Tánczos András: A hangok kertje

FIGYELEM: A mesék sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

- Nem, nem, nem! - üvöltötte I. Hisztéria, Jólvan király legkisebb lánya. - Nem és nem! Nem eszem meg a tökfőzeléket! Egy frászt!

Az udvarhölgyek elszörnyülködtek. Hisztéria még a nyelvét is kinyújtotta szegény szakácsra, pedig Serpenyő, a főszakács igazán nem tehetett arról, hogy éppen ezt rendelték ebédnek.
Hortenzia, az első udvarhölgy a szája elé kapta a kezét ekkora illetlenség láttán.

A második udvarhölgy, Petúnia grófnő lévén érzékenyebb lelkű volt, majdnem elalélt.
- Ez szörnyű! Ez rettenetes! - csak az öreg király dünnyögte az orra alá, a szokásos Jól van, jól van-t.
Nem szeretett semmilyen vitát, ezért inkább mindent ráhagyott a lányára, aki így kénye-kedvére bánt az udvartartással.
Nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy az alkalmazottak általában igen hamar - általában sokszor ki sem töltve a próbaidőt - megszöktek.
Emiatt azonban mind nehezebb volt személyzetet találni a kastélyba, és ez - meg I. Hisztéria kirohanásainak nyoma - meg is látszottak a kastélyon.
De térjünk vissza az ebédlőhöz, ahol ebben a pillanatban csattant egy tányér a falon.
- Én I. Hisztéria vagyok! - toporzékolt a felséges úri hölgy. - Azonnal követelem, hogy...
És ebben a pillanatban elment a hangja!
A királylány tovább óbégatott, de csak egyre vörösödő feje jelezte a pulykaméreg terjedését.
Egy darabig még tátogott, majd, miután a hangja nem tért vissza sarkon fordult, elsietett, és nagy dérrel-dúrral becsapta a szobája ajtaját.
Igen ám, de ezzel sem a királylány hangja, sem a helyzet nem változott nem hogy napestig, de még egy hétig sem.
Hiába jöttek a legtekintélyesebb honi és külhoni orvostudorok, és vizsgálták a királylányt, Hisztéria néma maradt.
A királylány kezdett megszeppenni.
Először fordult elő, hogy nem teljesült egy kívánsága.
Az öreg király is igyekezett mindent megtenni, ami erejéből telt, de hiába, a lánya meg se mukkant.
Csend borult a palotára.
Már rikácsolni sem tudott, csak mutogatott, ha szüksége volt valamire.
Egy nap vénséges vén anyókát vittek az öreg király elé.
- Csakugyan tudnál segíteni a lányomon? - kérdezte Jólvan király reménykedve.
- Azt még nem tudom, de megpróbálom.
Bevezették a királylány szobájába, ahol egy szomorúan üldögélő Hisztériát talált.
- Talán tudok írt a bajodra - mondta a néne, miután megnézte a királylány torkát.
De oda teljesen egyedül kell menned, helyetted nem mehet senki, és senkit nem vihetsz magaddal sem. Akármilyen nehézségbe is kerülsz neked kell túljutnod rajta! 

A királylány bizonytalanul bólintott, hogy megértette. és másnap hajnalban kinyílt a kastély egy rég nem használt, pókhálós rozsdás ajtaja, és kisurrant belőle egy bő lebernyegbe öltözött árny.
Átjutott vízmosásokon. Meredélyeken, erdőkön és réteken, kaszálókon és falvakon.
Egyre csak ment, ment tovább a célja felé töretlenül: kényeskedő gyomra éhét erdei gyümölcsök és lépes méz, szomját friss forrásvíz oltotta.
Néha-néha megkínálták jószívű napszámosok, amit Ő elfogadott.
Egy nap Hisztéria végre egy hatalmas kertben találta magát, ahol a fákról nem gyümölcsök, hanem hangok lógtak.
Volt ott mindenféle színű, gyönyörű meleg-piros, bársonyos meggyszínű, fakó fehér, és sápadt, majdnem átlátszó.
Volt ott szerelmes suttogás, sikoly, artikulátlan üvöltés és ki tudja még mi minden...

A királylány először a vérpiros hanghoz lépett, mert az nagyon tetszett neki, de az nem az övé volt.
A szivárványszínű, a mélyzöld, a királykék, és a napsárga sem.
Már bejárta az egész tisztást, de a hangja csak nem akart előkerülni.
Hisztéria kezdett kétségbeesni: Hát ő már örökre néma marad? Ó, ha csak egy-egy rövidke mondatot mondhatna. Egy szót...
És akkor ott, a szomorúfűz tövében halkan elpityeregte magát.
Megértette, hogy a hangnak elege lett abból, hogy csak rikácsolnak rajta, pedig mennyi mindent lehetett volna vele tenni...
Dicsérni, bíztatni, elismerni....
Ahogy felnézett a szomorúfűzre, az ágai között meglátott összegabalyodva egy karcos fekete hangkupacot. Vagy inkább hangocskákat?
- Ti lennétek az én hangom?
- Igen - bólintottak amazok.
- De nekem sokkal szebb hangom van. Illetve volt.
(Majdnem hozzátette, hogy "Nekem az jár!", de rájött, hogy neki van a legkevesebb oka követelőznie).
- Na, most jöjjünk így vissza, vagy ne jöjjünk? - kérdezték a hangok.
- Gyertek - bólintott az immár igen szerény Hisztéria, mire a hangok nagy üggyel-bajjal lemásztak a fáról, majd az utolsó ágról lepottyantak elé a fűbe.
A királylány lehajolt és óvatosan felvette a fekete gombócokat.
Hú, mennyi ronda szó volt benne! Brrrrrrrrrrrrrrrrr!
Hisztéria nagyot sóhajtott, majd kinyitotta a száját, csukott szemmel háromig számolt, majd ismét kinyitotta a szemeit.
A feketeség eltűnt.
Nézett jobbra, balra, még fel a fára is, de a hangok teljesen eltűntek.
- Jaj! - suttogta maga elé.
Jaj? Kimondtam? De hát én... De hát én... Köszönöm! - kiáltott fel hangosan és ekkor, mintha valami megpendült volna.
Hazatérve nem győztek rajta csodálkozni a szolgálók.
Mindenkinek mindent megköszönt, és igyekezett figyelmes lenni másokkal.
És valahogy furcsa módon mintha minden kimondott "köszönöm"-mel, "legyen szíves"-sel egyre szebb lett volna a hangja...
Vagy csak a környezete gondolta így?
Bíz' én azt nem tudom.
Én csak azt tudom, hogy Jólvan király, aki ekkorra már nehéznek érezte a fején a koronát, tanácsosaival legnagyobb egyetértésben adta azt át az újdonsült királynőnek.

Illusztráció: Szottfried Zsófia: A hangok kertje 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"Az írás egyfajta szabadságot biztosít nekem, mindazt megélhetem benne, hogy játszva a szavakkal, helyzeteket, emberi sorsokat teremtek, próbálva formálni az olvasóimat."

Mesetesztelő gyerekek véleménye:
"Nagyon tetszett, mert a hangunkra tényleg vigyázni kell!" - írta az Operaház Gyermekkórusában éneklő 10 éves Hajni.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Legjobb felnőtt által írt mese.