné Magyar Anikó: Ödi

Markovics Éva: Ciberepuszka

Papp Mara: A háromlábú vörös macska meséje

Reider- Tabáni Erzsébet: A pillangók első tánca
(A zsűri külön dicséretben részesítette a saját, színvonalas illusztrációért.)

Tilk Katalin: A csodakút

Zsigmond Györgyi: A messzi Afrikában...


A legszomorúbb mese különdíja:

Szecuna Tabitha: Emlékezni fogsz?


A legfiatalabb tehetséges alkotó különdíja:

Farkas Mendi (9): A kígyóvá változott kislány


Gratulálunk a nyerteseknek és minden alkotónak! Köszönjük, hogy ennyien megtiszteltek minket pályaművükkel és jövőre is várjuk az újabb meséket, verseket.

A nyertes meséket hamarosan közzé tesszük blogunkon.




2016. október 9., vasárnap

II. Kacaj Panka Pályázat elődöntősei

Az elődöntőbe jutott alkotók a Mesetesztelő gyerekek és a zsűri közös döntése alapján jutottak tovább:

Ács Gergely
Áfra Piroska
Bagdi Andrea
Bakcsi Réka 
Bakos Katalin
Balogh Orsolya
Barics Renáta
Berki Viktor
Bihari Csaba
Bubrik Zseraldina
Csengeri Bíbor
Cseri Zsolt
Cserna Péter Barnabás
Dávid Attila
Fábián Ármin Vincentinus
Farkasné Magyar Anikó
Farsang Mendi
Fazekasné Szabján Erika
Ferencziné Iványi Orsolya
Frühwirth Blanka
Fülöp Melinda
G. Joó Katalin
Gál Noémi
Gani Zsuzsanna
Harazin Judit
Héthyné Kádár Valéria
Horváth Dániel Csaba
Ilona Zagyi Gáborné
Izsák Viktória
Jáhner Kamilla
Jánosi Brigitta
Jánosi Krisztina
Jelinek Nóra
Kakucsi Erzsébet
Kása Fanni Laura
Kassai Tünde
Kelemen Bata Mária
Kelemen Pálné
Kert F. Klára
Kisgyörgy Ágnes
Kónya Zsuzsa
Kötél Doroti
Kurucz Tímea
Lauer Péter
Lugosi Csenge
Márkus Boróka
Mátrai Stella
Mészáros István
Mihi
Mráz Erzsébet Irma
Nagy Izabella
Nagy-Gulyka Brigitta
Nagy-Rakita Melinda
Nagykutasi Tibor
Pánti Mária
Papp Mara
Papp Róbert
Pappné Győri Anna
Pigniczki Ágnes
Pleva Bence
Reider Mónika
Reider- Tabáni Erzsébet
Sebe Zsoltné
Szabó Erzsébet Dr
Szabó Tamara
Szabó Zselyke
Szak Dorina
Szecuna Tabitha 
Székely Erzsébet
Székely Péter
Szép Györgyi
Szigetvári Zsófia Petra
Szokolyai Dorottya
Tamás Anett
Tilk Katalin
Tulok Teréz
Vassné Szabó Ágota
Zadravecz Ibolya
Zsigmond Györgyi

A II, Kacaj Panka Mese- és Versíró Pályázaton már az elődöntősöket is díjazzuk, hiszen eltölthetnek egy családi napot a Fővárosi Állat- és Növénykertben és részt vehetnek egy mesés délutánon, a díjátadó ünnepségen. Gratulálunk nekik! 

A döntős műveket a díjátadó ünnepség (október 16.) után tesszük közzé blogunkon. 

Akik idén nem jutottak tovább, ne csüggedjenek, várjuk alkotásaikat jövőre is!




2016. október 2., vasárnap

II. Kacaj Panka Mese- és Versíró Pályázat - Már van múltunk!

Másfél évvel ezelőtt született az ötlet: hirdessünk alkotói pályázatot kicsiknek, nagyoknak, határainkon innen és túl, hogy teret biztosítsunk a mesék, gyerekversek bemutatásának azok számára, akik eddig csak a családjuknak, barátoknak és tanáraiknak merték megmutatni alkotásaikat. Amatőr szárnybontogatások, ajándék versek és mesék ezek olyan színvonalon, amelyre kis közösségünk büszke lehet.

Az ötlet születéséről már tavaly meséltem (http://kreativbabaajandek.blogspot.hu/2015/07/a-visszaszamlalas-megindult-egy-nap.html) és egyik díjnyertes írásomat én is bemutattam nektek (http://kreativbabaajandek.blogspot.hu/2015/06/kacaj-panka-esetei.html), amelyből megszületett a Kacaj Panka Mesetár Társaság.

Most, másfél évvel később lezárult a Fővárosi- Állat és Növénykerttel közösen kiírt II. Kacaj Panka Mese - és Versíró Pályázat „Engedd élni” címmel. Megint csak ámulunk a rengeteg csodás és fordulatokban gazdag alkotáson. Az idén 78 írás került az elő-zsűrihez, ez arányában több, mint tavaly volt. Öt ország 63 városából 134 pályamű érkezett, amelyek elküldését ezúton is köszönjük mindenkinek.

A zsűrinek idén is nagyon jó dolga volt, hiszen a nyár és az ősz folyamán lubickolhatott a jobbnál jobb mesékben, történetekben és versekben. Gyönyörű természeti környezetbe helyezett állatokat, növényeket, és a mesék régi, klasszikus szereplőinek új tulajdonságaival is megismerkedhettünk. Ugyanakkor nehéz is ez a feladat, hiszen dönteni kell, pedig minden egyes mű a szívünkhöz nőtt, minden egyes műben találtunk olyan részleteket, mondatokat, amely díjért kiált. Nem vigaszdíjért, hanem bátorságdíjért, például azért hogy olyan gyerekek is elkezdtek írni, akik a mesetesztelés során kaptak bátorságot.

Az idén is nemes feladatra hívtuk a mesetesztelő gyerekeket, végül 558 gyermek regisztrált. Sajnos személyes ok miatt végül nem tudott mindenki részt venni a közös munkában, de nagyon reméljük, hogy nem vette ez senki kedvét és jövőre is jelentkeznek értékelésre, sőt talán az íráshoz is kedvet kapnak már.

Az elődöntőbe a mesetesztelő gyerekek és a zsűri döntése alapján 78 alkotó jutott tovább.

Közeleg az október 15-e, amikor is délután három órakor kiderül a Fővárosi Állat- és Növénykert Varázshegyében megrendezett díjkiosztó gálán, hogy a meglepetésvendégek kinek az írását mutatják be, vagy játsszák el. Szurkoljunk együtt egy izgalmas amatőr verseny sikeréért, amely egyre több határon túl élő gyermeket, szülőt és nagyszülőt szólít a már nemzetközi színtérre is kilépett Kacaj Panka Mesetár Társaságba, sok közös élményre.