2016. december 28., szerda

Gani Zsuzsanna: Egy nap a varázslatos erdőben

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!



Beköszöntött a nyár. A nyártündér varázspálcájával arany sugarakat szórt a földre. Panka szülei úgy döntöttek, hogy kirándulni mennek a Gemenci erdőbe. Nagyon izgatottak lettek a kicsi gyerekek, alig várták már, hogy megérkezzenek. Ahogy kerekeztek a biciklivel egymás mögött haladva a sorban az út szélén, gyönyörködtek a meseszép nyár és fűzfákban, a repkedő, csivitelő kismadarakban, közben vidáman énekeltek.

De szép is volt a táj, s mennyi szépség volt ott, s micsoda friss, üde illat áradt!




Hamarosan megérkeztek a rengetegbe, s a zsenge pázsitra letelepedtek. Megkérték a szüleiket arra, hogy elmehessenek egy kicsit körül nézni az erdő szélére. Miután engedélyt kaptak rá, szigorú feltételek mellett, megígérve, hogy azt be is tartják elrobogtak. Ahogy keresték a kincseket, észrevettek a földön egy hatalmas hím szarvasbogarat. Agancsos rágókáját meredeztette Panka felé. Milyen szép! - mondta, de nem bántotta. Hamarosan egy orrszarvúbogárra bukkantak az öreg tölgy aljában. Alaposan megszemlélték a nagyítójukkal különös fejét, majd tovább sétáltak óvatosan, nesztelenül, figyelve a lábuk alá. Milyen hatalmas tölgyfa és milyen érdes a kérge!- Mondta a kislány, közben óvatosan megsimogatta. Palkó, Panka gyertek! - Próbáljuk ki, átérjük-e a törzsét. A három gyermek megpróbálta átölelni. Addig nyújtózkodtak, amíg csak sikerült. De jó móka volt! – Nevettek a gyerekek. A kőrisfa kérgén egy hím pávaszemes lepke pihent széttárt szárnyakkal, amely bársonyos bordó volt, rajta nagy szemfoltokkal melynek a közepe kék. Ahogy közelről megcsodálták a lepke elrepült. Szaladjunk utána! Vidáman eredtek a nyomába, de sajnos nem sikerült utolérni. Ekkor újabb játékot találtak ki. Keressünk lábnyomokat!- mondta Palkó. Így is tettek. Egy kis idő elteltével egy gyíkot pillantottak meg sütkérezni a napon. Ahogy közelebb próbáltak menni hozzá az gyorsan eltűnt a kövek között. Gyűjtsünk botokat, gallyakat!- mondta Palkó. A kicsikből madarakat, virágokat, fákat raktak ki, s amikor megunták a játékot odavitték az összegyűjtött rőzsét a szüleikhez. Egy arra kijelölt helyen felhalmozták őket, édesapja tüzet gyújtott majd szalonnát sütöttek. Miután jóllaktak, nagyon nagy gondossággal, odafigyeléssel a szüleik eloltották a tüzet. Még delelőn járt a nap, így ismét játszani ment a három lurkó. Szellő suhant el a fejük fölött, hajukba lágyan belekapott. Élvezték, ahogy a nap lágyan cirógatja arcukat. Gurgulázva kacagtak rajta a gyerekek. Kosarukba különböző formájú köveket gyűjtöttek. Miután sok érdekes kisebb, nagyobb összegyűlt állatformákat raktak ki belőle. Versenyeztek, hogy kié lesz a legötletesebb. Szüleiket kérték fel zsűrinek.

Panka egy hernyót, Palkó egy rókát, Jankó egy szarvast rakott ki. Szüleik nem tudtak dönteni, ezért abban állapodtak meg, hogy aki kitalálja a találós kérésre a választ, az fog nyerni. A gyerekek ráálltak.

" Agyara nagy, háta tüskés,

Kölyke csíkos, színe szürkés.

Orra korong, gombát túrja.

Éjszakánként földbe fúrja. „ Hát a vaddisznó! – Vágta rá Panka gyorsan.

Így ő lett a győztes. A nap kezdett elbújni a bongyor bárányfelhők mögé, ezért elhatározták, hogy elindulnak hazafelé. Összepakoltak, majd körül néztek, hogy nem felejtettek- e a földön valamit. Figyeltek arra is, hogy szemét se maradjon, majd elindultak. Út közben még megálltak gyönyörködni a vízesésben. Vadszőlővel benőtt sziklafal tetejéről hullott alá a zuhatag. Ahogy Palkó jobbra tekintett egy süncsaládot vett észre. Nézzétek! - Mondta. Mindenki odapillantott. Ó, de édesek! Komótosan, libasorban baktattak át a túloldalra. Húúú, és mennyien vannak! – Mondta Panka. Jankó elkezdte számolni. Ott az anyuka legelöl, utána a kicsik: egy, kettő, három….. hét. Ez aztán a népes család!- Mondták vidáman, majd mentek tovább. Közben madárhangokat utánoztak. Huuuú – huuuú … huhogtak , kááár- kááár … károgtak…. Épp a kocsányos tölgyek mellett mentek el, amikor Palkó valamit észrevett. Szólt a többieknek, hogy álljanak meg. Odament a fához és kutatni kezdett a földön. Követte Panka és Jankó is. A földön egy réti sas fióka hevert. Vajon mi történhetett? Jankónak eszébe jutott, hogy olvasta egy könyvben, hogy a testvér kilökheti a másikat a fészekből. Lehet, hogy itt is ez történt? Mindenesetre segítenünk kell rajta ez nem is kérdés. A fonott fűzfa kosárba óvatosan betették a fiókát és odavitték a szüleikhez, hogy tanácsot kérjenek tőlük. Apukájuk nagyon megdicsérte őket. Felhívták a tudakozót, aki megadta a madármentők címét. Elhatározták, hogy elviszik oda, hisz muszáj segítséget nyújtani. Így is tettek. Az önkéntesek nagyon megdicsérték a gyerekeket, a szülők is büszkék voltak rájuk, majd tovább kerekeztek egészen hazáig. Mire hazaértek már az ezüstös hold világított az égen. Ennyi kaland egy napra!- mondták nevetve, majd boldogan hajtották álomra a fejüket.

Aki nem hiszi, járjon utána!


Az illusztráció a szerző saját műve



A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában III. helyezett. 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Nagyon szeretem a természetet, ezért verseim, meséim leginkább a természetről, állatokról, madarakról szólnak... 
...Úgy gondolom, hogy környezetvédelemre már egészen kicsi kortól, el kell kezdeni észrevétlenül nevelni a gyermekeket, melyeket csak a saját tapasztalataira építve tudunk megvalósítani. A környezeti nevelés hat a gyermekek érzelmi és esztétikai nevelésére is. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy minél többet lehessenek a gyerekek a levegőn. A szülők és gyerekek segítségével sziklakertet és veteményes kertet alakítottunk ki csoportunk udvarán. Ezt folyamatosan évszaktól függetlenül a gyerekekkel közösen gondozzuk. Fáinkra, udvarunk élővilágára is vigyázunk. Ősszel megteremtettem számukra a madárvédelem feltételeit is. Közösen barkácsoltunk két madáretetőt (egyet az udvarra, egyet a csoportszobai ablakba). Megbeszéltük, hogy melyik évszakban melyik madárkákat várjuk, és mit adhatunk nekik enni. Majd megbeszéltük a folyamatos gondoskodás miértjét és feltételeit. Célom, hogy környezettudatos felnőttek váljanak belőlük. Minden jeles napról megemlékezünk, melyet sok- sok beszélgetés, megtapasztalás, megfigyelés, kísérletezés előzi meg. Ilyen alkalmakkor a témához kapcsolódó rövid természetfilmet is szoktunk nézni, amelyet ezt követően át is beszélünk. Csoportommal a Fővárosi Állatkertben örökbe fogadtunk egy éven keresztül egy mókuskát, melyet folyamatosan figyelemmel kísértünk ez idő alatt és után is. Egyrészt azért, mert abban a csoportban dolgoztam. Másrészt azért, hogy alakuljon ki, és erősödjön bennük az állatok gondozásának, védelmének fontossága, valamint alapozódjon meg pozitív érzelmi viszonyuk az állatokhoz. Ebben az évben gyermekeimmel is örökbe fogadtunk jelképesen egy krokodilt. Ugyanezen okok miatt."

Mesetesztelők véleménye:
"Az Egy nap a varázslatos erdőben a kedvenc mesém volt a héten, köszönöm." - Dorottya, 13 éves

"A legjobban az Egy nap a varázslatos erdőben mese tetszett, mert még nem jártam varázslatos erdőben. Nagyon szeretnék oda elmenni!" - Zalán, 5 éves

"Sok új állatot ismertem meg, nagyon tetszett." - Bence, 5 éves 

"Én is szeretnék ilyen kirándulásra menni." - Bóbita Mandula, 5 éves 

2016. december 25., vasárnap

Kurucz Tímea: Erdei karácsony

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy vacogtatóan hideg decemberi reggelen Pömi, az őzike éppen azon törte a kobakját, hová húzódhatna barátaival együtt a téli szél, no meg a turisták által hátrahagyott hatalmas szemétkupacok elől, amikor talált egy szórólapot. Kíváncsian elolvasta, majd vidoran felkiáltott:
- Megvan! Pont erre van szükségünk! Be kell szereznünk egy mobilházat! Meleg, tiszta, kényelmes és tele van élelemmel! Nézzétek csak meg a képeket!
A többi állat érdeklődve nézte a szórólap színes képeit. Bólogattak.
- És honnan szerezzük be ezt a valamit? – kérdezte Csini, a nyuszi.
- Az erdő és a város között van egy pont ilyen. Csak egyszerűen eltoljuk onnan, ide!
Az állatok nagyon fellelkesültek. Persze nem volt könnyű dolguk: egy mobilházat több kilométeren át húzni-vonni, nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha azt száz állat végzi.
Másnap reggel Alfonz úr, a mobilház tulajdonosa fütyörészve tartott a háza felé. A testvérénél töltötte az éjszakát, és a hideg időben alig várta, hogy végre hazaérjen, vegyen egy forró fürdőt és elnyúljon a pamlagon. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor nem találta a házát.
- Sok mindent elhagytam már életemben - motyogta -, de a házamat még soha!
Ekkor vette észre a seregnyi mancs- és lábnyomot. Kapiskálni kezdte, hogy mi is történt. A nyomokat követve eljutott az erdő közepén lévő tisztáshoz. Amikor belépett az ajtón, nem mindennapi látvány fogadta:
A fogason hóbaglyok lógtak, a szekrények polcain és a fiókokban nyuszik, nyestek, nyusztok és görények heverésztek, a csillárokban csókák ücsörögtek. A könyvespolcon 30 pocok lapult ABC sorrendben (Aladártól Zebulonig), a bárszekrényben egy félrészeg menyét csuklott, teljesen részeg férje az asztalon táncolt. A szőnyegnek egy félig szunyókáló medve vallott épp szerelmet, egy aranysakál a lábtörlőt csókolgatta. A fürdőben sem volt jobb a helyzet. A WC-csészében egy vadkacsa pancsolt, a kádban vidrák virgonckodtak, a mosdókagylóban egy kormorán aludt, a mosógépbe pedig egy mosómedve vackolta be magát. A franciaágyon egy szarvas durmolt, a kanapén két őz horkolt, szanaszét szórva ágak, széna és föld…
- Tűnés a házamból! Kifelé! Mindenki! – ordította Alfréd úr magából kikelve.
Az állatok szófogadóan elhordták a bundájukat és a tollazatukat, illetve a bőrüket és a páncéljukat. Golyhó, az alvajáró maci még most sem tért magához, csukott szemmel, angyali mosollyal a száján, egy kispárnát szorosan átölelve cammogott ki a szabadba. Alfréd úr gyorsan megszervezte a mobilház hazajuttatását, az állatok pedig egy kupacban, elkeseredve ücsörögtek a tisztás közepén.
Ekkor Pöminek újabb ötlete támadt:
- Építsünk egy igazi házat! Ami csak a miénk! Amit nem lehet elvonszolni innen!
A többiek egyetértően hümmögtek, és nekifogtak. A szarkák kiválasztották a megfelelő fákat, a hódok pedig kivágták és méretre rágcsálták azokat. Pömi és az álomszuszék Golyhó a tisztás közepére hordták az elemeket, melyeket a görények, pockok és madarak a helyükre illesztettek, rögzítetek. A vakolatot a nyuszik a tappancsaikkal, a menyétek pedig a farkukkal vitték fel a falakra. Amikor kész lett, betódultak mindannyian. A hely azonban szűkösnek bizonyult. Az állatok veszekedtek, lökdösődtek, torzsalkodtak. Pömi aggódva figyelte társait:
- Ki kell békítenem őket, rendet kell teremtenem. Talán ha elterelném a figyelmüket… - gondolta. Azután már meg is született az újabb briliáns ötlet:
- Készítsünk karácsonyfát!
Az állatok újabb kemény munkába kezdtek. A hódok szereztek egy fenyőt, amit Pömiék bevonszoltak a házba, és az összes állat közreműködésével feldíszítették. Hogy mivel? Azokkal a „díszekkel”, amit Priusz, a szarka, és Enyves, a mosómedve szerzett be az erdőben szanaszét heverő szemétből, ritka igényes ízlésről téve tanúbizonyságot.
Amikor elkészült a fa, az állatok megilletődötten nézték. Mindenkinek más tetszett a legjobban: Snapszi görényt az üres sörös dobozok és konzervek fémes csillogása nyűgözte le, Sutyi, a hód a boaként körbe-körbetekeredő krumplihéjat csodálta, Zsömi pocok az ágvégeken csüngő banán és narancshéjak lelkes rajongója volt, Csini pedig közölte, hogy a csúcsdíszként pompázó színes reklámzacskónál életében nem látott még szebbet. Ágotának, a szarvasnak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy kérésére fűszálakat ragasztottak az agancsára, majd őt is feldíszítették, különösen a teafilterek és a papír zsebkendők mutattak jól az agancsain.
Kopogtatás hallatszott.
- Valaki biztosan be akar pofátlanodni közénk! – mondta Pömi dühösen. – Elküldöm!
Kinyitotta az ajtót. Henriett, a hófehér hermelin állt a ház előtt.
- Bocsáss meg Pömi, hogy zavarok, de annyira hideg, szeles éjszaka várható…- mondta, halkan, szelíden.
- Te nem jöhetsz be! Nem segítettél megépíteni a házat, úgyhogy maradj csak kint! - harsogta dölyfösen Pömi. A háta mögött a többi állat is helyeslően mormogott. Henriett szomorúan lehorgasztotta a fejét és megfordult.
- Igazatok van. Bocsánat. Majd keresek egy szélcsendes helyet, ahol világra hozhatom a kicsinyemet…
- Kérlek ne menj el! - Pömi egyetlen ugrással Henriett mellett termett. - Átadom a helyem! Jó lesz nekem kint is. Neked és a kicsinek most sokkal nagyobb szükségetek van a melegre.
Henriett mosolyogva, óvatosan belépett a házba. A többiek a karácsonyfa alatt készítettek neki vackot, minden kívánságát lesték. Néhány óra múlva megszületett Henriett gyönyörű kisfia: Hópehely, a hermelin herceg. Mindenki meghatottan nézte a kis jövevényt. Pömi ekkor jött rá, hogy a többiek már nem veszekednek, csodálatos módon mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megtalálta a helyét.
- Hogyan is hálálhatnám meg nektek a kedvességeteket? Bárcsak én is segíteni tudnék valamiben! – mondta elérzékenyülve Henriett.

- Már segítettél - válaszolta Pömi. - Tudod, mi építettünk egy házat fából. Te pedig varázsoltál belőle egy otthont. Egy otthont, ahol sok jó állat kis helyen is elfér, és ami tele van szeretettel…

Az illusztrációt a szerző édesapja készítette.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában III. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A mai napig mélyen meghat édesapám viszonyulása a természethez: hogy nevén szólít (ráadásul latin nevén) minden növényt, lenyűgöző rögtönzött előadást tud tartani bármelyik állatról, és esős, zord időjárás estén is csillogó szemmel megy Állatkertbe, Füvészkertbe...
...Sok mesém a gyógynövények erejéről, a növény–és állatvilág csodálatáról, tiszteletéről és szeretetéről, illetve arról a hitről szól, miszerint képesek vagyunk felülemelkedni kártékony szokásainkon, korlátainkon, megteremtve egy olyan világot, ahol az élővilág minden megnyilvánulása méltó törődést és tiszteletet, megbecsülést kap."

2016. december 23., péntek

Kacaj Panka virtuális karácsonya

Kedves Érdeklődök!

Sok szeretettel mutatjuk be a II. Kacaj Panka Mese - és Versíró pályázatának ünnepélyes díjtadóján készült videót, mintegy a Fővárosi Állat- és Növénykert és a Mesetár közös ajándékát!

https://www.youtube.com/watch?v=xCp4z4eWSz0

Boldog Karácsonyt kívánunk!




2016. december 5., hétfő

Nagykutasi Tibor: Ébredés (regényrészlet)

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

– Szép madár! – állapította meg a három éves kisfiú, mikor az erdő szélére értek.

***

Apa és fia hétvégénként a természetet járták. Apa sokat dolgozott, ezért csak a szombatot és vasárnapot tölthették együtt. Ilyenkor mindig apa-fia programot tartottak. Kettesben. A kicsi mindig kérdezett és édesapja nagyon örült neki, hogy fia ennyire érdeklődő minden iránt és hogy tőle várja a válaszokat. Büszke volt, hogy átadhatja tudását, még ha sokszor pontatlan is az.

Ezúttal az erdőt választották úti céljuknak. Reggel volt, mikor elindultak, és mire az erdő szélére értek, már nyolc óra is elmúlt. A kissrác már kezdett éhes lenni és elfáradt, ezért apa adott neki egy kiflit, karjába vette és úgy mentek tovább. Már tíz perce sétáltak az erdő és a mező közti földúton. mikor apa meglátta a madarat és gyorsan ráterelte fia tekintetét, mintha ő látta volna meg először.

***

– Ugye, apa, szép az a madár? Mi az?

***

Ott állt a madár egy szalmabála tetején, büszkén tartotta izmos testét és a tájat figyelte mereven, rezzenés nélkül. Mellkasát kidomborította, fejét előreszegezte és várt. Apa letette fiát, hadd sétáljon egy kicsit. A kifli már elfogyott, ittak egy korty teát és mentek előre az úton.

***

– Az egy sólyom. Ragadozó madár. Képes órákon keresztül figyelni áldozatát, majd hirtelen lecsap rá a levegőből. Szárnyával olyan könnyedén verdes, hogy teljesen némának tűnik, még apró zajokat sem hallat. Sok fajta sólyom él, például az Egerész ölyv, Vándorsólyom, Kerecsensólyom, Eleonóra-sólyom. A Földön élő állatok közül a leggyorsabb az egyik sólyomfajta. Kitalálod, melyik?- kérdezte fiát.

– Biztos a Leórasólyom, vagy mi? – próbálta mondani a kis legény.

A kép forrása: www.mme.hu

– Eleonóra-sólyomnak hívják – mosolygott apa, – de nem ő a leggyorsabb, hanem a vándorsólyom. Felemelkedik magasan a levegőbe, majd zuhanni kezd kiszemelt áldozata felé. Olyan gyors, mint a villám. Áldozata észre sem veszi a támadást, nem érez semmit. A következő pillanatban már ismét egy ágon, kerítéslábon, vagy egy kazal tetején pihen, csőrében tartva zsákmányát. Nézd meg figyelmesen! Milyen vastag a csőre, milyen erősek a lábai és milyen büszke a testtartása. Látszik, hogy ragadozónak született.

– És nagyon okos! – folytatta. – Régen, mikor még királyok uralkodtak világszerte, solymászok álltak az uralkodó szolgálatában. Ők tanították be a sólymokat, ölyveket, amiket aztán vadászatokon a levegőbe engedtek. A solymász hívójelére a madár visszatért és megült tanítója alkarján, vagy vállán.

***

Odaértek a bála mellé. Nem osontak, de nem is zörögtek. Természetesen viselkedtek ők is, a madár is. Nem ijedt meg a két turistától, érezte, hogy nem bántják. Mintha megszokták volna egymás jelenlétét. A fiú és a madár.

Egy méterre lehettek, mikor a vadász hirtelen felreppent a magasba, tett egy nagy kört, majd zuhanni kezdett lefelé. Kerecsensólyom volt. Felismerhető volt, jellegzetes, kékes színű csőréről.

A kicsi fiú csak ámult, szemei elkerekedtek, szája tátva maradt a látványtól. Arcán érezte a hatalmas szárnyaktól megmozduló levegőt. Pontosan előtte, pár méterre a cipője orrától a nagy madár lecsapott, majd újból felröppent. Ezúttal csak annyira emelkedett fel, hogy vissza tudjon térni helyére. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, de a vadászat eredményes volt, a préda ott hevert a karmai közt élettelenül. A fiúnak olyan érzése támadt, hogy a nagy madár őt és apukáját akarta megvédeni a feléjük tartó kis rágcsálótól, és mindig szemmel tartja majd őket. Hálásan ölelte meg apját, hogy részese lehetett ennek az élménynek. Valószínűleg sosem fogja elfelejteni a látottakat és mindig örömmel emlékszik majd vissza erre a napra.

– Gyere, indulunk haza! – mondta apa. – Anya már biztosan aggódik értünk. El kell mesélned az új élményeidet. Biztosan tetszeni fog neki is.

Megfogta fia kezét és útnak indultak. A manó felszedett az útról pár szem gesztenyét. „Ezekből apa majd otthon különféle állatokat csinál. Csak egypár fogpiszkáló kell, meg filctoll és már készen is van. Talán sólymot is tud csinálni. Apa mindent meg tud csinálni!”- gondolta és odébb rúgott egy kavicsot. Még egyszer hátrafordult, hogy ellenőrizze, ott van-e még újdonsült barátja.

Ott volt. Figyelte, ahogy a két ember távolodik. Megemelte mindkét szárnyát, verdesett párat. Olyan volt, mintha integetne. És azt súgná, „vigyázok Rád!”

– Szép madár! Nagy madár! – mondta újra a három éves Botond és visszaintegetett.


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán történet kategóriában II. helyezett


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Ma is, ha meglátok egy ragadozómadarat, igyekszem tanulmányozni a röptét, hogy beazonosíthassam a fajtáját. Ezt a tudásomat szeretném majd átadni a kisfiamnak, így már most kiviszem az erdőbe, mezőre, és próbálunk türelmesen várni egy héja, ölyv, sólyom megjelenésére. A magasban köröző madarak minket figyelnek, minket őriznek, mi pedig őket figyeljük, és a magam módján próbálom megőrizni élőhelyüket, azzal, hogy kisfiamnak megtanítom, ne szemeteljen, ne gyújtson az erdőben tüzet, ne ijessze el a madarakat, hogy próbáljon meg mellettük, velük élni."

2016. december 4., vasárnap

Ács Gergely: Egy ember

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Anyám, úgy mesélte el, hogy egyik pillanatban még ott voltam mellettük a pléden, aztán hirtelen már nem voltam ott. A fejüket megfogva kétségbeesve kerestek, hívtak és kiabáltak, ahogy csak a torkukon kifért, mire a hátuk mögül a kacagásomra figyeltek fel. Egy tönkön ültem és a lábamat próbáltam bekapni, amikor a szüleimre felnézve nyújtózni kezdtem feléjük. Anyám vett fel a karjába, apám pedig a fejemre egy csókot nyomva együtt öleltek át. Azóta minden nap kérdeznek, hát ha emlékezek-e még arra a délutáni piknikre. A válasz mindig egy gondolatnyi szünet után egy jelentőségteljes fejrázás volt. Mert nem hitték volna el. Nem lehettem több másfél évesnél. A világ számomra olyan volt, mint egy nyitott képeskönyv, melynek minden oldalát képről képre meg akartam nézni, mindezt, ha lehet a legközelebbről. A szüleim valamiről éppen beszélgettek. Hangosan, olyan tónusban, ami mindig változást ígért magában. Fel sem figyelve a közeli sövényben lévő apró neszekre, melyekre én annál inkább. Az ujjaim között tartott fűcsomót elengedve mászni kezdtem az óriási zöld tornyok felé. Mert olyanok voltak, mint az otthoni építőkockáim, amelyeket egymásra pakolva hosszú építményeket raktam össze. De felnézve a tisztás szélén lévő fára, magam is elcsodálkoztam a nagyságán. Hatalmas spenót kalapján, édes színű testén, amely vastag pók lábakon állt. Még elnéztem volna egy darabig, amikor a fejét meghajtotta előttem. Láttam már a mozdulatot és viszonozva a gesztust meg is akartam érinteni, közben várva arra, hogy talán megszólít. Akár még a karjába véve lassan elringatna és lágy szellő dúdolta dalban aludnék el, ha tekintetem nem téved le a közeli bokorra. Amikor is hirtelen az ágai szétnyílva egy szürke farkas, majd utána egy vörös róka lépett ki közölük két lábon járva.

- Már megint elkésünk Róka asszonyság. Mindig mi érünk oda utoljára. – mondta a farkas, aki hátra nézve már csak azt vette észre, hogy útitársa már velem foglalkozik.

- Egy ember. – négy lábra állva az orrát előre nyújtva megszagolt, miközben két sárga, mint a napnak dereka, benne az éj megfogant pillantása vetült rám. – Egy gyermek.

A szó édesebbnek hangzott bármelyik idegenél, aki egyszer is a karjába fogott, amit a róka sem tett volna másképp, ha a farkas rám nem vicsorog.

- Megörültél! Ez egy ember fattya! – útitársa erre kicsit messzebb ment tőlem, miközben a szemét végig rajtam tartotta. - Tudod mit fog tenni, amikor megnő?

Rám nézett és fehér fogait kivillantva közeledett felém.

- Épp azt, mint a többi. – az arcomon éreztem a forró leheletét, amikor a karomat kinyújtva átfogtam az arcát.

A sötét felhők helyét, melyek íriszét fedték tajtékos alkonyi fény vette át. Végig simítottam a lágy szőrön, miközben a rám leselkedő veszély lassan összezárult. A macimra emlékeztetett, amit most is elhoztam. Hiányzott a jelenléte, mégis a farkas lüktető melegségéhez még inkább tudtam volna ragaszkodni. Már mentem volna közelebb hozzá, amikor felállt két lábra.

- Mennünk kell. – elindult a fa mellett, a róka pedig négykézlábra állva a fejével a háta felé intett.

Kuncogtam egyet és épp úgy, mint apánál lassan felmásztam az állat hátára, aki szélsebesen követni kezdte az útitársa nyomait. Felettem a levelek és köztük a fény játékot űzött. Bújócskázott a sötéttel, el nem kapva egymást sohasem, miközben az erdő izgalmakkal telt meg. Madarak szárnyaltak fölöttem, mókusok ugráltak egyik ágról a másikra, míg nem a szememet eltakarva nagy fényesség vakított el egy pillanatra. De közben fülelve, csobogást hallottam. Akár csak a kádba ömlő víz, ez is úgy hangzott, mégis a felőle érkező illat nem a békét, hanem a pusztítást hozta el felém.

- Ez hallatlan! – a színek, és lassan a formák alakot öltve egy füles baglyot láttam meg.

Aki egy tönkön ült, amely körül végig állatok voltak. Éles szeme pedig végig pásztázott az itt lévőkön.

- Kérem szépen ez már tűrhetetlen! Nézzétek mit tettek az otthonainkkal! – mutatott a szárnyával végig a halott üres kiszáradt földön és a hömpölygő sár színű folyóra emelte a szemét. – És ha ez nem lenne elég még meg is mérgeznek minket! Az ember és a természet soha nem fog megbékélni egymással. Éppen ezért azt javaslom, hogy… - a szavai talán ismeretlenül csengtek a fülemben, viszont a hang nagyon is ismerős volt.

Akár csak ma a szüleimnél, tudtam, hogy ilyenkor mi csalhat mosolyt az arcukra. Sokszor összecsaptam a tenyeremet, közben meg nevetettem. A mellettünk lévő borztól, egészen a legnagyobb vadkanig mind engem bámultak. A róka pedig a felém irányuló hirtelen támadt figyelemtől észre sem vette, hogy már a bagoly előtt vagyok. Már utánam akart menni, amikor a farkas mancsát eléje téve megállította és csak nézték, hogyan forgatja el a fejét a bagoly.

- Egy ember. – a csőre megvillant és a szárnyát kitárta körülöttem, elrejtve mindent a kíváncsi szemek elől.

A következő pillanatban pedig már újra a tisztáson voltam, a róka gyengéden megnyalta az arcomat, míg a farkas a fa árnyékából engem figyelt. Aztán meg hallva a szüleim lépteit villámgyorsan eltűntek az erdőben. Az emlékek megfakultak, az állatok arcai elmosódtak az évek során, mégis a szavak, amiket a bagoly mondott nekem örökre szóltak. „ Tanulj a múltból. Nézd a jelent. Alkoss egy sokkal szebb jövőt mindenkinek. És ne feled, a természet ajándék, ahogy az élet és a földön minden perc is.”



A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában I. helyezett


A szerző kapcsolata a természettel és az írással:
"Az állatok és a természet jelentőségének papírra való vetése számomra egy lehetőség, hogy ki álljak mellettük és maradandót alkossak az elkövetkezendő jövő számára. Ha más szemszögből látjuk a világot, az talán nem a mi valóságunknak megfelelő, de elfogadjuk, közben talán számot is vetünk magunkban, átgondolva, hogy mi mit tettünk, teszünk vagy tenni fogunk a későbbiekben."



2016. november 29., kedd

G Joó Katalin: Zöld mese a varázserdőből

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A Kristály - hegyen innen, a Fátyol - vízesésen túl, ott ahol az óriáskontyvirág virul, ott található a Varázserdő.

Beköszöntött az ősz. Fenyő és az avar illata keveredett a levegőben. Őszkisasszony csodás színekkel festette be a faleveleket. Hamarosan kezdődik a tanítás az Erdei Iskolában. Mackó tanító néni már felkészült az új tanévre. Szarka Szidit kérte meg, hogy vigye a hírt a nebulóknak.

- Gyertek, gyertek, gyerekek! Ma iskolába jöjjetek!- rikoltozta Szidi ágról ágra repülve.

Lassan szállingózni kezdtek a tudásra éhes tanulók. Elsőnek Iszkiri, a nyúl érkezett. Annyira izgult, hogy egyből elrágicsálta a tízóraira hozott répáját. Aztán sorra érkeztek a többiek is: Róka Róza, Őz Ödön, és Szarvas Szilárd, Vaddisznó Vince, Borzaska, a borz, a Cserfeske, rigó, Mókus Manci, Farkas Fecó, Sün Saci. Vidáman beszélgettek. Mackó tanító néni köszöntötte a nebulókat, s elmondta, hogy holnap sétálni mennek, megismerkednek a védett növényekkel.

- Miért védettek? - kérdezte a kotnyeles Cserfeske. Ki őrzi, védi őket? Vagy le akarják kaszabolni, taposni szegényeket?

- Ha meg kell védeni őket, én készen állok! - állt bokszállásba Vaddisznó Vince -. Mikor indulunk?

Róza a haját igazgatva így szólt:

- Na, azért én nem szeretnék verekedni.

- Én sajnos félek, de ha futni kell, abban jó vagyok - motyogta halkan Iszkiri, a nyuszi.

- De ha elfutsz, azzal mit segítesz? - kérdezte Mókus Manci kíváncsian.

- A bunyóban én is jó vagyok! Számíthatnak rám is a kis védeni valók! - húzta ki magát Farkas Fecó.

- Én megszurkálhatom a gazfickókat! - mondta Sün Saci.

- Jó, jó! - mosolygott Mackó tanító néni. Kedvesek vagytok, hogy segíteni akartok. Tudjátok, a verekedés nem megoldás. Holnap séta közben elmesélem, hogyan kell megóvni őket. Azért védettek, mert kevés van belőlük, ritkák, vagy az emberek gyűjtő szenvedélye miatt kerültek veszélybe. Holnap találkozzunk az iskola előtt! Elemózsiát, jókedvet hozzatok magatokkal!

Másnap reggel vidáman indult útnak a kis csapat. Mackó tanító nénivel együtt énekelték az Erdei Iskola indulóját, de aztán csendre intette őket.

- Figyeljetek csak! Halljátok az erdő hangjait?

- Én nem hallok semmit - mondta Őz Ödön.

- Persze, mert énekeltünk - válaszolta a tanító néni. Ha azonban hegyezitek a fületeket, akkor sok mindent megfigyelhettek.

S valóban! Ágreccsenést, avar zörrenést, madárcsicsergést hallottak.

- Megérkeztünk. Pakoljatok le! Vegyétek elő a nagyítót, a kis zacskót, amit hoztatok!

- Ehetünk is?- érdeklődött Borzaska, a borz.

- Igen. Falatozzatok egy kicsit!

Amikor ettek- ittak, felkerekedtek.

- De szép ez a virág! – és Mókus Manci már nyúlt is, hogy leszakítsa.

- Ne tépd le! - figyelmeztette a tanító néni. Minden virág ott szép, ahol virít. Ha most leszeded, mire hazaérünk, elhervad. És lehet, hogy védett. Nézzük csak! Ez egy kikerics, és bizony az.

- Óh! - Bocsáss meg, virágocska! - nyögte Manci.

- Én azt hittem, hogy az is védés, ha mi most összeszedjük, és elvisszük az iskolába. Ott nem lehet bajuk, mert mi vigyázunk rájuk, így védjük meg őket - mondta Róka Róza.

- Nem. Nem szabad letépni! Azzal véded, hogy nem szakítod le - válaszolta Mackó néni. Engedjétek ott élni ezeket a pompás virágokat, növényeket, ahol kibújtak a földből! Ott érzik jól magukat, onnan kapják a táplálékot.

- Nézzétek! Ez is védett. Erdei holdviola. Ezek világoslilák. Az meg ott erdei ciklámen. Ezek is védelem alatt állnak.

- De szépek! - elkendezett Cserfeske.

- Úgy tudom, hogy a hóvirág is védett - szólt közbe Farkas Fecó.

- Igen, igen - bólogatott a tanítójuk. Ha tavasszal találsz, csak nézegesd!

- Ehetek erről a bokorról? Olyan csábító, szép bogyók! - kérdezte Szarvas Saci.

- Ha egyedül vagy és nem tudod milyen bokor, akkor nem. Lehet, hogy mérgező - felelte a tanító néni.

- Igen, igen - kiabált közbe Vaddisznó Vince -, ezt mondta apukám is. Csak akkor ehetünk a bokrokról, ha valaki ismeri a termésüket és megengedi. Amúgy tilos megízlelni!

- De ez a gombákra is igaz. Ha leszedjük, meg kell mutatnunk Uhu bácsinak, mert ő ért hozzá - hadarta Iszkiri, a nyuszika.

- Így van! - helyeselt a tanító néni. Erről csipkedhettek, mert ez a som. Sok olyan bogyó van, amit meg lehet enni. Ilyen még a kökény, a madárberkenye. Lehet, hogy találunk itt is. A kis zacskóba, amit hoztatok, tegyetek faleveleket, mert abból készítünk majd képeket az iskolában! Csak a földről szedjétek! A fákról, cserjékről ne! „Csak amit a természet már elengedett”- így tanította nekem az én tanító bácsim. A lehullott levelek, lepotyogott termések, mind mehetnek a gyűjtőtasakba.

Még sok szép virággal, bokorral találkoztak a kis lurkók. Játszottak is egy kicsit. Ezen a napon sok mindent megtudtak az erdő növényeiről.

Megtanulták, hogy óvni kell a természetet, és nem szabad mindent megkóstolni, akármilyen szép, csábító is a kinézete. Azt is, hogy nem kell mindent letépni, ami megtetszik nekik.

Másnap az összegyűjtött levelekből, termésekből csodás képeket készítettek, amit aztán kitettek az tantermükbe.

Ahányszor rápillantanak majd, eszükbe jut a remek erdei kirándulás, és a sok hasznos ismeret, amit Mackó tanító nénitől megtanultak. Egy dalt is írtak, amit azóta is szívesen dalolnak:


Ne tépd le, ne szedd le,
az erdő növényeit!
Ne kóstold, ne habzsold,
a bokor bogyóit!
Jól jegyezd meg!
Védd a természetet!

Az illusztrációt a szerző tanítványa, Farkas Dorka (8 éves) készítette


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában II. helyezett.


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Az osztályunk „zöldszemüveges” azaz természet- és állatvédő. Fontos értéknek tartjuk a természetvédelmet, és minden kis diákot és szüleiket is erre nevelünk."

2016. november 25., péntek

Nagy - Rakita Melinda: A császár és a madarak

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


A mesét 8 éves kortól ajánljuk! 


Egyszer volt hol nem volt, igaz volt, vagy mese volt? Döntsétek el magatok!

Élt egyszer valahol túl az égszínkék tengeren egy kövér öreg, de csöppet sem bölcs császár, aki mérhetetlenül kapzsi volt.

A császárnak hatalmas földjei voltak, ahol rizst és más gabonát termeltek a földművesek, akik mind az ő szolgái voltak. A császár megkövetelte tőlük, hogy a termés minden szemét betakarításkor az ő raktáraiba szállítsák. Jaj, volt annak, aki csak egy tálra való rizst, vagy egy cipóra való búzát is megtartott magának abból, amit saját maga termelt meg a saját kis földecskéjén. Az összegyűjtött termésből csak éppen annyit kaphattak vissza, hogy éhen ne haljanak és tudjanak dolgozni. A többi, mind a raktárakban gyűlt és súlyos aranypénzekért adták el az uralkodó kereskedői a külföldi országokban, hogy az így összegyűlt aranyak is a császár kincseskamráit gazdagítsák.

Egy napon, amikor a császár körbejárta birodalmát azt látta, hogy egy mezőn a kismadarak az érett rizs szemeket csipegetik. Egy másik mezőn meg az aratáskor kihullott szemekből lakmároztak a madárkák.

- Ejnye, teringettét! – kiáltott fel a császár – Ezek a szégyentelenek meglopnak engem. Az én termésemet falják fel.

Az illusztrációt készítette: Bábikné Gyovai Anita

Azon nyomban parancsba adta, hogy a földjeiről kergessék el a madarakat. Volt neki egy bölcs tanácsadója, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az urát.


- Felséges császárom – mondta – a madarak hasznosak, szükség van rájuk a természetben. Hagyd őket élni, kérlek!


- Ne beszélj ostobaságokat – torkolta le az uralkodó – a madarak csak egész nap énekelnek, hasznot nem hajtanak, de bezzeg megeszik a termésem javát. Ne merészelj ellentmondani nekem. Aki nem hajtja végre a parancsomat, nyomban lefejeztetem.

Szegény alattvalói bizony féltették a fejüket és mindent megtettek, hogy elkergessék a madarakat, miközben mélységesen szomorúak voltak, hogy ilyen buta, kegyetlen dolgot kell cselekedniük. Persze a madarakat nem volt könnyű elkergetni. Felreppentek a hessegetésre, de azonnal visszaszálltak amint a földművesek megpihentek. 


A császár és a madarak című mese előadása a Kacaj Panka Díjátadó ünnepségen. 

Amikor a császár fülébe jutott, hogy az alattvalói nem boldogulnak a madarakkal, újabb parancsot adott.
Az összes földműves egyszerre menjen ki a földekre, csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud, és addig ne hagyja abba, amíg egyetlen madár is marad a földeken. Egy hónap múlva újra körüljárom a birodalmamat, és akinek a földjén madarat találok, azt örökre a tömlöcök mélyére zárom.
Szegény emberek nem tehettek mást, engedelmeskedtek a parancsnak, hiszen azt mindenki tudta, hogy aki egyszer bekerül a császár tömlöcébe, az bizony soha többé onnan nem jut ki élve.
Minden falu apraja, nagyja a földekre vonult, magukkal vittek mindent, amivel zajt lehetett csapni. Ott aztán egyszerre verték meg a dobokat, szólaltatták meg a kürtöket, verték fémkanállal a fémlábasokat és még hangosan kiabáltak is hozzá. A rettenetes zajra a kicsi madarak apró szíve a rémülettől megállt és százszámra potyogtak élettelenül a földekre. Az a néhány, amely túlélte ezt a rettenetes háborút, végleg elmenekült. A parasztok zsákszámra szedték össze az elhullott madarakat és szomorúan nézték a kiürült fészkeket.
Amire a császári látogatás ideje elérkezett némaság borult a földekre. Nem hallatszott sehol madárdal, madárcsiripelés. A császár elégedetten nézett körül.


- Na, ugye megmondtam! Mind eltakarodott. Ezek az ingyenélők sem fogják többet felzabálni a termésemet. Senki nem rövidíthet meg engem büntetlenül. 

Galagonya bohóc, mint a császár tanácsosa és Albert Péter a császár szerepében

Nem figyelt fel a tanácsadója keserű fejcsóválására és nem látta a tiszteletére földig hajolt földművesek riadt arcát sem. Nem hallotta a suttogó hangokat, amelyek mind arról szóltak, hogy bizony meglesz ennek a böjtje hamarosan. Füle süket volt a népe hangjára. 

A tél csendben telt el, madárdal nélkül jött el a tavasz, a vetés ideje. És bár eleinte szépen zöldült a termés, mégis hamarosan pusztulásnak indult minden. Mire eljött az aratás napja már csak az üres kalászokat ringatta a szél. Mielőtt a termés megérett volna, mind felfalták a bogarak, a hernyók és egyéb csúszómászók. Soha nem látott mennyiségben nyüzsögtek a földeken a különféle rovarok. Hiszen a madarak fő tápláléka nem az a néhány rizsszem, felcsipegetett, elhullott búzaszem volt, hanem a pajorok, meztelen csigák, hernyók és rovarok. Hiszen a madarak nem kárt tettek a termésben, hanem inkább megvédték azt az igazi kártevőktől. Madarak nélkül elszaporodtak az élősködők és megállíthatatlanul pusztítottak el mindent, ami útjukba került. Felfalták a fák és bokrok leveleit, virágait, elrohasztották a gyümölcsöket. Abban az évben senki nem szüretelt, senki nem aratott, mert nem volt mit.

A földművesek titokban elmenekültek a földekről. Féltek a császár haragjától és rettegtek az éhínségtől, amely a termés hiányában várt rájuk. 

Amikor a császár a szokásos éves körútjára indult, hogy megszemlélje országa gazdagságát, döbbenten látta a pusztulást. Éktelen haraggal fordult a tanácsadójához. 

- Ki tette ez az országommal? Mentem felnégyeltetem. 

- Te tetted ezt Uram! 

- Hogy merészelsz ilyet mondani nekem, szégyentelen szolga? – kiabálta a császár. 

- Elpusztíttattad a madarakat nagyúr és madarak nélkül elpusztul a természet is – válaszolta csendesen a tanácsadó. 

- Ne akard nekem azt mondani, hogy a nyavalyás madarak okozták ezt a pusztulást. 

 



- Nem Uram. Nem a madarak, hanem a madarak hiánya. A madarak a te hűséges szolgáid voltak. Megvédték a növényeket a kártevőktől. Igaz, hogy egy kevés magot is felcsipegettek, de ezerszer többet mentettek meg neked. 

A császár hitte is meg nem is, de azért elgondolkozott. Magához hívatta az ország bölcseit és kérdőre vonta őket. Bár a bölcsek is rettegtek a nagyúr haragjától, nem mondhattak más, mint hogy a madarak hasznosak, és madarak nélkül minden elpusztul. 



Ekkor végre a császár is megértette, mekkora ostobaságot művelt. Parancsba adta, hogy az országában soha többé senki nem bánthatja a madarakat. Mostantól kezdve arra várt büntetés, aki ezt a parancsot megszegte.

Persze tönkretenni sokkal könnyebb a természetet, mint helyreállítani azt. A császár országában is hosszú évekbe telt, mire ismét madárdal hallatszott a földeken. Még több, mire helyreállt a természet egyensúlya, amikor ismét tömött kalászokat ringattak a szelek és egészséges gyümölcsöt termettek a fák.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában I.helyezett. 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Amikor elolvastam a pályázati kiírást, eszembe ötlött egy – számomra döbbenetes és igaz történet -, amelyet egy ma élő kínai írónő könyvében olvastam, és amely mély nyomot hagyott bennem. A mesém egy igaz történet feldolgozása, amelyet a császárság korába helyeztem át, pedig valójában nem is a nagyon távoli múltban történt.
Mondhatnánk, hogy az emberi kapzsiság és butaság története, de valójában arról szól, hogy a természet minden egyede egyaránt fontos. Nem dönthetünk a nélkül egyetlen szereplőjének jelentőségéről, hasznosságáról sem, hogy ismernénk.
A természet egy olyan egység, amelynek mi – emberek – is csak egyik alkotóeleme vagyunk. Ahogy magunkra vigyázunk, úgy kell vigyáznunk a környezetünkre, a természetre, mert bármely egyedének elpusztítása, egyenes út a saját pusztulásunkhoz is.
Tehát hagyjuk élni a természetet, hogy mi magunk is élhessünk!"


Mesetesztelők véleménye:

"Nekem a héten A császár és a madarak volt a kedvencem. Nagyon sok tanulság van benne." - Kinga, 12 éves

"Félelmetes a mese, az a félelmetes benne, hogy akár napjainkban is megtörténhet hasonló, mert sajnos a természettel szembeni emberi butaság határtalan." - Lilla, 17 éves 

2016. november 24., csütörtök

Bakos Katalin: Hagyd é(neke)lni!

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Az éjszaka múlik, hajnal van,
füledbe kúszik egy halk dallam.
Víg hangú madárraj énekel:
Új nap van, szép nap van! Ébredj fel!

Mikor napközben az erdőt járod,
találhatsz még több muzsikus barátot.
Kopog a harkály, cserreg a rigó,
azt énekli neked: élni ó, mily jó!

A tavak mellet is, ha utad odavezet,
hasonlóan vidám, szép ez az üzenet.
Békák zengik, brekegve, teli tüdőből,
a fodros víz színén a nap hogy tündököl!

És te bárhol vagy is, bármerre mész,
legyen a szíved velük dalolni kész!

S majd ha leszáll az est, aludni tér a nap,
éjjeli altatót dúdol egy új csapat.
A madárhangok mellé egyéb is vegyül,
szót kér a tücsök, azaz inkább hegedül.
(De egy egész csapat, nem csak úgy egyedül.)

Látod hát, hallod hát, az állatok himnuszát?

Vigyázz a kis kórusra, ne bántsd,
az sem nekik, sem neked nem lenne jó…
mert elnémulna az éjjeli, s a hajnali szép muzsikaszó!

Kacaj Panka Díjátadó ünnepségen a színészeket "hagytuk énekelni", 
a közönség nagy örömére 



A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt vers kategóriában III. helyezett!


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Ha őszinte szeretnék lenni, és az is leszek, ki szerettem volna próbálni magam. Szoktam írni, persze elég amatőr szinten, amihez kell ihlet, ötlet és ennek a pályázatnak a témája egyszerűen megtetszett. Nem állítom azt, hogy minden hétvégén a természetet járom, és azt sem, hogy van egy tucat háziállatom. De örülök annak, hogy ahol lakom ott van egy kicsi zöld a környezetemben. Örülök annak, hogy hallhatok madarakat csipogni (még ha az autók zúgása sokszor sajnos bele is csúfít), szeretem hallgatnia tücsköket ciripelni, és a kilátást az ablakomból."

A mesetesztelők véleménye:
"Annyira dallamos az egész vers. Nagyon tetszik." - Eszter 12 éves. 

"Szép és igaz, jó a hangzása." - Lilla, 15 éves


2016. november 11., péntek

Harazin Judit: Kis világunk

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Szeretnél-e látni most,

Sok érdekes állatot?

Kapd fel gyorsan hátizsákod,

Vedd nyakadba a világot.

Keress tapírt, hangyászt,

Vikunyát vagy kajmánt

Mehetsz míg a szemed lát,

Ott is hol még nem járt láb.

De ha holnap itthon maradsz,

Számold össze kiket láthatsz.

Felfedezhetsz számtalan lényt,

Mégis fogadd el azt a tényt:

Ha benézel a kert bokrába,

Réten fűbe, szép virágba,

Vagy csak az út porába,

Fordítsd fejed több irányba,

S meglátod, hogy millió 

Körülötted a felfedezni való.

Rájuk tán már ügyet sem vetsz,

Meg sem nézed, hova léphetsz, 

Pedig nekünk sokat érnek,

Jobb életünk, hogyha élnek.

Kell –e nekünk a giliszta,

Hogy a földet általkússza?

Fontos-e a katica, 

Föld mélyén a sok hangya?

Hasznos-e a bodobács,

Minek a világnak darázs?

Káposztalepke bármerre száll,

Mindenütt csak nagy kárt csinál?

Vagy vegyük az egeret,

Aki sosem rág eleget.

És a rokon bőregér,

Ő még aztán éjjel sem fél.

Mi szükségünk mindezekre?

Mert mind hatnak életünkre.

Színesebb a kertünk tőlük,

És kezünkben van jövőjük.

Nem bántanak, csupán élnek,

Érintéstől nagyon félnek.

Ragadozók, s táplálékok,

Apák, anyák, ivadékok.

Hagyd létezni, el ne taposd,

Láthassák mind a szép napot!

Megérdemlik a védelmet,

Kapjanak hát több figyelmet!

S ha nem bántod, majd meglátod,

Megmentettél egy kis világot.


Illusztráció: Kanovszki Renáta


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt vers kategóriában II. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Az állatok és az élővilág szeretete apró gyerekkorom óta része az életemnek. Igyekszem a gyermekeimmel is megismertetni az állatokat, mivel azt gondolom, minél többet tudnak, annál inkább fontosnak érzik környezetük védelmét. Szeretném, ha a gyerekek észrevennék, hogy mennyi csodás és különleges lény vesz körül bennünket és ehhez elég csak kimennünk a kertbe és kicsit szétnézni."
 


2016. november 8., kedd

Papp Róbert: Az utolsó fecske

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Tessék kérem továbbjönni,
Itt látható ma már
Múzeumunk új lakója,
E kitömött madár.

Kis hazánkban csapatostul 
Szelték át az eget,
Ettek szöcskét, ettek hernyót,
Kukacot és legyet.

Sárfészekben nevelkedtek
Fiókáik egyre,
Etetéskor jutott idő
Minden egyes begyre.

Villás farkuk jellegzetes,
Csinos frakkjuk szintén.
Nem várt rájuk márciusban
Senki jobban, mint én.

De amikor dróton ülve
Készültek az útra,
Tudtuk jól, a nyári szünet
Végéhez ér újra.

Még az elmúlt évtizedben
Élt közülük néhány,
De amit most önök látnak,
Rendkívüli példány.

És hogy mitől különleges
Kis madárkánk teste?
Mert ő volt a Földünkön élt
Legutolsó fecske.


Az utolsó fecske szerepében Pintér Gábor, mesélő Albert Péter, 
előadás a Kacaj Panka Díjkiosztó ünnepségen  


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt vers kategóriában I. helyezett 


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Körülbelül 11 éve írok verseket, kizárólag gyermekeknek. 
Jómagam nagyon fontosnak tartom az állatok és növények védelmét, s harmadikos kis tanítványaimmal sokat foglalkozunk e témával rajz óráimon. Sok-sok verset írtam már nekik ez ügyben, de most a két legújabbal szeretnék pályázni."


2016. november 6., vasárnap

Horváth Dániel Csaba: Madárvédők

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


A mesét 8 éves kortól ajánljuk!

Hajnalodott. A Nap, mint egy közeledő ember emelkedett a kertek fölé. Fokozatosan nyíltak ki a virágok, a fény és a meleg egyre több helyre eljutott. A sok kert között volt egy különleges is. Itt is egyre világosabb lett, szabad szemmel is jól látható lett nemsokára, hogy milyen szép. A még vörös égen madárcsapat közeledett. A kertek felé tartottak...

Gergő szobájában nyugtalanul aludt. A levegőben valami érdekeset szimatolt. Hirtelen felébredt. Felült. Minden zúgott körülötte. Aztán minden szépen elcsendesedett.

- Tyűha! - mondta Gergő és fölkelt az ágyból. Lement a lépcsőn és kiment a konyhába. Gyorsan a zsebébe gyömöszölt egy adag friss kenyeret. Maga sem tudta, hogy mitől vezérelve, de kinyitotta az ajtót és kifutott rajta. Kint még hideg volt, de nem fázott. Szemét végigjártatta a szomszédos házakon, kerteken. Minden olyan csendes volt. Lefutott a kert végébe és kinyitotta a kertkaput, majd az erdő felé futott tovább. Útközben találkozott egy jó nagy bogárral, amitől megijedt. Majdnem az arcába repült. De aztán látta, hogy csak egy cserebogár.

Végre elérte az erdőt. Futott, be a belsejébe. Egyszer csak egy tisztás mellett egy rókalepke szállt el mellette. Megfordult és nézte, nagyon szépnek találta.

Kép forrás: www.wikipedia.hu

- El kellene fognom – gondolta, és elkezdte üldözni. A lepke ijedten menekült, de Gergő csak futott utána. Sokáig futott a tisztás mentén, majd kifulladt és megállt. Körülnézett.

- Hová kerültem? – kérdezte magától. A hely ismerősnek tűnt, mert régebben már járt erre, de már alig emlékezett rá. Erre nem nagyon szokott sétálni. Az erdő már véget ért, és egy ház állt a tisztás szélén. Mintha már ezt is látta volna. Közelebb merészkedett, kíváncsian betekintett a kertbe a ritkás, alacsony kerítésen keresztül. A kert közepén almafák, a szélén ribiszke, egres, galagonya és más bokrok is nőttek. Az egyik bokorban, nem messze attól, ahol állt, felfedezett egy fészket. Benne három pöttyös tojás! Gergő nem hitt a szemének. Még közelebb hajolt. A tojások tényleg ott voltak.


Kép forrása: www.termeszettar.hu

- Biztos valami ritka madár fészke, ide máskor is eljövök – gondolta Gergő és hazaszaladt.

Otthon vacsoránál édesanyját kérdezgette:

- Anya, te mit tudsz az érdekes madarakról?

- Hát, nem sokat, kisfiam, mindenesetre azt, hogy nagyon óvatosak, és nagyon nehéz felfedezni őket. Kérdezd inkább a bátyádat, ő többet tud. De most már mennetek kell aludni!

- Rendben – válaszolta Berci, Gergő bátyja.

Megfürödtek és ágyba bújtak. Ekkor Berci az öccséhez fordult:

- Láttál valamit?

- Aha, egy különös fészket. Holnap megnézhetjük.

- Voltak benne tojások?

- Nem is egy! Három pici pöttyös tojás! De most már aludnunk kell, jó éjszakát!

- Miért nem szóltál előbb! Én is kíváncsi vagyok rá! Akkor holnap! Jó éjszakát! – válaszolta Berci, majd nemsokára mindketten elaludtak.

Következő reggel a két kis madárvédő már is talpon volt. Gergő elvezette bátyját a felfedezett helyre.

- Ott vannak a tojások! Gyere, nézzük meg őket – mondta Gergő.

Odaszaladtak a kerítéshez. Berci kíváncsian kukucskált be a résen keresztül.

- Itt a fészek, de a tojásokat nem látom – mondta.

- Mi történhetett? Tegnap még itt voltak! Lehet, hogy elvitték? – tette fel a kérdést Gergő.

Ekkor meglátták a fészek fölött repdeső kétségbeesett madárpárt. Vörös mellénykéjük jól látszott.

- Egy kenderike pár! És milyen szépek!- kiáltott fel Berci, mert ő értett a madarakhoz.

- Nézd, Berci! Keresik, de nem találják a tojásokat!- kiáltotta Gergő - Meg kell találnunk a tettest! Talán még nincs messze.

- Így van - helyeselt Berci – ráadásul a madarak védettek. Ha nem avatkozunk be hamarosan, a tojások kihűlhetnek.

Elindultak vissza az erdőn. Úgy gondolták, hogy a tolvaj biztosan erre ment. Valóban. Egy árnyat láttak suhanni kezében egy kosárral.

- Utána! – kiáltotta Berci.

Futottak, de az idegen észrevette, hogy üldözik, és gyorsított.

- Próbáljuk meg bekeríteni. Én balról, te jobbról! – mondta Gergő.

Különváltak. Berci már 12 éves volt, Gergő most töltötte be a tízet. Így hát érthető, hogy Berci több sikerrel járt. Utolérte az idegent, mert az nem tudott olyan gyorsan futni a tojásokkal. De mielőtt Berci elkaphatta volna a ruháját, egy gondolat villant át az ismeretlen fiú agyán. Miért féljek pár gyerektől? Majd jól kiosztom őket! Ezzel lekevert egy pofont Bercinek. Viaskodni kezdtek. Az idegen sokkal idősebb és erősebb volt Bercinél, de akadályozták a kezében lévő tojások. Berci megbotlott egy gyökérben, és a földre esett. A fiú nevetve futott tovább. Ám most Gergővel találta szembe magát. Azonban Gergőt ügyesen kicselezte és mellette elfutva elérte a közelben levő szakadékot. Föléje tartotta a tojásokat a kosárral együtt, és sanda képpel vigyorogva így szólt:

- Nézd, leejtem!

- Azt próbáld csak meg! – zihálta Gergő.

- Rendben! – vigyorgott továbbra is a tolvaj, és elengedte a kosár fülét.

- Neee! – üvöltötte Gergő, és utánanyúlt, hátha el tudja kapni. Azonban a szakadék omladékos szélén lába megcsúszott, és az omló földdel együtt a csalánokkal, bokrokkal, méteres gazokkal borított mélységbe csúszott.

- Hahaha! – hallotta az idegen nevetését, aki sietve odébbállt.

Ekkor ért oda Berci, aki időközben összeszedte magát. Kiabálni kezdett:

- Gergő, Gergő, hol vagy?

Gergő a szakadékból válaszolt:

- Ide csúsztam, mert az a ronda tolvaj ledobta a kosarat, és el akartam kapni. Teljesen összecsíptek a csalánok, de mindjárt kimászok. Hol a kosár? Biztosan összetörtek a tojások.

Együtt néztek körül, és hamarosan észrevették a kosarat. Csoda folytán fennakadt egy bokor tetején. Majdnem kiborultak belőle a tojások, de megvolt valamennyi.

- Hála Istennek! – örültek a gyerekek, és visszavitték a tojásokat a fészekbe, ami fölött még mindig rémültek röpködtek az ijedt szülők.

A következő nap azzal telt el, hogy kúrálgatták magukat teával, krémekkel. Sokat sustorogtak az esetről, s elhatározták, hogy megkeresik a fickót, és lépre csalják. Ehhez Danit is elhívták a szomszédból.

- Légy szíves mondd azt neki, hogy hallottad, a piacon valaki jó pénzért különleges tojásokat vagy fiókákat venne. Téged nem ismer. Aztán ott majd egy kis meglepetés éri.

- Jó, de hol találhatjuk meg? – kérdezte ő.

- Szerintem a szép kert körül kószál megint – válaszolta Berci.

- Akkor hát induljunk! – mondta végül Gergő.

Gyorsan keresztülvágtak az erdőn, és csakhamar egy gyönyörű telek mellett álltak.

- Ez az – mutatta Berci a kertet Daninak.

- Csodálatos – mondta Dani elragadtatva.

- Hohó, azt hiszem jó helyre jöttünk, itt is van a mi emberünk! – szólt hirtelen Gergő.

Valóban. A tolvaj, akivel a fiúknak nemrég kalandjuk volt, éppen madárfiókákat rabolt egy fészekből.

- Most! – súgta biztatóan Berci, s elbújt. Gergő pedig gyorsan elment értesíteni a természetvédelmi felügyelőt. Ekkor Dani előlépett a kerítés mögül.

- Szervusz! – köszönt hangosan. Látom, szereted a madárfiókákat, gondolom a tojásokat is.

A rabló hátrafordult. Sietve a zsebébe csúsztatta a madárfiókákat.

- Igen, szeretem – mondta végül – de mit akarsz?

- Most jöttem a piacról és egy árus jó pénzt kínál értük, én is azért jöttem, hátha tudok vinni. Te már vihetnél is, akkor nemhiába várna ott az az ember. Egy kis pénz mindig jól jön, nem igaz?

- Na jó, mutasd meg, ki az. De ha becsapsz... – válaszolt barátságtalanul az idegen.

Követte Danit a piac felé, s közben felvett egy kosarat is az egyik fa mögül, amiben több tojás volt. Nemsokára odaértek. Azonban az egyik bódé mögül hirtelen egy természetvédelmi őr lépett elő. A rabló menekülni próbált, de mellette már egy rendőr állt, aki vállon fogta, s így szólt:

- Mutassa a kosarát és ürítse ki a zsebeit! Igazolja magát, kérem a személyi igazolványát!

A rabló hebegett-habogott, amikor a természetvédelmi őr átvette a védett madarak fiókáit és tojásait. A tolvaj villámló szemekkel nézett Danira és Gergőre, akik a természetvédelmi őr mellett álltak. Közben Berci is megérkezett. A gyerekek elmondták, hogy pár nappal ezelőtt is látták, hogy tojásokat lopott ez a fiú, sőt még verekedett is. A tolvaj nagyon mérges volt, de felszólításra követnie kellett a rendőrőrmestert.

- Ez szép munka volt, fiúk! – köszönte meg a kis madárvédők munkáját a természetvédelmi őr.

- Azt is tudjuk, honnan lopta ezeket, szívesen megmutatjuk – válaszolták.

- Igyekezni is kell, hogy amit lehet, még menteni tudjunk. Gyertek! – szólt az őr.

Együtt tették vissza a tojásokat és fiókákat a fészkekbe. Utána még sokáig nézték a feketerigókat, kenderikéket és más kis madarakat a szép kertben, s boldogan mentek haza.

Kép forrása: www.taborozok.network.hu


Berci elhatározta, hogy ornitológus lesz, Gergő meg természetvédelmi őr akart lenni. A legnagyobb egyetértésben feküdtek le este, s mindegyikük arra gondolt, hogy milyen szép is a természet, s mennyire kell vigyázni rá. Megbeszélték, hogy másnap is kimennek madármegfigyelésre.

Hát, így lett vége a kis madárvédők kalandjának!


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában III. helyezett.

A szerző vallomása a természethez és a mesékhez fűződő viszonyáról:
"Még alig tanultam meg írni, amikor elkezdtem írogatni. Először csak pár sort írtam, még nyomtatott betűkkel. Első művem egy állatok bemutatásáról szóló sorozat volt, melyben az állatok főbb jellemzőit, eledelét írtam le, s saját rajzzal is illusztráltam.
Aztán egyre többet írogattam. Mivel a könyvek, amiket olvastam, leginkább állatokról és növényekről szóltak, én is szerettem volna ilyeneket alkotni. Éreztem, hogy van valami bennem, amit le kell írnom. Füzetekbe ceruzával meséket és novellákat találtam ki." - a szerző 12 éves


2016. november 5., szombat

Díjzápor a Varázshegyben - élménybeszámoló a II. Kacaj Panka Pályázat díjátadó ünnepségéről

Budapest, Fővárosi Állat- és Növénykert, Varázshegy
2016. október 16. 15.00

„Engedd élni!” -

Jöttek, csak jöttek…, közel háromszáz kislány és kisfiú, szülők és nagyszülők. A Varázshegy Csillagtere zsúfolásig megtelt. A vendéglátóknak köszönhetően az alkalmi hőkályhák és az izgalom megfelelő hőfokra fűtötte a hatalmas égboltú helységet. Egész napos vendégek voltak, mindazok, akik a II. Kacaj Panka „Engedd élni!” díjkiosztó gála belépőjegyét kézhez kapták aznap a Kert bejáratánál. A sok-sok élmény után talán kicsit fáradtan, de nagy izgalommal várták az eredményhirdetést. A pályázat célját felidéző köszöntők (Szabon Márta és Komárominé Győri Blanka) után Mirtse Zsuzsa (író, költő, zsűri elnök) értékelte a pályázatra érkezett alkotásokat. Aztán szót kapott („végre!” – sóhajtott egy kisfiú, aki édesanyjáért izgult) Tóth Csilla, az MTVA 5 csatorna műsorvezetője, és csak sorolta a mese, vers és történet gyermek-ifjúsági (a zsűri összevonta a két kategóriát) és felnőtt kategória győzteseit. 


Tóth Csilla, műsorvezető (M5)
Fotó: Székely Péter

A zsűri nehéz helyzetben volt, amit az is mutat, hogy nagyon sok tehetséges alkotó díjazásáról nem tudtak lemondani, ezért különdíj kategóriában is összesen 9 díjat adtak ki, 3 alkotás kapta a Mesetesztelők díját, a többi a zsűri különdíjaként került átadásra.

A további izgalmaknak is helyt kellett adni, így a díjátadások közben mintegy 12 alkotás került színpadi feldolgozásra, a versek teljes terjedelemben kerültek bemutatásra. A meglepetésvendégek, a Nemzetiségi Színház budapesti művészei egy igazi mesefotelből olvasták az alkotásokat, miközben a varázslatos és ötletes díszletek között a színészek eljátszották a meséket. 
 
Keller Linda, Nemzetiségi Színház
Fotó: Székely Péter

Kollatos Fotiosz, Nemzetiségi Színház
(Tamás Anett: Ugri a béka, aki nem tudott ugrálni című mese előadása közben)



Akik elvarázsolták képzeletünket (balról jobbra):
Kollatos Fotiosz, Pintér Gábor, Major László- zenész: hegedű, Koncz Eszter, Albert Péter, Galagonya bohóc, Kecskeméti Gábor-zenész, Troján Tünde, Keller Linda (a képen már nem tudott szerepelni Galda Levente)

Csatlakozott a csapathoz a tavalyi két sztárvendég: Galagonya bohóc és Albert Péter is, akik néma játékát csak a felolvasott mesék érték utol. A Csillagtér megtelt a színpadon életre keltett állatok hangjával, a zene könnyed és drámai váltakozása terelgette a nézőtéren ülők csodálkozását. A Színház fiatal művészei olyan produkcióban részesítették a nagyérdemű közönséget, hogy azóta is érkeznek a résztvevők köszönőlevelei a játékért, a szervezésért, az egész napos élményért. És hogy kis kulisszatitkot is eláruljunk, a kellékek többsége a díjátadó ünnepségre készült.


Galagonya bohóc és Albert Péter 
(Nagy- Rakita Melinda: A császár madara című mese szereplőiként)


Nagyon gyorsan elszaladt az ismét együtt töltött két óra. A Kacaj Panka Mesetár Társaság újabb tagokra, barátokra talált. Jó volt látni, a tavalyi alkotók idei sikerét is. Megint csak hihetetlen történetek kerekedtek, elég csak Farkas Mendit említenünk, aki a legkiválóbb mesetesztelő díját kapta tavaly, az idén már önálló mesékkel jelentkezett, és nem véletlenül kapta a zsűri különdíját.

A legkitartóbb 20 mesetesztelő szintén meghívást kapott családjával együtt és nagyon örültünk, hogy személyesen is viszont láthattuk őket a nézőtéren. Talán jövőre már őket is a színpadon köszönthetjük, mint díjazottakat.

Prof. Dr. Persányi Miklós főigazgató jelenlétével is megtisztelte az ünnepséget. Köszöntőjében elmondta, hogy az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetségének az „Engedd élni!” címmel meghirdetett kampánya a 12. európai szintű állatkerti szemléletformálási felhívása volt. Mint említette, a nemzetközi kampány egyik legsikeresebb akciója lett a II. Kacaj Panka mese, vers és történetíró pályázat. Jelentőségét az adja, hogy a profi amatőr alkotók mellett több mint ötszázan jelentkeztek mesetesztelőnek. Ez kiválóan megmutatta, hogy ahol a felnőttek példát mutatnak, ott a gyerekek szemléletét csak gazdagítani kell.

Prof., Dr. Persányi Miklós, a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatója

Sok szeretettel ajánljuk először az alkotásokat. Minden napra jut egy, amely eszünkbe juttatja majd a pályázat felszólító mondatát: „Engedd élni!”

Mivel ez egy blog, engedjetek meg nekem egy személyes vallomást is a végére. Nagyon nehéz nyarunk volt, sok aggódással tele. Kacaj Panka Mesetára, a ti alkotásaitok és a mesetesztelő gyerekek lelkesedése egy kis sziget volt számomra, ahol elbújhattam egy kicsit. Köszönöm ezt mindenkinek, hogy megtiszteltetek alkotásaitokkal. Mivel én már a díjátadó szervezése közben babáztam, így megint csak meg kell köszönnöm, édesanyámnak, örök csendestársamnak, Hajduk Mártának, hogy sokszor helyettem is helyt állt. Megszervezte, lebonyolította az eseményt és mind végig háttérben marad, így sokan nem is tudjátok, hogy ő a Kacaj Panka Mesetár Társaság másik megálmodója, fő mozgató rugója. A köszönő szavak nem kerülhetik el Szabon Mártát sem, aki január óta fogja a kezünket a pályázatban és intézkedett, hogy minden gördülékenyen menjen az Állatkert részéről is. A zsűri elnökének, Mirtse Zsuzsának és az összes zsűri tagnak, hogy részt vettek ezeknek a fantasztikus alkotásoknak az értékelésében. Valamint örök hálánk, hogy Galagonya bohóc és Albert Péter ismét velünk tartott és fantasztikus játékukkal emelték az délután fényét. Számomra mai napig hihetetlen ahogy Keller Linda egy hét alatt színpadra álmodta az összes mesét, verset és elkészítették hozzá a megfelelő kellékeket is. És még nap estig sorolhatnám, ki mindenki vett részt és tett hozzá, hogy október 16-án Kacaj Panka Mesetára ismét megelevenedhetett. Jövőre újra veletek ugyanitt? Ki tudja...

2016. november 4., péntek

Cserna Péter Barnabás: Mogyorófa

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

1. fejezet – Pók úr

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mogyorófa, aki egy cserépben élt. Ezen a mogyorófán egy valaki lakott: Pók úr. Pók úr egész nap egyvalamit csinált: muslincát fogott. Egy nap délután, amikor épp muslincát fogott, arra ment egy ember. Pók úr megijedt, és elszaladt. Ez volt a szerencséje, mert az ember kettéhasította a hálóját. Mikor meglátta mi történt, sírva fakadt. Egy órával később ruháit pakolta be a táskájába. Arra ment két hangya.

- Mit csinálsz Pók úr?

- El fogok költözni- mondta sírós hangon.

Így is tett. Másnap a hangyák keresték, de sehol sem találták meg. Így hát lakatlan lett a mogyorófa.



2. fejezet - Alagút

A hangyák sürögtek-forogtak, javában állt a munka. Alagutat építettek a bolyig. Először találtak egy lyukat a cserépen. Aztán fölástak a mogyorófáig. A hangyamérnök jól számította ki az adatokat. Pár hangya már élelmet keresett, de persze nem talált semmit. A hangyagyerekek bújócskáztak a levelek között. Ám mindenki megriadt, amikor egy feketerigó szállt le a mogyorófa mellett. Körülnézett, aztán elrepült. A hangyák megkönnyebbülten tértek vissza a munkájukhoz. Mikor készen lett az alagút, ünnepséget rendeztek. Mindenki ott volt, és annyit evett, ivott, amennyi csak belé fért.


A szerző saját rajza



3.fejezet – A jövevény

Egyszer a mogyorófa mellett egy fekete alak ücsörgött. Az egyik hangya odament, és megkérdezte, hogy hívják.

- Én egy gyalogcincér vagyok – mondta.

Később több gyalogcincér is megjelent a környéken. Elkezdtek nyüzsögni. Aztán eljött a kiültetés ideje, de ez már egy másik történet.



4. fejezet - Kiültetés

A kiültetésre csütörtökön került sor. A hangyák azt hitték, hogy földrengés van. A fa hirtelen felemelkedett, majd elrepült. A hangyák annyira meglepődtek, hogy egy percig szóhoz sem jutottak. A hangyakirálynő felderítőket küldött a mogyorófa megkeresésére. Még a piros lábú futárt is ki kellett küldenie. A hangyák hiába keresték nem találták, de a piros lábú futár jó hírrel tért vissza. MEGTALÁLTA A MOGYORÓFÁT!!!!! A kert bal sarkában volt az új otthona. A hangyák új utakat építettek, és minden visszatért a régi kerékvágásba.

VÉGE

Kép forrása: www.orszagalbum.hu 


A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában II. helyezett.

A szerző 10 éves.