Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy uradalom. Annak a közepén állt egy szép, kerek erdő, benne kis patak csörgedezett. A fák között és a bokrok tövében sok állat talált búvóhelyet. A közeli faluban szegény emberek éltek, de nem bántották az erdőt, és vigyáztak a környezetükre. A várban pedig a gonosz földesúr lakott, aki gyakran visszaélt a hatalmával.
Az erdő másik szélén kis faház állt, ott élt az erdész a családjával. Két kisfia volt, Laci és Marci. Kedves, szófogadó gyerekek. Nagyon szerették az erdőt. Minden nap kimentek játszani, meglátogatták barátaikat, az állatokat. Máskor a patakban fürödtek, vagy horgásztak.
Egy napon Laci az erdőben sétált, amikor találkozott az öreg Teri nénivel, aki éppen gombát szedett. A kisfiú segített vinni a kosarát. Teri néni azt mondta:
- Képzeld, Laci, bent az erdőben találkoztam Montéval, aki adott nekem egy kalapot, mert tudja, hogy szegény vagyok. Ezt én neked adom, mert olyan jó fiú vagy, hogy segítettél.
- Köszönöm – mondta Laci. - De ki az a Monte?
- Egy kedves kis erdei manó. Tudod, a faluban az emberek abban hisznek, hogy az erdőben manók laknak. De nem akármilyen manók. Ha valaki meglátja az egyiket, elfelejti minden gondját és vidám lesz. De most már próbáld fel a kalapot!
Laci feltette, és a következő pillanatban már nem volt ott senki.
- Hol vagy?- kiabálta a néni.
- Itt – hallatszott egészen közelről a hang.
- De hát itt nem látok senkit.
Laci levette a kalapot. Ezzel a mozdulattal újra felbukkant.
- Nahát, ez egy láthatatlanná tévő kalap. Köszönöm szépen, Teri néni, és viszontlátásra – mondta, és futott vele haza. Otthon elmesélte, hogy az erdőben tényleg élnek manók. A szülei eddig nem hittek ebben.
- Képzeljétek, az egyik, egy Monte nevű, adott Teri néninek egy csodakalapot, ő meg nekem adta.
A fiúk egész este azt játszották, hogyan lehet láthatatlanná válni.
Másnap reggel arra ébredtek, hogy kint eldőlt egy fa. Kinéztek az ablakon, és látták, hogy favágók jöttek, a földesúr munkásai. Ki akarták vágni az erdőt. A kis Marci sírva fakadt. Gondolatok kavarogtak a fejében. Először a természet jutott az eszébe, hogy mi lesz az állatokkal és a manókkal. Másodszor arra gondolt, hogy mi lesz az apja munkájával. Mert ahol nincs erdő, oda nem kell erdész.
- Ne sírj, Marcika, van egy jó ötletem – mondta Laci.
Feltette a fejére a kalapot, és kiment. Hirtelen meglátott egy manót. Ott ült egy kövön. Már messziről feltűnt, hogy szomorú. Leült mellé.
- Engem Lacinak hívnak – mutatkozott be.
- Szia, az én nevem Monte.
- Miért vagy szomorú?
- Mert sajnálom az erdőt.
- Akkor gyere, és segíts nekem!
Beállt egy fa mögé, fején a kalappal. Amikor az egyik favágó belevágta a baltáját a fába, feljajdult:
- Jaj, jaj, miért bántasz engem, favágó?
Bármelyik fát próbálták kivágni, mindegyik jajgatni kezdett. Persze Laci és Monte jajgatott helyettük. A munkások úgy megijedtek, hogy eldobták a szerszámaikat és elszaladtak. A kisfiú és a manó akkorát nevetett, hogy a faluban is hallani lehetett.
Közben a favágók egészen a várig futottak, és elmesélték a földesúrnak, hogy mi történt.
- Mi nem vágunk ki jajgató fákat – mondták.
A földesúr ijedtében világgá ment. A jajgató fák híre messze földön elterjedt, és az erdőt többé nem merte bántani senki. Lacinak segített a láthatatlanná tévő kalap, és ezután is játszhatott kistestvérével és Montéval az erdőben.
I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A szüleim nagyon sok mesét olvastak nekem, amit nagyon szerettem. Óvodás koromban már én is találtam ki történeteket. Miután megtanultam írni, egy füzetbe jegyeztem le a meséket, és sokszor illusztráltam is. Édesanyámnak is írtam karácsonyi ajándékként egy mesét, ami róla szólt."
A szerző 17 éves.
Mesetesztelő gyerekek véleménye:
"Azért tetszett ez a mese, mert megtanítja, hogy ne bántsuk az erdőt." - írta a 10 éves Hajni
Mesetesztelő gyerekek véleménye:
"Azért tetszett ez a mese, mert megtanítja, hogy ne bántsuk az erdőt." - írta a 10 éves Hajni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése