Gani Zsuzsanna: Egy nap a varázslatos erdőben

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Beköszöntött a nyár. A nyártündér varázspálcájával arany sugarakat szórt a földre. Panka szülei úgy döntöttek, hogy kirándulni mennek a Gemenci erdőbe. Nagyon izgatottak lettek a kicsi gyerekek, alig várták már, hogy megérkezzenek. Ahogy kerekeztek a biciklivel egymás mögött haladva a sorban az út szélén, gyönyörködtek a meseszép nyár és fűzfákban, a repkedő, csivitelő kismadarakban, közben vidáman énekeltek.

De szép is volt a táj, s mennyi szépség volt ott, s micsoda friss, üde illat áradt!

Hamarosan megérkeztek a rengetegbe, s a zsenge pázsitra letelepedtek. Megkérték a szüleiket arra, hogy elmehessenek egy kicsit körül nézni az erdő szélére. Miután engedélyt kaptak rá, szigorú feltételek mellett, megígérve, hogy azt be is tartják elrobogtak. Ahogy keresték a kincseket, észrevettek a földön egy hatalmas hím szarvasbogarat. Agancsos rágókáját meredeztette Panka felé. Milyen szép! - mondta, de nem bántotta. Hamarosan egy orrszarvúbogárra bukkantak az öreg tölgy aljában. Alaposan megszemlélték a nagyítójukkal különös fejét, majd tovább sétáltak óvatosan, nesztelenül, figyelve a lábuk alá. Milyen hatalmas tölgyfa és milyen érdes a kérge!- Mondta a kislány, közben óvatosan megsimogatta. Palkó, Panka gyertek! - Próbáljuk ki, átérjük-e a törzsét. A három gyermek megpróbálta átölelni. Addig nyújtózkodtak, amíg csak sikerült. De jó móka volt! – Nevettek a gyerekek. A kőrisfa kérgén egy hím pávaszemes lepke pihent széttárt szárnyakkal, amely bársonyos bordó volt, rajta nagy szemfoltokkal melynek a közepe kék. Ahogy közelről megcsodálták a lepke elrepült. Szaladjunk utána! Vidáman eredtek a nyomába, de sajnos nem sikerült utolérni. Ekkor újabb játékot találtak ki. Keressünk lábnyomokat!- mondta Palkó. Így is tettek. Egy kis idő elteltével egy gyíkot pillantottak meg sütkérezni a napon. Ahogy közelebb próbáltak menni hozzá az gyorsan eltűnt a kövek között. Gyűjtsünk botokat, gallyakat!- mondta Palkó. A kicsikből madarakat, virágokat, fákat raktak ki, s amikor megunták a játékot odavitték az összegyűjtött rőzsét a szüleikhez. Egy arra kijelölt helyen felhalmozták őket, édesapja tüzet gyújtott majd szalonnát sütöttek. Miután jóllaktak, nagyon nagy gondossággal, odafigyeléssel a szüleik eloltották a tüzet. Még delelőn járt a nap, így ismét játszani ment a három lurkó. Szellő suhant el a fejük fölött, hajukba lágyan belekapott. Élvezték, ahogy a nap lágyan cirógatja arcukat. Gurgulázva kacagtak rajta a gyerekek. Kosarukba különböző formájú köveket gyűjtöttek. Miután sok érdekes kisebb, nagyobb összegyűlt állatformákat raktak ki belőle. Versenyeztek, hogy kié lesz a legötletesebb. Szüleiket kérték fel zsűrinek.

Panka egy hernyót, Palkó egy rókát, Jankó egy szarvast rakott ki. Szüleik nem tudtak dönteni, ezért abban állapodtak meg, hogy aki kitalálja a találós kérésre a választ, az fog nyerni. A gyerekek ráálltak.

" Agyara nagy, háta tüskés,

Kölyke csíkos, színe szürkés.

Orra korong, gombát túrja.

Éjszakánként földbe fúrja. „ Hát a vaddisznó! – Vágta rá Panka gyorsan.

Így ő lett a győztes. A nap kezdett elbújni a bongyor bárányfelhők mögé, ezért elhatározták, hogy elindulnak hazafelé. Összepakoltak, majd körül néztek, hogy nem felejtettek- e a földön valamit. Figyeltek arra is, hogy szemét se maradjon, majd elindultak. Út közben még megálltak gyönyörködni a vízesésben. Vadszőlővel benőtt sziklafal tetejéről hullott alá a zuhatag. Ahogy Palkó jobbra tekintett egy süncsaládot vett észre. Nézzétek! - Mondta. Mindenki odapillantott. Ó, de édesek! Komótosan, libasorban baktattak át a túloldalra. Húúú, és mennyien vannak! – Mondta Panka. Jankó elkezdte számolni. Ott az anyuka legelöl, utána a kicsik: egy, kettő, három….. hét. Ez aztán a népes család!- Mondták vidáman, majd mentek tovább. Közben madárhangokat utánoztak. Huuuú – huuuú … huhogtak , kááár- kááár … károgtak…. Épp a kocsányos tölgyek mellett mentek el, amikor Palkó valamit észrevett. Szólt a többieknek, hogy álljanak meg. Odament a fához és kutatni kezdett a földön. Követte Panka és Jankó is. A földön egy réti sas fióka hevert. Vajon mi történhetett? Jankónak eszébe jutott, hogy olvasta egy könyvben, hogy a testvér kilökheti a másikat a fészekből. Lehet, hogy itt is ez történt? Mindenesetre segítenünk kell rajta ez nem is kérdés. A fonott fűzfa kosárba óvatosan betették a fiókát és odavitték a szüleikhez, hogy tanácsot kérjenek tőlük. Apukájuk nagyon megdicsérte őket. Felhívták a tudakozót, aki megadta a madármentők címét. Elhatározták, hogy elviszik oda, hisz muszáj segítséget nyújtani. Így is tettek. Az önkéntesek nagyon megdicsérték a gyerekeket, a szülők is büszkék voltak rájuk, majd tovább kerekeztek egészen hazáig. Mire hazaértek már az ezüstös hold világított az égen. Ennyi kaland egy napra!- mondták nevetve, majd boldogan hajtották álomra a fejüket.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Az illusztráció a szerző saját műve

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában III. helyezett. 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Nagyon szeretem a természetet, ezért verseim, meséim leginkább a természetről, állatokról, madarakról szólnak... 

...Úgy gondolom, hogy környezetvédelemre már egészen kicsi kortól, el kell kezdeni észrevétlenül nevelni a gyermekeket, melyeket csak a saját tapasztalataira építve tudunk megvalósítani. A környezeti nevelés hat a gyermekek érzelmi és esztétikai nevelésére is. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy minél többet lehessenek a gyerekek a levegőn. A szülők és gyerekek segítségével sziklakertet és veteményes kertet alakítottunk ki csoportunk udvarán. Ezt folyamatosan évszaktól függetlenül a gyerekekkel közösen gondozzuk. Fáinkra, udvarunk élővilágára is vigyázunk. Ősszel megteremtettem számukra a madárvédelem feltételeit is. Közösen barkácsoltunk két madáretetőt (egyet az udvarra, egyet a csoportszobai ablakba). Megbeszéltük, hogy melyik évszakban melyik madárkákat várjuk, és mit adhatunk nekik enni. Majd megbeszéltük a folyamatos gondoskodás miértjét és feltételeit. Célom, hogy környezettudatos felnőttek váljanak belőlük. Minden jeles napról megemlékezünk, melyet sok- sok beszélgetés, megtapasztalás, megfigyelés, kísérletezés előzi meg. Ilyen alkalmakkor a témához kapcsolódó rövid természetfilmet is szoktunk nézni, amelyet ezt követően át is beszélünk. Csoportommal a Fővárosi Állatkertben örökbe fogadtunk egy éven keresztül egy mókuskát, melyet folyamatosan figyelemmel kísértünk ez idő alatt és után is. Egyrészt azért, mert abban a csoportban dolgoztam. Másrészt azért, hogy alakuljon ki, és erősödjön bennük az állatok gondozásának, védelmének fontossága, valamint alapozódjon meg pozitív érzelmi viszonyuk az állatokhoz. Ebben az évben gyermekeimmel is örökbe fogadtunk jelképesen egy krokodilt. Ugyanezen okok miatt."

Mesetesztelők véleménye:
"Az Egy nap a varázslatos erdőben a kedvenc mesém volt a héten, köszönöm." - Dorottya, 13 éves

"A legjobban az Egy nap a varázslatos erdőben mese tetszett, mert még nem jártam varázslatos erdőben. Nagyon szeretnék oda elmenni!" - Zalán, 5 éves

"Sok új állatot ismertem meg, nagyon tetszett." - Bence, 5 éves 

"Én is szeretnék ilyen kirándulásra menni." - Bóbita Mandula, 5 éves 

Kurucz Tímea: Erdei karácsony

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy vacogtatóan hideg decemberi reggelen Pömi, az őzike éppen azon törte a kobakját, hová húzódhatna barátaival együtt a téli szél, no meg a turisták által hátrahagyott hatalmas szemétkupacok elől, amikor talált egy szórólapot. Kíváncsian elolvasta, majd vidoran felkiáltott:

- Megvan! Pont erre van szükségünk! Be kell szereznünk egy mobilházat! Meleg, tiszta, kényelmes és tele van élelemmel! Nézzétek csak meg a képeket!

A többi állat érdeklődve nézte a szórólap színes képeit. Bólogattak.

- És honnan szerezzük be ezt a valamit? – kérdezte Csini, a nyuszi.

- Az erdő és a város között van egy pont ilyen. Csak egyszerűen eltoljuk onnan, ide!

Az állatok nagyon fellelkesültek. Persze nem volt könnyű dolguk: egy mobilházat több kilométeren át húzni-vonni, nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha azt száz állat végzi.

Másnap reggel Alfonz úr, a mobilház tulajdonosa fütyörészve tartott a háza felé. A testvérénél töltötte az éjszakát, és a hideg időben alig várta, hogy végre hazaérjen, vegyen egy forró fürdőt és elnyúljon a pamlagon. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor nem találta a házát.

- Sok mindent elhagytam már életemben - motyogta -, de a házamat még soha!

Ekkor vette észre a seregnyi mancs- és lábnyomot. Kapiskálni kezdte, hogy mi is történt. A nyomokat követve eljutott az erdő közepén lévő tisztáshoz. Amikor belépett az ajtón, nem mindennapi látvány fogadta:

A fogason hóbaglyok lógtak, a szekrények polcain és a fiókokban nyuszik, nyestek, nyusztok és görények heverésztek, a csillárokban csókák ücsörögtek. A könyvespolcon 30 pocok lapult ABC sorrendben (Aladártól Zebulonig), a bárszekrényben egy félrészeg menyét csuklott, teljesen részeg férje az asztalon táncolt. A szőnyegnek egy félig szunyókáló medve vallott épp szerelmet, egy aranysakál a lábtörlőt csókolgatta. A fürdőben sem volt jobb a helyzet. A WC-csészében egy vadkacsa pancsolt, a kádban vidrák virgonckodtak, a mosdókagylóban egy kormorán aludt, a mosógépbe pedig egy mosómedve vackolta be magát. A franciaágyon egy szarvas durmolt, a kanapén két őz horkolt, szanaszét szórva ágak, széna és föld…

- Tűnés a házamból! Kifelé! Mindenki! – ordította Alfréd úr magából kikelve.

Az állatok szófogadóan elhordták a bundájukat és a tollazatukat, illetve a bőrüket és a páncéljukat. Golyhó, az alvajáró maci még most sem tért magához, csukott szemmel, angyali mosollyal a száján, egy kispárnát szorosan átölelve cammogott ki a szabadba. Alfréd úr gyorsan megszervezte a mobilház hazajuttatását, az állatok pedig egy kupacban, elkeseredve ücsörögtek a tisztás közepén.

Ekkor Pöminek újabb ötlete támadt:

- Építsünk egy igazi házat! Ami csak a miénk! Amit nem lehet elvonszolni innen!

A többiek egyetértően hümmögtek, és nekifogtak. A szarkák kiválasztották a megfelelő fákat, a hódok pedig kivágták és méretre rágcsálták azokat. Pömi és az álomszuszék Golyhó a tisztás közepére hordták az elemeket, melyeket a görények, pockok és madarak a helyükre illesztettek, rögzítetek. A vakolatot a nyuszik a tappancsaikkal, a menyétek pedig a farkukkal vitték fel a falakra. Amikor kész lett, betódultak mindannyian. A hely azonban szűkösnek bizonyult. Az állatok veszekedtek, lökdösődtek, torzsalkodtak. Pömi aggódva figyelte társait:

- Ki kell békítenem őket, rendet kell teremtenem. Talán ha elterelném a figyelmüket… - gondolta. Azután már meg is született az újabb briliáns ötlet:

- Készítsünk karácsonyfát!

Az állatok újabb kemény munkába kezdtek. A hódok szereztek egy fenyőt, amit Pömiék bevonszoltak a házba, és az összes állat közreműködésével feldíszítették. Hogy mivel? Azokkal a „díszekkel”, amit Priusz, a szarka, és Enyves, a mosómedve szerzett be az erdőben szanaszét heverő szemétből, ritka igényes ízlésről téve tanúbizonyságot.

Amikor elkészült a fa, az állatok megilletődötten nézték. Mindenkinek más tetszett a legjobban: Snapszi görényt az üres sörös dobozok és konzervek fémes csillogása nyűgözte le, Sutyi, a hód a boaként körbe-körbetekeredő krumplihéjat csodálta, Zsömi pocok az ágvégeken csüngő banán és narancshéjak lelkes rajongója volt, Csini pedig közölte, hogy a csúcsdíszként pompázó színes reklámzacskónál életében nem látott még szebbet. Ágotának, a szarvasnak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy kérésére fűszálakat ragasztottak az agancsára, majd őt is feldíszítették, különösen a teafilterek és a papír zsebkendők mutattak jól az agancsain.

Kopogtatás hallatszott.

- Valaki biztosan be akar pofátlanodni közénk! – mondta Pömi dühösen. – Elküldöm!

Kinyitotta az ajtót. Henriett, a hófehér hermelin állt a ház előtt.

- Bocsáss meg Pömi, hogy zavarok, de annyira hideg, szeles éjszaka várható…- mondta, halkan, szelíden.

- Te nem jöhetsz be! Nem segítettél megépíteni a házat, úgyhogy maradj csak kint! - harsogta dölyfösen Pömi. A háta mögött a többi állat is helyeslően mormogott. Henriett szomorúan lehorgasztotta a fejét és megfordult.

- Igazatok van. Bocsánat. Majd keresek egy szélcsendes helyet, ahol világra hozhatom a kicsinyemet…

- Kérlek ne menj el! - Pömi egyetlen ugrással Henriett mellett termett. - Átadom a helyem! Jó lesz nekem kint is. Neked és a kicsinek most sokkal nagyobb szükségetek van a melegre.

Henriett mosolyogva, óvatosan belépett a házba. A többiek a karácsonyfa alatt készítettek neki vackot, minden kívánságát lesték. Néhány óra múlva megszületett Henriett gyönyörű kisfia: Hópehely, a hermelin herceg. Mindenki meghatottan nézte a kis jövevényt. Pömi ekkor jött rá, hogy a többiek már nem veszekednek, csodálatos módon mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megtalálta a helyét.

- Hogyan is hálálhatnám meg nektek a kedvességeteket? Bárcsak én is segíteni tudnék valamiben! – mondta elérzékenyülve Henriett.

- Már segítettél - válaszolta Pömi. - Tudod, mi építettünk egy házat fából. Te pedig varázsoltál belőle egy otthont. Egy otthont, ahol sok jó állat kis helyen is elfér, és ami tele van szeretettel…

Az illusztrációt a szerző édesapja készítette.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában III. helyezett 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"A mai napig mélyen meghat édesapám viszonyulása a természethez: hogy nevén szólít (ráadásul latin nevén) minden növényt, lenyűgöző rögtönzött előadást tud tartani bármelyik állatról, és esős, zord időjárás estén is csillogó szemmel megy Állatkertbe, Füvészkertbe...
...Sok mesém a gyógynövények erejéről, a növény–és állatvilág csodálatáról, tiszteletéről és szeretetéről, illetve arról a hitről szól, miszerint képesek vagyunk felülemelkedni kártékony szokásainkon, korlátainkon, megteremtve egy olyan világot, ahol az élővilág minden megnyilvánulása méltó törődést és tiszteletet, megbecsülést kap."

Kacaj Panka virtuális karácsonya

Kedves Érdeklődök!

Sok szeretettel mutatjuk be a II. Kacaj Panka Mese - és Versíró pályázatának ünnepélyes díjtadóján készült videót, mintegy a Fővárosi Állat- és Növénykert és a Mesetár közös ajándékát!

https://www.youtube.com/watch?v=xCp4z4eWSz0

Boldog Karácsonyt kívánunk!

Nagykutasi Tibor: Ébredés (regényrészlet)

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

– Szép madár! – állapította meg a három éves kisfiú, mikor az erdő szélére értek.

***

Apa és fia hétvégénként a természetet járták. Apa sokat dolgozott, ezért csak a szombatot és vasárnapot tölthették együtt. Ilyenkor mindig apa-fia programot tartottak. Kettesben. A kicsi mindig kérdezett és édesapja nagyon örült neki, hogy fia ennyire érdeklődő minden iránt és hogy tőle várja a válaszokat. Büszke volt, hogy átadhatja tudását, még ha sokszor pontatlan is az.

Ezúttal az erdőt választották úti céljuknak. Reggel volt, mikor elindultak, és mire az erdő szélére értek, már nyolc óra is elmúlt. A kissrác már kezdett éhes lenni és elfáradt, ezért apa adott neki egy kiflit, karjába vette és úgy mentek tovább. Már tíz perce sétáltak az erdő és a mező közti földúton. mikor apa meglátta a madarat és gyorsan ráterelte fia tekintetét, mintha ő látta volna meg először.

***

– Ugye, apa, szép az a madár? Mi az?

***

Ott állt a madár egy szalmabála tetején, büszkén tartotta izmos testét és a tájat figyelte mereven, rezzenés nélkül. Mellkasát kidomborította, fejét előreszegezte és várt. Apa letette fiát, hadd sétáljon egy kicsit. A kifli már elfogyott, ittak egy korty teát és mentek előre az úton.

***

– Az egy sólyom. Ragadozó madár. Képes órákon keresztül figyelni áldozatát, majd hirtelen lecsap rá a levegőből. Szárnyával olyan könnyedén verdes, hogy teljesen némának tűnik, még apró zajokat sem hallat. Sok fajta sólyom él, például az Egerész ölyv, Vándorsólyom, Kerecsensólyom, Eleonóra-sólyom. A Földön élő állatok közül a leggyorsabb az egyik sólyomfajta. Kitalálod, melyik?- kérdezte fiát.

– Biztos a Leórasólyom, vagy mi? – próbálta mondani a kis legény.

A kép forrása: www.mme.hu

– Eleonóra-sólyomnak hívják – mosolygott apa, – de nem ő a leggyorsabb, hanem a vándorsólyom. Felemelkedik magasan a levegőbe, majd zuhanni kezd kiszemelt áldozata felé. Olyan gyors, mint a villám. Áldozata észre sem veszi a támadást, nem érez semmit. A következő pillanatban már ismét egy ágon, kerítéslábon, vagy egy kazal tetején pihen, csőrében tartva zsákmányát. Nézd meg figyelmesen! Milyen vastag a csőre, milyen erősek a lábai és milyen büszke a testtartása. Látszik, hogy ragadozónak született.

– És nagyon okos! – folytatta. – Régen, mikor még királyok uralkodtak világszerte, solymászok álltak az uralkodó szolgálatában. Ők tanították be a sólymokat, ölyveket, amiket aztán vadászatokon a levegőbe engedtek. A solymász hívójelére a madár visszatért és megült tanítója alkarján, vagy vállán.

***

Odaértek a bála mellé. Nem osontak, de nem is zörögtek. Természetesen viselkedtek ők is, a madár is. Nem ijedt meg a két turistától, érezte, hogy nem bántják. Mintha megszokták volna egymás jelenlétét. A fiú és a madár.

Egy méterre lehettek, mikor a vadász hirtelen felreppent a magasba, tett egy nagy kört, majd zuhanni kezdett lefelé. Kerecsensólyom volt. Felismerhető volt, jellegzetes, kékes színű csőréről.

A kicsi fiú csak ámult, szemei elkerekedtek, szája tátva maradt a látványtól. Arcán érezte a hatalmas szárnyaktól megmozduló levegőt. Pontosan előtte, pár méterre a cipője orrától a nagy madár lecsapott, majd újból felröppent. Ezúttal csak annyira emelkedett fel, hogy vissza tudjon térni helyére. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, de a vadászat eredményes volt, a préda ott hevert a karmai közt élettelenül. A fiúnak olyan érzése támadt, hogy a nagy madár őt és apukáját akarta megvédeni a feléjük tartó kis rágcsálótól, és mindig szemmel tartja majd őket. Hálásan ölelte meg apját, hogy részese lehetett ennek az élménynek. Valószínűleg sosem fogja elfelejteni a látottakat és mindig örömmel emlékszik majd vissza erre a napra.

– Gyere, indulunk haza! – mondta apa. – Anya már biztosan aggódik értünk. El kell mesélned az új élményeidet. Biztosan tetszeni fog neki is.

Megfogta fia kezét és útnak indultak. A manó felszedett az útról pár szem gesztenyét. „Ezekből apa majd otthon különféle állatokat csinál. Csak egypár fogpiszkáló kell, meg filctoll és már készen is van. Talán sólymot is tud csinálni. Apa mindent meg tud csinálni!”- gondolta és odébb rúgott egy kavicsot. Még egyszer hátrafordult, hogy ellenőrizze, ott van-e még újdonsült barátja.

Ott volt. Figyelte, ahogy a két ember távolodik. Megemelte mindkét szárnyát, verdesett párat. Olyan volt, mintha integetne. És azt súgná, „vigyázok Rád!”

– Szép madár! Nagy madár! – mondta újra a három éves Botond és visszaintegetett.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán történet kategóriában II. helyezett

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Ma is, ha meglátok egy ragadozómadarat, igyekszem tanulmányozni a röptét, hogy beazonosíthassam a fajtáját. Ezt a tudásomat szeretném majd átadni a kisfiamnak, így már most kiviszem az erdőbe, mezőre, és próbálunk türelmesen várni egy héja, ölyv, sólyom megjelenésére. A magasban köröző madarak minket figyelnek, minket őriznek, mi pedig őket figyeljük, és a magam módján próbálom megőrizni élőhelyüket, azzal, hogy kisfiamnak megtanítom, ne szemeteljen, ne gyújtson az erdőben tüzet, ne ijessze el a madarakat, hogy próbáljon meg mellettük, velük élni."

Ács Gergely: Egy ember

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Anyám, úgy mesélte el, hogy egyik pillanatban még ott voltam mellettük a pléden, aztán hirtelen már nem voltam ott. A fejüket megfogva kétségbeesve kerestek, hívtak és kiabáltak, ahogy csak a torkukon kifért, mire a hátuk mögül a kacagásomra figyeltek fel. Egy tönkön ültem és a lábamat próbáltam bekapni, amikor a szüleimre felnézve nyújtózni kezdtem feléjük. Anyám vett fel a karjába, apám pedig a fejemre egy csókot nyomva együtt öleltek át. Azóta minden nap kérdeznek, hát ha emlékezek-e még arra a délutáni piknikre. A válasz mindig egy gondolatnyi szünet után egy jelentőségteljes fejrázás volt. Mert nem hitték volna el. Nem lehettem több másfél évesnél. A világ számomra olyan volt, mint egy nyitott képeskönyv, melynek minden oldalát képről képre meg akartam nézni, mindezt, ha lehet a legközelebbről. A szüleim valamiről éppen beszélgettek. Hangosan, olyan tónusban, ami mindig változást ígért magában. Fel sem figyelve a közeli sövényben lévő apró neszekre, melyekre én annál inkább. Az ujjaim között tartott fűcsomót elengedve mászni kezdtem az óriási zöld tornyok felé. Mert olyanok voltak, mint az otthoni építőkockáim, amelyeket egymásra pakolva hosszú építményeket raktam össze. De felnézve a tisztás szélén lévő fára, magam is elcsodálkoztam a nagyságán. Hatalmas spenót kalapján, édes színű testén, amely vastag pók lábakon állt. Még elnéztem volna egy darabig, amikor a fejét meghajtotta előttem. Láttam már a mozdulatot és viszonozva a gesztust meg is akartam érinteni, közben várva arra, hogy talán megszólít. Akár még a karjába véve lassan elringatna és lágy szellő dúdolta dalban aludnék el, ha tekintetem nem téved le a közeli bokorra. Amikor is hirtelen az ágai szétnyílva egy szürke farkas, majd utána egy vörös róka lépett ki közölük két lábon járva.

- Már megint elkésünk Róka asszonyság. Mindig mi érünk oda utoljára. – mondta a farkas, aki hátra nézve már csak azt vette észre, hogy útitársa már velem foglalkozik.

- Egy ember. – négy lábra állva az orrát előre nyújtva megszagolt, miközben két sárga, mint a napnak dereka, benne az éj megfogant pillantása vetült rám. – Egy gyermek.

A szó édesebbnek hangzott bármelyik idegenél, aki egyszer is a karjába fogott, amit a róka sem tett volna másképp, ha a farkas rám nem vicsorog.

- Megörültél! Ez egy ember fattya! – útitársa erre kicsit messzebb ment tőlem, miközben a szemét végig rajtam tartotta. - Tudod mit fog tenni, amikor megnő?

Rám nézett és fehér fogait kivillantva közeledett felém.

- Épp azt, mint a többi. – az arcomon éreztem a forró leheletét, amikor a karomat kinyújtva átfogtam az arcát.

A sötét felhők helyét, melyek íriszét fedték tajtékos alkonyi fény vette át. Végig simítottam a lágy szőrön, miközben a rám leselkedő veszély lassan összezárult. A macimra emlékeztetett, amit most is elhoztam. Hiányzott a jelenléte, mégis a farkas lüktető melegségéhez még inkább tudtam volna ragaszkodni. Már mentem volna közelebb hozzá, amikor felállt két lábra.

- Mennünk kell. – elindult a fa mellett, a róka pedig négykézlábra állva a fejével a háta felé intett.

Kuncogtam egyet és épp úgy, mint apánál lassan felmásztam az állat hátára, aki szélsebesen követni kezdte az útitársa nyomait. Felettem a levelek és köztük a fény játékot űzött. Bújócskázott a sötéttel, el nem kapva egymást sohasem, miközben az erdő izgalmakkal telt meg. Madarak szárnyaltak fölöttem, mókusok ugráltak egyik ágról a másikra, míg nem a szememet eltakarva nagy fényesség vakított el egy pillanatra. De közben fülelve, csobogást hallottam. Akár csak a kádba ömlő víz, ez is úgy hangzott, mégis a felőle érkező illat nem a békét, hanem a pusztítást hozta el felém.

- Ez hallatlan! – a színek, és lassan a formák alakot öltve egy füles baglyot láttam meg.

Aki egy tönkön ült, amely körül végig állatok voltak. Éles szeme pedig végig pásztázott az itt lévőkön.

- Kérem szépen ez már tűrhetetlen! Nézzétek mit tettek az otthonainkkal! – mutatott a szárnyával végig a halott üres kiszáradt földön és a hömpölygő sár színű folyóra emelte a szemét. – És ha ez nem lenne elég még meg is mérgeznek minket! Az ember és a természet soha nem fog megbékélni egymással. Éppen ezért azt javaslom, hogy… - a szavai talán ismeretlenül csengtek a fülemben, viszont a hang nagyon is ismerős volt.

Akár csak ma a szüleimnél, tudtam, hogy ilyenkor mi csalhat mosolyt az arcukra. Sokszor összecsaptam a tenyeremet, közben meg nevetettem. A mellettünk lévő borztól, egészen a legnagyobb vadkanig mind engem bámultak. A róka pedig a felém irányuló hirtelen támadt figyelemtől észre sem vette, hogy már a bagoly előtt vagyok. Már utánam akart menni, amikor a farkas mancsát eléje téve megállította és csak nézték, hogyan forgatja el a fejét a bagoly.

- Egy ember. – a csőre megvillant és a szárnyát kitárta körülöttem, elrejtve mindent a kíváncsi szemek elől.

A következő pillanatban pedig már újra a tisztáson voltam, a róka gyengéden megnyalta az arcomat, míg a farkas a fa árnyékából engem figyelt. Aztán meg hallva a szüleim lépteit villámgyorsan eltűntek az erdőben. Az emlékek megfakultak, az állatok arcai elmosódtak az évek során, mégis a szavak, amiket a bagoly mondott nekem örökre szóltak. „ Tanulj a múltból. Nézd a jelent. Alkoss egy sokkal szebb jövőt mindenkinek. És ne feled, a természet ajándék, ahogy az élet és a földön minden perc is.”

Kép forrása: http://mosaicon.hu/hu/fullhd-hatterkep-letoltese-ingyen/2199/erdo

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában I. helyezett

A szerző kapcsolata a természettel és az írással:

"Az állatok és a természet jelentőségének papírra való vetése számomra egy lehetőség, hogy ki álljak mellettük és maradandót alkossak az elkövetkezendő jövő számára. Ha más szemszögből látjuk a világot, az talán nem a mi valóságunknak megfelelő, de elfogadjuk, közben talán számot is vetünk magunkban, átgondolva, hogy mi mit tettünk, teszünk vagy tenni fogunk a későbbiekben."