2015. szeptember 26., szombat

Csongor Andrea: Cigány mese

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Szasz, kaj nasz, hol volt, hol nem volt, volt akkor, amikor még aranypatkójú lovat fogtak a Göncölszekér elé, meg amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó Nap könnye, akkor történt.

- Miért, nem a Napé? A könny?

- De, ha nagyon szomorú a Nap, kék gyöngyöket sír. No, ha történt, nekifogok elmondani.

- De kedves testvérem, megbocsáss… Ki patkol meg egy égi lovat?

- Nem egyet, négyet! Négy ló húzza a Göncölszekeret, körbe-körbe az égen, még az aranypatkó is elfogyott alóluk azóta. Hát ki patkolta?

- Kovács volt az, minden bizonnyal, égi kovács!

- Az biz’ Szent Péter maga volt, segített kicsit a feljebbvalójának.

- Biztos úgy volt, öcsém! No, akkor tovább mondom. Hát, akkoriban még nem voltak meg a szavak.

- Már hogyhogy?

- Hát, senki sem találta még ki, hogy beszélni kellene, és a tárgyaknak, dolgoknak nem voltak nevei, nem tudtak beszélgetni az emberek. Az asszonyra meg a gyerekekre csak rámordult az ember, hogy „hö”, a fejével ide-oda bökdösött, meg gyámbászta őket, kézzel-lábbal mutogattak, meg hát nagyokat hallgattak. Mindenről.

- Énekelni sem tudtak?

- Hát… Dallamot igen, meg zenéltek is, de a szavak… annak híjával voltak.

- De kártyázni csak tudtak!

- Tudtak hát! De örömöt megosztani, csacsi vorbát mondani, mesélni, azt nem! No, hogy összeszedjem minden erőmet…

- Szedd bele a miénket is, testvér!

- Úgy lesz, öcsém, köszönöm a kívánalmat! Hát, egyvalami szöget ütött az emberek fejébe, az, hogy a Gazda, a Jóisten mindenki a nevén tud szólítani, és minket mindenben az ő hasonlatosságára formált ki, az emberek mégsem tudják egymást hívni, nem tudnak udvarolni, és nem tudnak mesélni a gyerekeiknek. Hát tenni kellett már valamit, úgyhogy eljött az ideje már ennek is.

- Hát persze, udvarlás nélkül nincs prütykölés…

- De hogy találták ki a szavakat?

- A visszájára, mint a Jóisten: ő kimondta a nevet, és így megteremtődött, mi meg láttuk a teremtést, és kiszóltuk a szánkon a nevet.

- De hát hogy történt?

- Történt, ami történhetett… Aznap este tizenkét bölcs, ősz öregember szépen megöltözött, fehér inget vettek, fekete nadrágot, kalapjukat kikefélték, csizmájukat kifényesítették, bajszukat megvágták, és tiszta ujjal nekiindultak a rengeteg erdőnek. Az asszonyok kis motyóban kolbászt, kenyeret meg hagymát készítettek nekik, és aggódva, várakozással néztek utánuk. Szólni nem tudtak, mert nem voltak még szavaik.

- Pletykálni sem tudtak, vagy átkot mondani?

- Nem, akkor még annyit sem tudtak mondani, hogy „ördög igya ki a véredet”… A bölcs öregemberek azután gelasz, mendelijasz, mentek-mendegéltek, és az erdőben elértek egy tisztásra, ott körbeültek…

- És ettek, igaz?

- Igaz, jóízűen falatozni kezdtek, megettek mindent, amit a batyuban találtak, azután meg megeresztették jócskán a gatyamadzagot, és munkához láttak. Nevet adtak mindeneknek, tónak, őznek, fának, virágnak, tűznek, víznek. Már hajnalodott, mire mindennel végeztek, akkor meg még ki kellett találniuk egy szót arra, amit már el is felejtettek. Ez lett az izé. Amikor hazatértek, a gyerekek mind eléjük futottak, az asszonyok meg izgatottan toporogtak a tornácon, hogy melyen nevet kaptak, szép lett-e, jó lett-e, illik-e? És az emberük aztán már néven tudta hívni őket meg a gyerekeket, és szavakkal szóltak egymáshoz.

- És illett-e minden név minden gyerekhez, apám? Volt-e, akit Izének neveztek?

- A név a legtöbb, ami adhattak a gyerekeiknek, Joka. Olyan szegények voltak, hogy a cipőtalpat is megették volna, ha a cipő fel lett volna találva, de szabad nélkül a lelkük még annál is szegényebb volt. A szavak: utak egymáshoz.

- És mire használták a szavakat, apa?

- Néha hazugságra, fiam. És hallgatásra. Megtanultak szavakkal hallgatni. A Hosszú Vándorlás alatt néhány szó jelentése elveszett. Lyukas volt a zseb, hát kiesett.

- Akkor mire volt jó az egész?

- A szavak: utak egymáshoz. Elmehetsz rajta, de vissza is találhatsz. A szavak léte: maga a hívás.

Itt bevégeztem. Ennyi volt, mert mese volt.


I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Ifjúsági zsűri különdíja

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 
"Az írás számomra alkotás, az élet lényegi része, öröm, izgalom.
Az írás egy fajta ima is, Istennel közösen végzett alkotás. Teljesség."

Ifjúsági zsűri véleménye:
"Nem húznám az időt fejtegetéssel, egyszerűen gyönyörű."
"Nagyon aranyos mese, viszonylag egyedi. A témája nem csak a gyermekek körében aktuális. Kifejezetten élvezhető egy felnőtt számára is. Mulatságos, szórakoztató alkotás."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése