2015. szeptember 23., szerda

Csányi Eszter: A mi gólyánk

FIGYELEM: A mesék sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Egyszer volt, hol nem volt, a Négyszögletű Kerek Erdőn túl, a Bükk hegységen innen játszódik az én mesém.

Gyönyörű tavasz volt. Napanyó minden reggel korábban kelt, hogy elvégezze a dolgait. Meleg sugarú kezeivel előhúzogatta a növényeket a földből és napról-napra nagyobbra növesztette őket. A fákkal is sok tennivalója akadt. Csupasz ágaikra üde, zöld levelekből készített ruhát, amit virágokkal díszített. Időnként ráparancsolt a felhőgyerekekre, hogy gondosan locsolják meg az ébredő természetet. Bekukucskált a fák odvaiba, az avar alá, megcsiklandozta az alvó állatokat, hogy felébredjenek téli álmukból.



Tudta ezt a gólyapár is, akik egy szép áprilisi reggelen megérkeztek a tavalyi fészkükhöz. Az őszi szelek és a téli hideg napok otthagyták nyomukat a kedves madárcsalád otthonán. Szorgos munkával nekiláttak a fészekjavításhoz. Először vastagabb ágakat hoztak, amire kisebb gallyacskákat, nádszálakat és sásleveleket rakosgattak. Legvégül pedig fűcsomóval, szalmacsutakkal és finom tollakkal bélelték ki nyári lakjukat. Estére, mikorra a család hazaérkezett, ők már békésen pihentek otthonukban. A gyerekek vették először észre őket és boldogan kiabáltak:

- Anya! Apa! Megérkezett gólyaanyó és gólyaapó! Most már igazán tavasz van!

A gólyamama nem tétlenkedett. Hamarosan lerakta négy tojását, és teste melegével elkezdte költögetni azokat. Egy hónap múlva már elő is bújtak a mindig éhes fiókák. A gólyaszülők reggeltől-estig a gyerekek gondozásával voltak elfoglalva. Meg is volt az eredménye! A fiókák napról-napra nagyobbak és ügyesebbek lettek. Egyedül Kelepke maradt el a fejlődésben. Nem volt étvágya. Gólya anyunak úgy kellett belerimánkodni minden falatot:


- Egyél madárkám! Nyár végére meg kell erősödnöd, mert hosszú út áll előttünk!




A többiek folyton izegtek - mozogtak, alig várták, hogy megtanuljanak repülni. Eljött annak is az ideje. Gólyapapa gondosan elmagyarázta, hogyan tartsák a fejüket és miként mozgassák a szárnyaikat. Ezután repült néhány kört a ház előtt. Az apróságok egyenként kiültek a fészek szélére, gólyamama pedig hangos bátorítással elindította őket. Hát olyan boldog kelepelést régen lehetett hallani, amit a gólyagyerekek csaptak repülés közben! Sajnos az örömük nem volt határtalan. Kelepke hamar elfáradt röpködés közben, és szeretett volna minél hamarabb megpihenni. A szülők minden figyelmeztetése ellenére leszállás közben véletlenül olyan ügyetlenül közelítette meg a fészket, hogy szárnyacskáival megérintette a villanydrótokat, és megrázta az áram. Bénultan esett a földre, meg sem tudott mozdulni. Fájdalmas hangon, erőtlenül próbált segítséget hívni:

 - Kelep, kelep! Gyertek ide, mentsetek meg!

A szülők a fiókákkal rögtön odarepültek. Leszálltak mellé, szárnyaikkal takargatták és bátorították:

- Emelgesd a szárnyacskádat! Próbálj megmozdulni!

De a kicsi gólya mozdulatlan maradt. A gólyacsalád riadalmát mindenki meghallotta. Napanyó gyorsan elbújt a felhők függönye mögé, hogy így is enyhítse a kis beteg szenvedését. Vau kutya is kinézett a kerítésen, észrevette a szenvedő madárkát, és hangos ugatásba kezdett. Bent a házban nem tudták mire vélni a nagy hangzavart, ezért Eszter a szüleivel a villanyoszlop alá futott. Látták a gólyák kétségbeesett tehetetlenségét és nagyon megsajnálták őket. Apa óvatosan megvizsgálta Kelepkét és szomorúan mondta:


- Ez a kismadár nagyon megsérült és gyenge, hamarosan el fog pusztulni.

A kislány is látta ezt, mégis könyörgőre fogta a dolgot:

- Kérlek, apukám, vigyük be az állatkórházba, hátha segítenek rajta! – s már szaladt is egy dobozért. Anya gyorsan kibélelte vattával, beletette a sérült madárkát, és már indultak is autóval a kórház felé. Gólyapapa utánuk repült. A gólyacsalád tudta, hogy az emberek segíteni próbálnak. Bizakodva körözött fölöttük, amikor megérkeztek, és az ablak párkányáról figyelte az eseményeket. Látta, hogy két fehér köpenyes ember kiveszi a dobozból és gyógyítani kezdi a gyermekét. Egy idő után egymásra néztek, mosolyogtak és kivitték a szobából. Már Holdapó tartotta lámpását és terelgette a csillagnyáját, amikor visszatért a családjához. Gólyamama már az ötödik mesét mondta el a békakirályról és cincérmanóról, de a fiókák nem tudtak elaludni. Gólyapapa elbeszélése megnyugtatta őket, és békésen elszenderedtek fészkükben. Másnap reggel első útjuk a kórház ablakához vezetett. Egy macska feküdt a műtőasztalon. Kicsit megijedtek, nehogy kárt tegyen fiókájukban, de látták, hogy a cica is mozdulatlanul fekszik. A másik ablakon benézve bekötözött lábú kutyákat láttak. Addig-addig röpködtek, míg egy nagyobb szobában felfedezték Kelepkét. Egy törött szárnyú fecske és egy tarka papagáj pihent mellette.

- Jó társaságban van! – nyugodott meg gólyapapa.

- Mégis szomorú! Vidítsuk fel gyerekek! – kérlelte őket gólyamama és vidám táncba kezdett. A többiek kelepelve csatlakoztak hozzá. Ezentúl minden reggel a kórháznál kezdték a napot. A kis gólyagyerek pedig várta őket, és lassan gyógyulni kezdett. Nyár végére már lábra tudott állni, de még gyönge volt a repüléshez. Napanyó már egyre kevesebbet simogatta meleg kezével a tájat. Tudták, hogy indulniuk kell a messzi útra. Búcsút vettek otthonuktól és nagy szárnylengetéssel röpültek a kórházhoz. Az orvosok már korábban is észrevették a gólyacsalád röpködését az ablak előtt, de ez most a szokásosnál hosszabbnak tűnt. Repülés közben igyekeztek szárnyukkal megérinteni az ablakot, búcsúztak Kelepkétől. Az egyik gondozó kezébe vette a kis madárkát, aki szárnyacskájával erőtlenül integetett vissza. A család elindult a messzi délre, de gondolatban a kis beteggel maradtak.

Napanyó búcsúzóul még tarkára festette a fák ruháit, akik a szél zenéjére lassan levetkőztek és téli álomra készültek. Gólyák helyett hópelyhek táncoltak az ablak előtt, és zúzmara ült az ágakra. Sok minden változott, de az orvosok és az ápolók minden nap jöttek és gondoskodtak a kis madárról. Lassan meggyógyult és már repülni is tudott. Karácsonykor odaröppent a feldíszített fenyő alá, és onnan kelepelt boldogan ünnepi köszöntőt. Hiányoztak szülei és testvérei, de a gyógyítóit is megszerette. Amikor munkába érkeztek boldogan körözött fölöttük, és ahova lehetett, elkísérte őket. Az orvosok is nagyon megszerették a kis gólyát, és finom eleséggel kedveskedtek neki.

Észre sem vették, de a hóemberrel együtt a tél is búcsút intett. Lépéseinek nyomában fehér hóvirágok csilingelték a tavasz közeledtét. Kelepke egyre többet röpködhetett a friss levegőn, s csak késő délután ment vissza szobájába. Egyik délelőtt is a kórház kertjében figyelte a méhek szorgos munkáját a tarka tulipánok között, amikor ismerős hangokra lett figyelmes. A szülei érkeztek vissza testvéreivel. Alig ismertek rá, úgy megerősödött a kórházban. Boldogan üdvözölték egymást. Az orvosok a hangos kelepelésre lettek figyelmesek, hiszen annyi mindent kellet elmesélni egymásnak. Kelepke ezután visszarepült a kórterembe, és rátelepedett az őt gondozók vállára. Fejét az arcukhoz nyomta és csőrével óvatosan megsimogatta. Így köszönt el gyógyítóitól. A gólyacsalád együtt visszament a régi fészekhez, amit időközben megigazítottak, és még négy újat építettek a közelben. Időnként vissza-visszalátogatott a kórházba, de egyre több időt töltött a saját családjával. Augusztus végén hangos kelepeléstől zengett a kórház ablaka. Az orvosok odamentek, és egy csapat távozó gólyát láttak. Az ablakpárkányon pedig néhány lecsippentett százszorszépet.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Fiatal által írt legjobb mese


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 
"A meseírás azért fontos számomra, mert kizökkent a mindennapok taposó malmából. Délutánonként, a tanulásból kikapcsolódva úgy találok ki történeteket, hogy az adott szituációba képzelem magam, és a legcsodálatosabb élményekben lehet részem a fantáziámon keresztül."

Mesetesztelő gyerekek véleménye: 
"A gólyás mese nagyon tetszett, mert egy kicsit jobban megismerhettem a gólyák életét." - írta a 6 éves Fanni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése