Papp Mara: A háromlábú vörös macska meséje

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Gyertek csak közelebb! Hoztam hűs limonádét mentalevéllel, és málnát a kertből. Látom, lepkét gyűjtöttetek a levendula bokorról. Szeretik a káposztalepkék a nektárt szívogatni virágzás idején.

Igazán gondosak voltatok, hálóval szorítottátok le az üveg száját. Telepedjetek ide körém, mert mesét mondok! Így, most fül legyen minden gyerek, mert amit hallotok, az nem mese, hanem igaz történet.

Nem is olyan régen, nem is olyan messze, itt az utca végén esett meg ez a dolog a vörös szőrű macskával. De nem húzom az időt, mert elgurul a mesegombolyag, s szaladhatok utána. No, hát egy meleg délután az utca végi fügefa alatt szunyókált a vörös szőrű macska. Lábait maga alá húzta, feje lebillent. Álmában éppen becserkészte a jóízű zsákmányát, mikor ütést érzett a fején. Felugrott, és hátát támadásra készen felpúposította. Egy szőrgomolyag tekergőzött előtte a fűben.

- Te meg mi a vajas csuprot akarsz itt? – nézett dühösen a jövevényre, aki álmában megzavarta.

Egy halálra rémült mókus pattant fel, és bocsánat kérően pislogott a macskára. Szaporán mozgatta orrocskáját, és esedezve tartotta maga elé mancsait.

- Elnézését kérem macska úr, amiért megzavartam az álmát! Éppen csak gyakorolom a fára mászást, és…

- Hogy mit? – kerekedett nagyobbra a vörös szőrű macska szeme. – A fára mászást?

- No, igen. – válaszolta lemondóan a mókus. - A rokonaim sem hittek a szemüknek, amikor rájöttek, hogy nem megy ez nekem, de nem hitték el, hogy szédülök a magasban.

A macska bizalmatlanul nézett a mókusra. Aztán jót göcögött, mert nevetni nem tudott.

-Hö hö hö.. . Egy tériszonyos mókus! Nahát! Ki hallott még ilyet? Hát milyen odúban születtél? Amelyik fának földre hajolt a törzse?

- Á, rosszabb! - legyintett a mókus. - Én egy kalitkában születtem a hátsó kamrában. Egy kisállatkereskedőnél jöttünk a világra testvéreimmel, hörcsögök, kanárik, papagájok tengeri malacok között. Amikor megnőttünk, akkor a gondozó kiállította kalitkánkat a kirakatba. Hamarosan egy bajuszos kövér ember megvásárolt öt társammal együtt. Betett a zúgó négykerekű hátuljába, és hazavitt a családjához. Egy nagy ketrec állt a kertben, benne jókora száraz fatörzs. Az lett otthonunk. A család gyerekei minden nap odajöttek, és megrázták a ketrecet, hogy felmeneküljünk a faágakra. Fogadtak ránk, hogy melyikünk ér hamarabb a legmagasabb ágra. Én meg mindig leestem, mert szédültem.

Sóhajtott egyet bánatosan a mókus.

– De nemcsak ők nevettek, hanem a társaim is. Elég dicstelen dolog tériszonyos mókusnak lenni. Ha valameddig feljutottam, csak úgy hullámzott a mélység alattam. Reszkettem, becsuktam a szemem, és a közeli ághoz simultam. Azt hittem megértőbbek lesznek. Szurkáltak, biztattak, hogy „feljebb-feljebb!” Én meg…- bánatosan nézett maga elé a mókus. - Így nem voltam elég szórakoztató. Aztán megszabadultak tőlem. Kidobtak az autóból itt a közelben. Meg kell tanulnom fára mászni! Veszélyes itt a földön futkározni. De hogyan, ha szédülök a magasban?

Ezt már könnyes szemmel panaszolta, és szaporán pislogott a macskára, kineveti- e?

A vörös szőrű macska nem nevetett, hanem nyalogatni kezdte a bundáját. Ez nála a gondolkodás jele.

- Sajnos ebben nem tudok segíteni. Mi a neved, te, tériszonyos mókus?

- Móka. Mókának hívtak, mert mulatságosnak tartották a gyötrelmeimet.

- No, Móka, engem Cirminek hívnak. – hosszasan nézte az árva mókust. - Talán tehetek valamit érted.

A vörös szőrű macska feltápászkodott, és bicegve elindult. A mókus meglepődve nézte a macskát. Cirminek hiányzott az egyik mellső lába.

– De hiszen… neked csak… három lábad van!

- Na és? Attól még macska vagyok! Gyere! – morgott bosszúsan a vörös szőrű macska. Farkát magasra emelve ügyesen átugrotta a vizes árkot, elhaladt a körtefa alatt, ami éppen most potyogtatta gyümölcsét. Egy kőrakás tetejéről zöld gyíkocska kiáltott le:

- Hahó, Cirmi! Nocsak! Kit találtál?- csak úgy lüktetett beszéd közben a torka.

- Én Fagyi vagyok! – Mikor melléjük ért odabiccentett a Mókusnak, s mondta tovább a magáét.

- Megszomjaztam. Veletek megyek! – És már kopogtak a körmöcskéi az apró zúzalékon.

Móka, még jobban elámult. A gyíkocskának hiányzott a farka. Most már igazán elbizonytalanodott. Egy háromlábú vörös szőrű macska, egy farka vesztett gyíkocska… miféle társaság ez?

Átbújtak a léckerítés alatt, és egy szépen gondozott kertbe értek. Egy kutya dörgölte hátát a frissen levágott fűben, és kéjesen morgott. Hanem – állapította meg Móka, - a hátán nem volt szőr, kilátszott a rózsaszín bőre. Móka megtorpant:

- Hová hoztál engem Cirmi? Kik élnek itt? Itt minden állatot megkurtítanak? Velem mit fognak csinálni? Levágják a farkam? Porseprűt csinálnak belőle? De azt már nem hagyom!

Cirmi a hátsó lábaira ült, és egykedvűen nézett a rémült mókusra:

- Ha nem bízol bennem, akkor tényleg jobb, ha elmész! Ez itt a kicsi Sára háza. Ő az, aki segíthet rajtad. Amint látod, én, nem taníthatlak fára mászni, mert három lábbal én sem tudok. Ne ijedezz! Mi itt mindannyian az életünk jobbra fordulását köszönhetjük kicsi Sárának. Ő a mi megmentőnk!

- De kicsi Sára egy ember! - hőkölt vissza Móka. – Nem bízom az emberben!

- Rosszul teszed! Én sem itt születtem. Mi tagadás, süvölvény koromban elcsavarogtam otthonról. Nem tudtam semmit a világról. Azt hittem, minden út a nagy zsákmányhoz vezet. Nem így lett. Messze kóboroltam, mikor az országúton keltem át, iszonyú zúgás közeledett, egyre elviselhetetlenebb lett. Futottam, futottam, ahogy a lában bírta, mégsem találtam búvóhelyet. Hát lekuporodtam, és vártam, hogy vége legyen az életemnek. Az a zúgó valami áthajtott rajtam. A nyilallásra emlékszem. Arra az iszonyú fájdalomra, ami elborította az egész testem. Aztán egy puha kézre, ami felemelt, és elröpített a nagy fehér emberhez. Aztán megint nem emlékszem semmire. Amikor felébredtem egy kötés volt rajtam. A kicsi Sára meg ápolt. Csak akkor tudtam meg, hogy nincs lában, mikor levette a nagy fehér ember a kötést rólam. Amint látod, élek. Tudok járni, kerítésre felugrani, vadászom is. Fára ugyan nem mászok, de minek is. Fagyit, a gyíkocskát kicsi Sára hazahozta a játszótérről, ahol a fiúk meg akarták tudni, valóban kinő-e a farka. Hát levágták. Kicsi Sára ekkor elragadta tőlük és ide hozta. Fagyi azóta itt rendezkedett be a farakás tövében.

Fagyi már a kerti csapnál oltotta szomját az odakészített tálkából. Közben a kopasz kutya csóváló farokkal közelített az új vendéghez.

- Ki hoztál már megint Cirmi? No, ne félj, cimbora! – dugta orrát barátkozva a mókus orrához. - Itt otthonra találsz, bármi bajod is van. Látod engem is befogadtak, mikor leforráztak egy éjjel. Azt hitték, jókedvemben ugatom a Holdat! Mit tehettem! Menyét járt a tyúkólnál.

Kicsi Sára leugrott a hintáról, amint, észrevette a jövevényt. Lassan közelített, letérdelt a kis vendég elé a fűbe, tenyerében magocskákat tartott. Móka leküzdve félelmét a finomságért nyúlt. Cirmi méltóságteljesen mellé ült, és halkan dorombolni kezdett:” Lásd, mondtam én, hogy jó lesz itt neked! Segítenek rajtad. Ha nem tudsz fára mászni, majd meg tanulsz nagyot ugrani, mint én.”

Így talált új családot magának a tériszonyos mókus.

Látom, közben elfogyott a málna! Tudtátok, hogy a pillangók is rendelkeznek öröm hormonokkal? Bizony, hogy érzik a boldogságot! Ha elengeditek őket, akkor kívánjatok valami szépet!

Hátha teljesítik majd örömükben.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa. 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Boldogan jelentkezem a meseíró pályázatra. Végre egy olyan felhívás, amelyben nem köti meg a kezem az elvárás, hogy mesém ne legyen didaktikus. Pedig egy mese akkor jó, ha tanít valamire.
Unokáim imádják azokat a történeteket, amelyek kapcsolódnak hozzájuk, ők is szereplői, és valóságos a történet.
Kisgyermekként nem kellett állatokért könyörögnöm, mert erdei tanyán, és alföldi falusi házban éltem, nyaraltam. Ott az állatok gondozása elemi szükséglet volt, hiszen napi élelmezésünket szolgálta.
Ezt a szeretetet örökítettem gyermekeimnek, akiknél ma is, városi emberek lévén, vannak állatok, és gondoskodnak kis kedvenceikről."

Reider- Tabáni Erzsébet: A pillangók első tánca

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Az erdő szélén nagy gyülekezés kezdődött a bogarak körében. Az egyik fa ágán ugyanis tucatnyi pillangó készült elhagyni a bábját és ilyenkor az erdő lakói egymást értesítették erről a nem mindennapi eseményről. Mindenki szerette volna megcsodálni azt a pillanatot, amikor a csúnyácska hernyókból gyönyörűséges pillangók röppennek fel az égre és eljárják első táncukat.

Katica először is szólt a hangyáknak. A hangyacsapat parancsnoka értesítette a tücsköt, tücsök elugratott a szarvasbogárhoz, szarvasbogár pedig, mint a legnagyobb bogár az erdőben megpróbálta az erdő többi lakójához is eljuttatni a nagy hírt: Kezdődik! Amikor már jó sok bogár összegyűlt a bábfüzér alatt és találgatták vajon milyen lesz a mostani átváltozás, hirtelen mindenki elhallgatott. Feszült figyelemmel nézték a bábokat, amelyek megmozdulni látszottak. Rövid időn belül sorra bújtak elő a szebbnél szebb pillangók. Gyönyörű kék szárnyaik és csodálatos táncuk beragyogta az erdőt. A bogarak tátott szájjal figyelték az első szárnycsapásokat, azonban azt is észrevették, hogy egy báb nem tudott kikelni, csak halk sírdogálás hallatszott az irányából.

- Biztos valami baj történhetett vele! – mondta a szarvasbogár, a többiek pedig helyeslően bólogattak.

- Valakinek oda kellene repülnie, megnézni, hogy mi a baj! – mondta a tücsök.

Katica vállalta ezt a feladatot. Felszállt a faágra, amelyen a báb lógott.

- Szervusz, pillangó! – köszönt rá. Én a katica vagyok. Megkérdezhetem tőled, hogy miért sírsz? A barátaimmal nagyon aggódunk. Tudunk valamiben segíteni?

De a pillangó nem válaszolt, csak tovább szipogott.

- Jaj, ne sírj, kérlek! – próbálta vigasztalni katica. Képzeld el, csak miattad gyűltünk össze itt, hogy lássuk a csodát, ami ma veled történik!

A pillangó erre még jobban elkezdett sírni, de katica nem értette a dolgot és visszarepült a barátaihoz.

- Nem mondott semmit, nem tudtam meg mi a baj! – mondta a többieknek aggasztóan.

- Talán beragadt a szárnya! Vagy, ami rosszabb, nincs még neki! - találgatták a bogarak.

- Segítenünk kell rajta! Nem hagyhatjuk így! – mondta a katica.

Már kezdtek is bele a mentőterv kidolgozásába, amikor zajt hallottak. Egy kiránduló gyerekcsoport érkezett az erdőbe. A bogarak mind szétszéledtek, repültek, futottak, amilyen gyorsan csak tudtak, hogy elbújjanak a gyerekek elől. De egy tanulmányi kiránduláson a legfontosabb dolog, hogy a természetet közelebbről is megismerjék a gyerekek. Így a gyerekeket kísérő tanító néni bemutatta az éppen fellelhető bogarakat.

- Ki tudja megmondani, hogy milyen bogár ez? – és mutatott a tanító néni az egyik fa törzsén mászó nagy barna bogárra?

- Én, én, én…… - a gyerekek sorra jelentkeznek, és a tanító néni Borót szólította fel a válaszadásra.

- Ez egy szarvasbogár! – mondta Boró.

- Nagyon ügyes vagy! Gyerekek, most alkossatok csapatokat és keressetek még más bogarakat is, de vigyázzatok rájuk és ne nyúljatok hozzájuk! Óvatosan figyeljétek meg őket, és amelyik csapat a legtöbbet fel tudja majd sorolni, piros pontot kap!

A gyerekek neki is láttak a kiadott feladatnak. Boró és barátai már néhány bogarat feljegyeztek, amikor meglátták, hogy egy kisfiú egy bottal hadonászik és az egyik fa ágát ütögeti.

- Te meg mit csinálsz? – szaladt oda Boró. Ne bántsd őket, ezek pillangó bábok!

- Igen, tudom, de már kikeltek, így nincs ezekre semmi szükség! – mondta a kisfiú.

- Majd a természet eldönti, hogy mire van szükség! – válaszolta Boró. Úgyhogy menj és találj ki más játékot! – küldte el a kisfiút Boró.

De a kisfiú nem hallgatott rá és továbbra is csapkodta a bábokat. Ekkor Boró észrevette, hogy az egyik báb nem maradvány, hanem még egy ki nem fejlődött pillangó.

- Hagyd abba, Kristóf! – kiabált rá Boró és felemelt kezekkel beállt a bot és a báb közé. Nézd, ő még nem tudott kirepülni! – és mutatott rá a bábra.

Kristóf eldobta a botot, a tanító néni és a többiek pedig odaszaladtak hozzájuk. Boró elmondta, hogy találtak egy pillangóbábot, ami valószínűleg beragadt a bábjába. Boró tudta, mit kell tenni, hiszen otthon, a kis kertjükben számtalan pillangó kelt már ki.

- Hagyjuk, hadd próbálkozzon egyedül! Mert, ha segítünk rajta, nem fog életben maradni, nem lesz elég erős a szárnya.

A báb ekkor mozgolódni kezdett és hirtelen óriási szárnyak pattantak ki belőle. A gyerekek csodálkozva nézték, hogy milyen gyönyörűen nyitogatja kék szárnyait a pillangó.

- Látjátok gyerekek, ez a természet egyik csodája! – mondta a tanító néni, miközben figyelték a gyerekek, ahogy a pillangó repked körülöttük.

A pillangó mielőtt még csatlakozott volna a többi pillangóhoz Boró orrára szállt. Boró becsukta a szemét, nem mozdult, csak mosolygott. A pillangó elrepült, a gyerekek pedig folytatták tovább az erdei kirándulást. A bogarak pedig előjöttek rejtekhelyeikről és vidáman nézték együtt a pillangók első táncát.

A szerző saját akvarell illusztrációja, melyben a zsűri külön dicséretben részesítette

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjában részesült

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"A pályázatra megírt mesémmel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy még egy apró pillangó is megérdemli az életet. Minden élőlény különleges, de talán a pillangó az egyik legkülönlegesebb, mert neki megadatott az, hogy életében kétszer szülessen."

Markovics Éva: Ciberepuszka

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 7 éves kortól ajánljuk!

Bicige az erdőben kószált.

A barátai mind nyaraltak valahol, csak ő csatangolt magányosan Kócmócfalván, Kócmócfalva kisze-kusza kis erdejében. A kiserdőben malapilinguszok nyújtózkodtak az ég felé, alattuk szedresek bokrozódtak meg illatoztak. A fű csak itt meg néhol ott látszódott, mert a Hold alig-alig tudott átnyújtózkodni a lombok között, hogy éjszakánként zöld szálacskákat tűzködjön a földbe.
A kiserdő közepén bóklászó Bicige egyszer csak megállt. Egy apró, szőrös kis lény ugrott elő egy vakondtúrásból, épp az orra előtt, majdnem elgáncsolva szegény mit sem sejtő, ártatlanul kóborolgatót.
De nem vakond volt. Legalábbis Bicige szerint a vakondnak nincs hosszú, fekete, szőrös füle és bozontos farkincája. Ráadásul nem is igen szoktak a vakondok - vagy vakondokok, ahogy az okosok mondják, pedig ennek semmi értelme - szóval a vakondok nem nagyon szoktak dühösen morogva ide-oda mászkálni a bokrok között, hogy frászt hozzanak a gyanútlanul arra járókra.

Bicige alaposabban megnézte magának a különös lényt, aki váratlanul csak úgy hip-hopp hátrafordult, és egyenesen Bicige szemébe nézett.

- Hoppá! Megvagy! - mutatott rá apró ujjacskájával a nemvakond. - Te vitted el a mindentváltoztatót! 

- Én? Azt sem tudom mi az! - felelte ártatlanul Bicige.

- Persze, nem tudod! A mindentváltoztató évszázados milliók óta a ciberepuszkák ősi nemzetségének tulajdonát képezi! Te pedig nem vagy ciberepuszka! - Összehúzta a szemöldökét és körbejárta Bicigét. - Vagy igen?

- Nem, nem vagyok. Én koborján vagyok.

- Aha. És miért ilyen bánatos a képed? – kérdezte a puszka, keresztbe fonva karjait a mellkasán.

- Unatkozom - vallotta be Bicige. - Mindenki valahol máshol van, én meg itt ...

- Aha, értem én - felelte a puszka elgondolkodva. - És mondd csak: ha megkapnád tőlem kölcsönbe ezt a mindentváltoztatót, akkor mit kívánnál?

- Azt, hogy legyenek itt a barátaim.

- Nocsak. Aztán arra gondoltál-e, hogy ők épp jól érzik magukat ott a valaholban, ahol most nélküled vannak? Te meg sitty-sutty ideröppented őket, mondjuk a Balaton hűs habjai közül ... Na, gyere! - nevetett fel a puszka. - Jól megkeressük a mindentváltoztatót, ciberepuszkává varázsollak, aztán többé nem leszel bánatos, meg ilyen unatkozós. Kapsz te is egy szedrest, amit őrizhetsz tavasztól őszig, aztán meg mehetsz téli álmot aludni... Na gyere csak, segíts megkeresni...

- Ajaj - rémült meg Bicige. - És ha én nem akarok ciberepuszka lenni?

- Akkor nem változtatlak át, csak kérlek segíts megkeresni a mindentváltoztatót, mert különben kipenderítik a cibereszűrömet ebből a szedresből, pedig nagyon szeretek itt lakni...

Bicige természetesen segített a puszkának, mert nagyon rendes kis koborján volt, aztán együtt falatoztak a legfinomabb szedrekből egész délután. A kis puszka pedig a ciberék ősi nemzetségéről mesélt teli szájjal, amit ugyebár nem illik, viszont szedrezgetés közben szerencsére nincsenek illemtanárok a közelben. A puszkák meg amúgy is másképp illenek meg nem illenek. Náluk például szabad volt felvenni a földre pottyant ennivalót, és szabad volt utána megenni. Csak egy jóleső fújjintás, egy amolyan phu, és máris hopp, dobhatták be a szájukba! A homokzutyerkák meg csak sercegtek meg percegtek a fogacskák között! Persze szegény zutyerkákat mindig gondosan ki kellett köpdösni holmi lenyelés helyett, mert a zutyerkák egyáltalán nem örültek annak, ha a szederrel együtt ők is a pocakba utaztak. Így hát a szedrezgetés tényleg nem volt egy amolyan elegáns, csili-vili-étteremben végezhető falatozás!

Még jó, hogy Bicige és a ciberepuszka a kiserdőben üldögélt a földön, és nem bárhol másutt.

Mert néha bizony jó épp ott lenni, ahol vagyunk.

A szerző saját illusztrációja

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíját kapta különleges nyelvezete miatt!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A mesék világa messze repít. Nem csak "igazi" állatok és növények taníthatnak meg a természet szeretetére, tiszteletére, hanem a fantáziavilág sehol máshol nem létező figurái is.
A gyerek még nem szarvasbogarat lát, és nem kutyával játszik, hanem csodákat fedez fel. Ámulva figyeli a fűszálon hintázó katicabogarat, és a rózsaszirmon a tetveket. Számára ezek nem tetvek vagy nem katicabogár, hanem megannyi felfedezni való ismeretlen és különleges világ. Aminek ő maga is részese. Ő maga nem csak megfigyelő, hanem játszótárs és kalandor.
A fantázia határtalan. Az elnevezések viszont határokat szabnak. Ha egy növényt malapilingusznak hívnak, egy állatot pedig ciberepuszkának, akkor ki tudja melyik micsoda igazából? Kell-e tudnunk? A gyermeki fantázia megteremti mindezt saját ismeretei és saját fantáziája szerint."

F.Magyar Anikó: Ödi

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Ödönkének neveztek el az embergyerekek. De az Ödit sokkal jobban szeretem. Főleg, mert miután otthon is elmeséltem az embergyerekekkel való kalandjaimat, a tesók folyton csúfot űztek a nevemből. „Ödönke, megint belemászott a bödönbe.” Hahaha. Mondhatom nagyon vicces. Na, ezért szeretem jobban az Ödit. Arra még nem találtak ki poént. Ugye megértitek.

Kicsi sünkölyök voltam, tapasztalatlan és rettenetesen kíváncsi, mikor egy őszi hajnalon szüleim tiltása ellenére átsétáltam a jó meleg, biztonságot nyújtó vacokból, a szomszédék hatalmas, tágas, zöld kertjébe. Mennyi finom illat, mennyi új, izgalmas felfedeznivaló – gondoltam magamban. Hát, izgalomból nem volt hiány, az biztos.

Rögtön az első megtett méterek után egy hatalmas állkapocs még hatalmasabb fogai és csorgó nyála akarta megkóstolni a tüskés bundám alatt rejtegetett husikámat. Ne mondjátok el senkinek, de nagyon megijedtem a hirtelen rám rontó félelmetes vadállat láttán, s amilyen picire csak tudtam, azonnal összegömbölyödtem. Vagy egy órán keresztül labdázott még velem a fenevad - akiről persze később megtudtam, hogy az embergyerekek leghűségesebb barátja -, miközben minden fortélyát bevetve próbált kihámozni a gömbformámból. Gondolhatjátok mennyire felkeveredett ebben a „játékban” a gyomrom. Visítottam, ahogy csak bírtam: ha még két másodpercet tovább görgetsz te fenevad, lesz, ami lesz, egészen biztosan kipakolom eléd az aznapi reggelimet. Szerencsére az embergyerekek szülei nem bírták tovább hallgatni a hajnali lármát, s végre megnézték mit alkot a házőrzőjük az udvaron. Aztán véget vetettek az én borzalmaimnak is.

Ha azt gondoljátok, a kaland itt véget ért, hát ne tegyétek. Az igazi kaland még csak most kezdődött el. Sztár lettem.

No, de hogy ne szaladjak annyira előre, miután az embergyerekek anyukája is - az én sünanyukám után - jól megreggeliztetett, meg megitatott, egy kényelmes dobozkát jelölt ki számomra ideiglenes kuckómnak. Azt hitte, majd jól benne maradok, s aztán gügyöghet nekem naphosszat, míg meg nem találják jól elrejtett sünvackunkat, hogy hazaengedhessenek. Na persze! Nem olyan csüccs le sünikének teremtettek engem, mint az elsőre látszik rajtam. Amint nem figyeltek rám egy perc erejéig, azonnal kimásztam a dobozból, s kerestem magamnak a szekrény alatt a dobozvacoknál egy sokkal jobb kis rejtekhelyet. Hát ők nem úgy gondolták, hogy az jobb hely számomra, s ugyan elsőre nem ment nekik olyan könnyen, de azért mégiscsak visszatessékeltek a kijelölt dobozkámba.

S itt kezdődött az én sztárságom. Képzeljétek el, engem bámult egy egész óvodai csoport, majd néhány iskolai osztály összes embergyereke is a nap folyamán. Ha hallottátok volna, miféle butaságokat mondtak rólam néhányan. De azért voltak nagyon okos embergyerekek is, akik aztán szépen elmagyarázták a tudatlan kis többieknek, hogy mi nagyon szeretjük, ha nem háborgatnak minket, s hogy egyáltalán nem vagyunk háziállatnak valók sem, mert a bundánk szúr. Igaz, hogy születésünkkor még nem, de egyébként igen. És igazából azt szeretjük, ha a saját kis vackunkban élhetünk, azt ehetjük, amit magunk szerzünk, vadászunk. És ha az avar alá bújunk el ősszel, hogy téli álmot tudjunk aludni, érdemes az avart óvatosan átnézni. Hangsúlyoznám, hogy igencsak óvatosan, mert lehet, hogy már alszunk, és ugye azt ti sem szeretitek, ha csak úgy felébresztenek benneteket a legszebb álmotokból. Szóval az avart érdemes óvatosan átvizsgálni, mielőtt arra vetemednének az
embergyerekek szülei, hogy azt meggyújtsák a tűzrakókban. Azért a nap végére igencsak elfáradtam, s ezt se verjétek nagy dobra, de délután már egyre inkább hangot adtam ama kívánságomnak, hogy most már igazán hazamennék a sünvackomba, süntesóimhoz, sün szüleimhez, sünuzsonnámhoz, sünpizsamámhoz. Ideiglenes dobozhajlékomat a kert legtávolabbi, a vadállatuktól legmesszebbi ponton helyezték el végül az embergyerekek szülei. Nagyon hálás voltam nekik, mivel diszkréten magamra hagytak, így nem kellett kerülőutakon hazasietnem, hanem egyenesen hazaszaladhattam enyéimhez.

Mert ha hiszitek, ha nem, mi sünök, olyan gyorsan tudunk futni, akár egy nyúl. Na, jó!
Azért ha nem is olyan gyorsan, mint nagyfülű barátaink, de azt egészen biztosra veszem, hogy minket, sünöket, ti nem érnétek utol olyan könnyen. Engem, tuti hogy nem.

(Részlet Ödi és a vakondok levelezéséből.)

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa lett!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Tanítónő, 3 gyermek édesanyja vagyok.

Mióta gyermekeim vannak, nem csak a munkám során, hanem a mindennapokban, ezernyi élethelyzetben jön elő a környezetünkben élő élőlények ismerete, szeretete, gondozása, védelme. A városi környezethez alkalmazkodott vadon világa körbevesz bennünket. Szeretjük, tiszteljük azt, s megpróbálunk egymással békében együtt élni.

Ennek egyik emlékét örökíti meg az Ödi című elbeszélés is."

Csengeri Bíbor: Séta a sünivel

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy szép napsütéses délután elmentem az erdőbe. Gondoltam: „De jó lenne szamócát enni, virágot szedni és gombát találni!”

Ahogy mentem-mendegéltem az ösvényen, találtam egy szamócabokrot. Elkezdtem szedegetni a szamócákat. Ahogy gyülekezett a kosaramban az illatos szamóca, arra jött egy sünike. Elkezdett eszegetni a kosaramból. Kérdeztem: „Sünike, miért eszel a kosaramból?” – Rámutatott a hasára. Gondoltam, biztos éhes. Hagytam, hagy egyen, amíg jóllakik. Míg én szedtem, ő mindet meg is ette. Végül megtöltöttem a kosaramat is.

Elindult a sünike, és én utána mentem. Elvezetett egy rétre, ami tele volt gombákkal. Megörültem, hogy gombát is találtam! No, a gombás kosaramba is elkezdtem szedegetni, először rókagombát. Utána őzlábgombát is gyűjtöttem egy zacskóba. Harmadjára csiperkére bukkantam, azt is beleraktam a kosárkámba. Aztán a teli kosarakkal tovább vezetett a süni egy másik rétre. Ott megállt, és én megláttam a rengeteg sok virágot. Gondoltam: „Jó lenne az anyukámnak egy csokorral szedni. A testvéremnek meg lehetne egy koszorút fonni.” Fontam is egy koszorút, a fejemre tettem, aztán szedtem egy csokorra való virágot. Eközben a süni a mohán elszenderedett. Gondoltam, ott jó lesz neki – én meg már ideje, hogy hazamenjek!

Volt nagy öröm, amikor hazaértem, annak is nagyon örültek, hogy hoztam sok szamócát, gombát és virágot. Nektek pedig ezt a mesét hoztam!

A szerző saját rajza

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a Mesetesztelők különdíját kapta

A szerző így ír önmagáról és a természethez fűződő viszonyáról:
"Családunkban él egy papagáj és néhány afrikai csiga, az udvaron pedig gyakran találkozom macskákkal. Apa műhelyében szoktunk házi egereket fogni, ezeket etetjük és megfigyeljük, aztán egy távoli mezőn elengedjük őket. A szomszédban két kutya lakik, az utcában még kakas is van."  - 

A szerző 7 éves!

Mesetesztelők véleménye:
"Azért tetszett nekem a Séta sünivel című mese, mert nagyon jó volt minden része, különösen az, amikor a süni elvezette a kislányt a virágos rétre. És az is nagyon édi volt, hogy a süni a végén elaludt." - Johanna, 5 éves

"Ez a mese volt a héten a legaranyosabb. Tetszik hozzá a rajz is." - Tea, 8 éves 

"Nagyon tetszett a Séta a sünivel című mese. Nagyon tetszett, hogy a kislány követte a sünit, és így oda vezette a süni egy rétre, tudott gombát, virágot szedni, koszorút készíteni és ezekkel meglepni a családját. Kár, hogy nem volt hosszabb a mese, mert nagyon élveztük." - Zoé, 6 éves

"A Séta a sünivel volt a kedvencem, mert szeretem a süniket és vicces volt, ahogy a kislánynak mutogat a süni." -  Emese, 4 éves

"Aranyos és kedves, mert gondolt másokra is a kislány." - Bence, 5 éves

"A Séta a sünivel című mese azért tetszett, mert a süni nem beszélt benne (mint a többi mesében általában), hanem megpróbálta megértetni magát beszéd nélkül." - Dorottya, 10 éves

"Séta a sünivel:"Ez olyan, mint a Boribon!" :) Tetszett Andrisnak, hogy kislány gondolt az anyukájára és a testvérére is és hogy neki is "hozott" ajándékot." - írta nekünk a 3 éves Andris anyukája

Kelemen Bata Mária: A jószívű királylány

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A csillogó Üveghegyen túl, Az Arany -, és Ezüsterdő ölelésében található egy királyság. Ennek az uralkodója: Igazságos Király. Ő sohasem azt nézi, ki milyen gazdag, mekkora a rangja, mindig szíve szerint cselekszik. Kanásztól, a királyig egyformán jutalmaz vagy büntet.

Egy gyönyörű lánygyermeke született. Szemei csillogó két drágakő. Szép hosszú selymes haján táncot jár a Nap. Arcát pedig két piros alma díszíti.

Hasonló gondolkodású, mint fenséges király apja. Segít a bajba jutott embereken, állatokon, növényeken. Ezért elnevezték: Jószívű Királylánynak. Imádja a természetet. A palotájukat a Mesebeli Kerekerdő veszi körbe. Mindennap sétálni megy István bácsival, a vadőrrel. Ezek a séták mindig vidám hangulatban telnek. A királylány folyton beszél, érdeklődik, mindent szeretne tudni az erdő életéről. István bácsi pedig türelmesen válaszol. Séta közben hol az egyik, hol a másik virágra „röpköd”, mint egy kis pillangó. Üdvözli a bokrokat, virágokat, madarakat. Ha szükségük van, segítségre gyorsan elvégzik István bácsival, aztán folytatják útjukat. Számtalanszor mentettek meg már: vadgalambot, feketerigót, cinkét. Előfordult kiesett egy – egy kismadár a fészkéből. A királylány megfogta, István bácsi visszarakta a helyére.

Az egyik ilyen madárka mentés során meglepődött, mert a kis gerle így szólt: - Köszönöm szépen kedves Jószívű királylány.

- Nagyon szívesen! - válaszolt rá. Akkor döbbent rá érti az erdő nyelvét. Mi történt? Nézett kérdően a gerlére. – Tudod a Növények és az Állatok Tündére felruházott téged ezzel a tulajdonsággal jutalmul, mert Te valóban egy igaz szívű Királylány vagy.

Ez a hír futótűzként terjedt az erdőben. Ezután már a madarak saját maguk is felkeresték a Jószívű Királylányt, ha valami gondjuk akadt. Ettől a Királylány is „szárnyalt”, boldogan szökkent ide - oda.

Májusi verőfényes napon a palota virágágyásai között sétált. Csodálta a szebbnél szebb virágokat. Nem tudott betelni a szépségükkel. Leguggolt hozzájuk: becézte őket, dicsérte illatukat. A virágok e szavak hallatán mosolyogva lengedeztek a lágy tavaszi szélben. Egyszer csak megpillantott egy színes tollcsomót meglapulva a virágok tövénél. Majd meghallotta a keserves panaszát.

- Jaj, Istenem! – A családom elrepült, én itt maradtam egyedül, mert még gyöngék a szárnyacskáim! – Mi lesz most velem?

Jószívű közelebbről megtekintette, hát egy pici tengelice remegett a földön. – Jól van, ne sírj! – nyugtatgatta. – Elviszlek István bácsihoz. - Ő okos, biztos kitalál valamit.

Ezzel a markába fogta óvatosan. Érezte a kicsi szíve dobbanását. Elindult a nyári lak irányába. István bácsi ott tevékenykedett, javította a télen megrongálódott madáretetőket. Jószívű Királylány messziről kiabált: - István bácsi! – Nézd, mit találtam!

Egyre sűrűbben szedte a fenséges lábacskáit, de futni nem mert, nehogy megsérüljön a törékeny tengelice.

- Ó, de szép! – mondta a vadőr, amikor meglátta.

- Ugye tudunk rajta segíteni? – kérdezte a királylány.

- Meglátjuk, mit tehetünk. – válaszolta.

Eltűnt néhány percre, majd arany kalitkával a kezében tért vissza. Királyi madárhoz ez illik! – jegyezte meg mosolyogva a bajusza alatt. Finom magvakat és vizet rakott elé. Itt biztonságban leszel, ha megerősödnek, a szárnyaid szabadon engedünk. – vigasztalta a királylány. Köszönöm szépen! – szólt kissé meghatódva a tengelice.

Ezután István bácsi a Jóságos király kedvenc szilvafája alá helyezte.

Ott hagyták pihenni a nagy izgalmak után. De nem sokáig maradt egyedül. Finom falatokkal megjelentek a szülei. Az egyik etette. a másik figyelt a biztonságra. Így ment ez tizenhárom napig. Akkor István bácsi úgy vélte már megerősödtek a szárnyai, szólt a Jószívű Királylánynak s kérte köszönjenek el egymástól, elérkezett a búcsú pillanata. Nehéz szívvel engedte el a madárkát. A tengelice felrepült a diófára. Füttyentett egyet, máris odarepültek a szülei. Csatlakozott hozzájuk. Szárnyaltak két kört a palotakert fölött, köszönetük jeléül. Végül eltűntek az erdő irányába.

Jószívű Királylány megkönnyezte. Máris hiányzott neki, de tudta így a helyes. Szabadon kell élnie, mint a többi társának.

Azóta is sűrűn találkoznak az erdőbe. Olyankor vígan cseverésznek egymással.

Lassan felcseperedett a királylány. De sohasem felejtette el, amit István bácsitól tanult. Most is imádja, félti, óvja a természetet és követi fenséges édesapja elveit.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a Mesetesztelők különdíjasa

Mesetesztelők véleménye:

"Ez jó mese volt, mert a természet szeretetéről szól. Barátságról a vadőr és a jószívű királyleány között. A mesét másodikos olvasókönyvbe ajánlom." - Fruzsi, 11 éves

"A jószívű királylány nagyon jó mese volt, nagyon tetszett nekem. Amikor a madár nem tudott repülni elszomorodott a szívem. Aztán jó hogy jó lett a vége." - Gergő, 5 éves

"Nagyon örülök, hogy így szereti az állatokat mert én is nagyon szeretem őket. István bácsi neve nem olyan jó hangulatos név, ez nem tetszett a mesében." - Bítia, 7 éves

"Nagyon tetszett a jószívű királylány. Én is olyan királylány szeretnék lenni. Az egész mese tetszett." - Nóra, 3 éves

"A jószívű királylány tetszett a tündéres rész, amikor majd tud beszélni az állatokkal, de kicsit hosszú történet, lehet két mese van egyben? Furcsa volt István bácsi név. Meg nem is tudom miért ilyen neve volt, ha a királylánynak nem rendes neve volt." - Tekla, 7 éves

Gani Zsuzsanna: Egy nap a varázslatos erdőben

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Beköszöntött a nyár. A nyártündér varázspálcájával arany sugarakat szórt a földre. Panka szülei úgy döntöttek, hogy kirándulni mennek a Gemenci erdőbe. Nagyon izgatottak lettek a kicsi gyerekek, alig várták már, hogy megérkezzenek. Ahogy kerekeztek a biciklivel egymás mögött haladva a sorban az út szélén, gyönyörködtek a meseszép nyár és fűzfákban, a repkedő, csivitelő kismadarakban, közben vidáman énekeltek.

De szép is volt a táj, s mennyi szépség volt ott, s micsoda friss, üde illat áradt!

Hamarosan megérkeztek a rengetegbe, s a zsenge pázsitra letelepedtek. Megkérték a szüleiket arra, hogy elmehessenek egy kicsit körül nézni az erdő szélére. Miután engedélyt kaptak rá, szigorú feltételek mellett, megígérve, hogy azt be is tartják elrobogtak. Ahogy keresték a kincseket, észrevettek a földön egy hatalmas hím szarvasbogarat. Agancsos rágókáját meredeztette Panka felé. Milyen szép! - mondta, de nem bántotta. Hamarosan egy orrszarvúbogárra bukkantak az öreg tölgy aljában. Alaposan megszemlélték a nagyítójukkal különös fejét, majd tovább sétáltak óvatosan, nesztelenül, figyelve a lábuk alá. Milyen hatalmas tölgyfa és milyen érdes a kérge!- Mondta a kislány, közben óvatosan megsimogatta. Palkó, Panka gyertek! - Próbáljuk ki, átérjük-e a törzsét. A három gyermek megpróbálta átölelni. Addig nyújtózkodtak, amíg csak sikerült. De jó móka volt! – Nevettek a gyerekek. A kőrisfa kérgén egy hím pávaszemes lepke pihent széttárt szárnyakkal, amely bársonyos bordó volt, rajta nagy szemfoltokkal melynek a közepe kék. Ahogy közelről megcsodálták a lepke elrepült. Szaladjunk utána! Vidáman eredtek a nyomába, de sajnos nem sikerült utolérni. Ekkor újabb játékot találtak ki. Keressünk lábnyomokat!- mondta Palkó. Így is tettek. Egy kis idő elteltével egy gyíkot pillantottak meg sütkérezni a napon. Ahogy közelebb próbáltak menni hozzá az gyorsan eltűnt a kövek között. Gyűjtsünk botokat, gallyakat!- mondta Palkó. A kicsikből madarakat, virágokat, fákat raktak ki, s amikor megunták a játékot odavitték az összegyűjtött rőzsét a szüleikhez. Egy arra kijelölt helyen felhalmozták őket, édesapja tüzet gyújtott majd szalonnát sütöttek. Miután jóllaktak, nagyon nagy gondossággal, odafigyeléssel a szüleik eloltották a tüzet. Még delelőn járt a nap, így ismét játszani ment a három lurkó. Szellő suhant el a fejük fölött, hajukba lágyan belekapott. Élvezték, ahogy a nap lágyan cirógatja arcukat. Gurgulázva kacagtak rajta a gyerekek. Kosarukba különböző formájú köveket gyűjtöttek. Miután sok érdekes kisebb, nagyobb összegyűlt állatformákat raktak ki belőle. Versenyeztek, hogy kié lesz a legötletesebb. Szüleiket kérték fel zsűrinek.

Panka egy hernyót, Palkó egy rókát, Jankó egy szarvast rakott ki. Szüleik nem tudtak dönteni, ezért abban állapodtak meg, hogy aki kitalálja a találós kérésre a választ, az fog nyerni. A gyerekek ráálltak.

" Agyara nagy, háta tüskés,

Kölyke csíkos, színe szürkés.

Orra korong, gombát túrja.

Éjszakánként földbe fúrja. „ Hát a vaddisznó! – Vágta rá Panka gyorsan.

Így ő lett a győztes. A nap kezdett elbújni a bongyor bárányfelhők mögé, ezért elhatározták, hogy elindulnak hazafelé. Összepakoltak, majd körül néztek, hogy nem felejtettek- e a földön valamit. Figyeltek arra is, hogy szemét se maradjon, majd elindultak. Út közben még megálltak gyönyörködni a vízesésben. Vadszőlővel benőtt sziklafal tetejéről hullott alá a zuhatag. Ahogy Palkó jobbra tekintett egy süncsaládot vett észre. Nézzétek! - Mondta. Mindenki odapillantott. Ó, de édesek! Komótosan, libasorban baktattak át a túloldalra. Húúú, és mennyien vannak! – Mondta Panka. Jankó elkezdte számolni. Ott az anyuka legelöl, utána a kicsik: egy, kettő, három….. hét. Ez aztán a népes család!- Mondták vidáman, majd mentek tovább. Közben madárhangokat utánoztak. Huuuú – huuuú … huhogtak , kááár- kááár … károgtak…. Épp a kocsányos tölgyek mellett mentek el, amikor Palkó valamit észrevett. Szólt a többieknek, hogy álljanak meg. Odament a fához és kutatni kezdett a földön. Követte Panka és Jankó is. A földön egy réti sas fióka hevert. Vajon mi történhetett? Jankónak eszébe jutott, hogy olvasta egy könyvben, hogy a testvér kilökheti a másikat a fészekből. Lehet, hogy itt is ez történt? Mindenesetre segítenünk kell rajta ez nem is kérdés. A fonott fűzfa kosárba óvatosan betették a fiókát és odavitték a szüleikhez, hogy tanácsot kérjenek tőlük. Apukájuk nagyon megdicsérte őket. Felhívták a tudakozót, aki megadta a madármentők címét. Elhatározták, hogy elviszik oda, hisz muszáj segítséget nyújtani. Így is tettek. Az önkéntesek nagyon megdicsérték a gyerekeket, a szülők is büszkék voltak rájuk, majd tovább kerekeztek egészen hazáig. Mire hazaértek már az ezüstös hold világított az égen. Ennyi kaland egy napra!- mondták nevetve, majd boldogan hajtották álomra a fejüket.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Az illusztráció a szerző saját műve

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában III. helyezett. 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Nagyon szeretem a természetet, ezért verseim, meséim leginkább a természetről, állatokról, madarakról szólnak... 

...Úgy gondolom, hogy környezetvédelemre már egészen kicsi kortól, el kell kezdeni észrevétlenül nevelni a gyermekeket, melyeket csak a saját tapasztalataira építve tudunk megvalósítani. A környezeti nevelés hat a gyermekek érzelmi és esztétikai nevelésére is. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy minél többet lehessenek a gyerekek a levegőn. A szülők és gyerekek segítségével sziklakertet és veteményes kertet alakítottunk ki csoportunk udvarán. Ezt folyamatosan évszaktól függetlenül a gyerekekkel közösen gondozzuk. Fáinkra, udvarunk élővilágára is vigyázunk. Ősszel megteremtettem számukra a madárvédelem feltételeit is. Közösen barkácsoltunk két madáretetőt (egyet az udvarra, egyet a csoportszobai ablakba). Megbeszéltük, hogy melyik évszakban melyik madárkákat várjuk, és mit adhatunk nekik enni. Majd megbeszéltük a folyamatos gondoskodás miértjét és feltételeit. Célom, hogy környezettudatos felnőttek váljanak belőlük. Minden jeles napról megemlékezünk, melyet sok- sok beszélgetés, megtapasztalás, megfigyelés, kísérletezés előzi meg. Ilyen alkalmakkor a témához kapcsolódó rövid természetfilmet is szoktunk nézni, amelyet ezt követően át is beszélünk. Csoportommal a Fővárosi Állatkertben örökbe fogadtunk egy éven keresztül egy mókuskát, melyet folyamatosan figyelemmel kísértünk ez idő alatt és után is. Egyrészt azért, mert abban a csoportban dolgoztam. Másrészt azért, hogy alakuljon ki, és erősödjön bennük az állatok gondozásának, védelmének fontossága, valamint alapozódjon meg pozitív érzelmi viszonyuk az állatokhoz. Ebben az évben gyermekeimmel is örökbe fogadtunk jelképesen egy krokodilt. Ugyanezen okok miatt."

Mesetesztelők véleménye:
"Az Egy nap a varázslatos erdőben a kedvenc mesém volt a héten, köszönöm." - Dorottya, 13 éves

"A legjobban az Egy nap a varázslatos erdőben mese tetszett, mert még nem jártam varázslatos erdőben. Nagyon szeretnék oda elmenni!" - Zalán, 5 éves

"Sok új állatot ismertem meg, nagyon tetszett." - Bence, 5 éves 

"Én is szeretnék ilyen kirándulásra menni." - Bóbita Mandula, 5 éves 

Kurucz Tímea: Erdei karácsony

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy vacogtatóan hideg decemberi reggelen Pömi, az őzike éppen azon törte a kobakját, hová húzódhatna barátaival együtt a téli szél, no meg a turisták által hátrahagyott hatalmas szemétkupacok elől, amikor talált egy szórólapot. Kíváncsian elolvasta, majd vidoran felkiáltott:

- Megvan! Pont erre van szükségünk! Be kell szereznünk egy mobilházat! Meleg, tiszta, kényelmes és tele van élelemmel! Nézzétek csak meg a képeket!

A többi állat érdeklődve nézte a szórólap színes képeit. Bólogattak.

- És honnan szerezzük be ezt a valamit? – kérdezte Csini, a nyuszi.

- Az erdő és a város között van egy pont ilyen. Csak egyszerűen eltoljuk onnan, ide!

Az állatok nagyon fellelkesültek. Persze nem volt könnyű dolguk: egy mobilházat több kilométeren át húzni-vonni, nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha azt száz állat végzi.

Másnap reggel Alfonz úr, a mobilház tulajdonosa fütyörészve tartott a háza felé. A testvérénél töltötte az éjszakát, és a hideg időben alig várta, hogy végre hazaérjen, vegyen egy forró fürdőt és elnyúljon a pamlagon. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor nem találta a házát.

- Sok mindent elhagytam már életemben - motyogta -, de a házamat még soha!

Ekkor vette észre a seregnyi mancs- és lábnyomot. Kapiskálni kezdte, hogy mi is történt. A nyomokat követve eljutott az erdő közepén lévő tisztáshoz. Amikor belépett az ajtón, nem mindennapi látvány fogadta:

A fogason hóbaglyok lógtak, a szekrények polcain és a fiókokban nyuszik, nyestek, nyusztok és görények heverésztek, a csillárokban csókák ücsörögtek. A könyvespolcon 30 pocok lapult ABC sorrendben (Aladártól Zebulonig), a bárszekrényben egy félrészeg menyét csuklott, teljesen részeg férje az asztalon táncolt. A szőnyegnek egy félig szunyókáló medve vallott épp szerelmet, egy aranysakál a lábtörlőt csókolgatta. A fürdőben sem volt jobb a helyzet. A WC-csészében egy vadkacsa pancsolt, a kádban vidrák virgonckodtak, a mosdókagylóban egy kormorán aludt, a mosógépbe pedig egy mosómedve vackolta be magát. A franciaágyon egy szarvas durmolt, a kanapén két őz horkolt, szanaszét szórva ágak, széna és föld…

- Tűnés a házamból! Kifelé! Mindenki! – ordította Alfréd úr magából kikelve.

Az állatok szófogadóan elhordták a bundájukat és a tollazatukat, illetve a bőrüket és a páncéljukat. Golyhó, az alvajáró maci még most sem tért magához, csukott szemmel, angyali mosollyal a száján, egy kispárnát szorosan átölelve cammogott ki a szabadba. Alfréd úr gyorsan megszervezte a mobilház hazajuttatását, az állatok pedig egy kupacban, elkeseredve ücsörögtek a tisztás közepén.

Ekkor Pöminek újabb ötlete támadt:

- Építsünk egy igazi házat! Ami csak a miénk! Amit nem lehet elvonszolni innen!

A többiek egyetértően hümmögtek, és nekifogtak. A szarkák kiválasztották a megfelelő fákat, a hódok pedig kivágták és méretre rágcsálták azokat. Pömi és az álomszuszék Golyhó a tisztás közepére hordták az elemeket, melyeket a görények, pockok és madarak a helyükre illesztettek, rögzítetek. A vakolatot a nyuszik a tappancsaikkal, a menyétek pedig a farkukkal vitték fel a falakra. Amikor kész lett, betódultak mindannyian. A hely azonban szűkösnek bizonyult. Az állatok veszekedtek, lökdösődtek, torzsalkodtak. Pömi aggódva figyelte társait:

- Ki kell békítenem őket, rendet kell teremtenem. Talán ha elterelném a figyelmüket… - gondolta. Azután már meg is született az újabb briliáns ötlet:

- Készítsünk karácsonyfát!

Az állatok újabb kemény munkába kezdtek. A hódok szereztek egy fenyőt, amit Pömiék bevonszoltak a házba, és az összes állat közreműködésével feldíszítették. Hogy mivel? Azokkal a „díszekkel”, amit Priusz, a szarka, és Enyves, a mosómedve szerzett be az erdőben szanaszét heverő szemétből, ritka igényes ízlésről téve tanúbizonyságot.

Amikor elkészült a fa, az állatok megilletődötten nézték. Mindenkinek más tetszett a legjobban: Snapszi görényt az üres sörös dobozok és konzervek fémes csillogása nyűgözte le, Sutyi, a hód a boaként körbe-körbetekeredő krumplihéjat csodálta, Zsömi pocok az ágvégeken csüngő banán és narancshéjak lelkes rajongója volt, Csini pedig közölte, hogy a csúcsdíszként pompázó színes reklámzacskónál életében nem látott még szebbet. Ágotának, a szarvasnak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy kérésére fűszálakat ragasztottak az agancsára, majd őt is feldíszítették, különösen a teafilterek és a papír zsebkendők mutattak jól az agancsain.

Kopogtatás hallatszott.

- Valaki biztosan be akar pofátlanodni közénk! – mondta Pömi dühösen. – Elküldöm!

Kinyitotta az ajtót. Henriett, a hófehér hermelin állt a ház előtt.

- Bocsáss meg Pömi, hogy zavarok, de annyira hideg, szeles éjszaka várható…- mondta, halkan, szelíden.

- Te nem jöhetsz be! Nem segítettél megépíteni a házat, úgyhogy maradj csak kint! - harsogta dölyfösen Pömi. A háta mögött a többi állat is helyeslően mormogott. Henriett szomorúan lehorgasztotta a fejét és megfordult.

- Igazatok van. Bocsánat. Majd keresek egy szélcsendes helyet, ahol világra hozhatom a kicsinyemet…

- Kérlek ne menj el! - Pömi egyetlen ugrással Henriett mellett termett. - Átadom a helyem! Jó lesz nekem kint is. Neked és a kicsinek most sokkal nagyobb szükségetek van a melegre.

Henriett mosolyogva, óvatosan belépett a házba. A többiek a karácsonyfa alatt készítettek neki vackot, minden kívánságát lesték. Néhány óra múlva megszületett Henriett gyönyörű kisfia: Hópehely, a hermelin herceg. Mindenki meghatottan nézte a kis jövevényt. Pömi ekkor jött rá, hogy a többiek már nem veszekednek, csodálatos módon mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megtalálta a helyét.

- Hogyan is hálálhatnám meg nektek a kedvességeteket? Bárcsak én is segíteni tudnék valamiben! – mondta elérzékenyülve Henriett.

- Már segítettél - válaszolta Pömi. - Tudod, mi építettünk egy házat fából. Te pedig varázsoltál belőle egy otthont. Egy otthont, ahol sok jó állat kis helyen is elfér, és ami tele van szeretettel…

Az illusztrációt a szerző édesapja készítette.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában III. helyezett 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"A mai napig mélyen meghat édesapám viszonyulása a természethez: hogy nevén szólít (ráadásul latin nevén) minden növényt, lenyűgöző rögtönzött előadást tud tartani bármelyik állatról, és esős, zord időjárás estén is csillogó szemmel megy Állatkertbe, Füvészkertbe...
...Sok mesém a gyógynövények erejéről, a növény–és állatvilág csodálatáról, tiszteletéről és szeretetéről, illetve arról a hitről szól, miszerint képesek vagyunk felülemelkedni kártékony szokásainkon, korlátainkon, megteremtve egy olyan világot, ahol az élővilág minden megnyilvánulása méltó törődést és tiszteletet, megbecsülést kap."

Ács Gergely: Egy ember

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Anyám, úgy mesélte el, hogy egyik pillanatban még ott voltam mellettük a pléden, aztán hirtelen már nem voltam ott. A fejüket megfogva kétségbeesve kerestek, hívtak és kiabáltak, ahogy csak a torkukon kifért, mire a hátuk mögül a kacagásomra figyeltek fel. Egy tönkön ültem és a lábamat próbáltam bekapni, amikor a szüleimre felnézve nyújtózni kezdtem feléjük. Anyám vett fel a karjába, apám pedig a fejemre egy csókot nyomva együtt öleltek át. Azóta minden nap kérdeznek, hát ha emlékezek-e még arra a délutáni piknikre. A válasz mindig egy gondolatnyi szünet után egy jelentőségteljes fejrázás volt. Mert nem hitték volna el. Nem lehettem több másfél évesnél. A világ számomra olyan volt, mint egy nyitott képeskönyv, melynek minden oldalát képről képre meg akartam nézni, mindezt, ha lehet a legközelebbről. A szüleim valamiről éppen beszélgettek. Hangosan, olyan tónusban, ami mindig változást ígért magában. Fel sem figyelve a közeli sövényben lévő apró neszekre, melyekre én annál inkább. Az ujjaim között tartott fűcsomót elengedve mászni kezdtem az óriási zöld tornyok felé. Mert olyanok voltak, mint az otthoni építőkockáim, amelyeket egymásra pakolva hosszú építményeket raktam össze. De felnézve a tisztás szélén lévő fára, magam is elcsodálkoztam a nagyságán. Hatalmas spenót kalapján, édes színű testén, amely vastag pók lábakon állt. Még elnéztem volna egy darabig, amikor a fejét meghajtotta előttem. Láttam már a mozdulatot és viszonozva a gesztust meg is akartam érinteni, közben várva arra, hogy talán megszólít. Akár még a karjába véve lassan elringatna és lágy szellő dúdolta dalban aludnék el, ha tekintetem nem téved le a közeli bokorra. Amikor is hirtelen az ágai szétnyílva egy szürke farkas, majd utána egy vörös róka lépett ki közölük két lábon járva.

- Már megint elkésünk Róka asszonyság. Mindig mi érünk oda utoljára. – mondta a farkas, aki hátra nézve már csak azt vette észre, hogy útitársa már velem foglalkozik.

- Egy ember. – négy lábra állva az orrát előre nyújtva megszagolt, miközben két sárga, mint a napnak dereka, benne az éj megfogant pillantása vetült rám. – Egy gyermek.

A szó édesebbnek hangzott bármelyik idegenél, aki egyszer is a karjába fogott, amit a róka sem tett volna másképp, ha a farkas rám nem vicsorog.

- Megörültél! Ez egy ember fattya! – útitársa erre kicsit messzebb ment tőlem, miközben a szemét végig rajtam tartotta. - Tudod mit fog tenni, amikor megnő?

Rám nézett és fehér fogait kivillantva közeledett felém.

- Épp azt, mint a többi. – az arcomon éreztem a forró leheletét, amikor a karomat kinyújtva átfogtam az arcát.

A sötét felhők helyét, melyek íriszét fedték tajtékos alkonyi fény vette át. Végig simítottam a lágy szőrön, miközben a rám leselkedő veszély lassan összezárult. A macimra emlékeztetett, amit most is elhoztam. Hiányzott a jelenléte, mégis a farkas lüktető melegségéhez még inkább tudtam volna ragaszkodni. Már mentem volna közelebb hozzá, amikor felállt két lábra.

- Mennünk kell. – elindult a fa mellett, a róka pedig négykézlábra állva a fejével a háta felé intett.

Kuncogtam egyet és épp úgy, mint apánál lassan felmásztam az állat hátára, aki szélsebesen követni kezdte az útitársa nyomait. Felettem a levelek és köztük a fény játékot űzött. Bújócskázott a sötéttel, el nem kapva egymást sohasem, miközben az erdő izgalmakkal telt meg. Madarak szárnyaltak fölöttem, mókusok ugráltak egyik ágról a másikra, míg nem a szememet eltakarva nagy fényesség vakított el egy pillanatra. De közben fülelve, csobogást hallottam. Akár csak a kádba ömlő víz, ez is úgy hangzott, mégis a felőle érkező illat nem a békét, hanem a pusztítást hozta el felém.

- Ez hallatlan! – a színek, és lassan a formák alakot öltve egy füles baglyot láttam meg.

Aki egy tönkön ült, amely körül végig állatok voltak. Éles szeme pedig végig pásztázott az itt lévőkön.

- Kérem szépen ez már tűrhetetlen! Nézzétek mit tettek az otthonainkkal! – mutatott a szárnyával végig a halott üres kiszáradt földön és a hömpölygő sár színű folyóra emelte a szemét. – És ha ez nem lenne elég még meg is mérgeznek minket! Az ember és a természet soha nem fog megbékélni egymással. Éppen ezért azt javaslom, hogy… - a szavai talán ismeretlenül csengtek a fülemben, viszont a hang nagyon is ismerős volt.

Akár csak ma a szüleimnél, tudtam, hogy ilyenkor mi csalhat mosolyt az arcukra. Sokszor összecsaptam a tenyeremet, közben meg nevetettem. A mellettünk lévő borztól, egészen a legnagyobb vadkanig mind engem bámultak. A róka pedig a felém irányuló hirtelen támadt figyelemtől észre sem vette, hogy már a bagoly előtt vagyok. Már utánam akart menni, amikor a farkas mancsát eléje téve megállította és csak nézték, hogyan forgatja el a fejét a bagoly.

- Egy ember. – a csőre megvillant és a szárnyát kitárta körülöttem, elrejtve mindent a kíváncsi szemek elől.

A következő pillanatban pedig már újra a tisztáson voltam, a róka gyengéden megnyalta az arcomat, míg a farkas a fa árnyékából engem figyelt. Aztán meg hallva a szüleim lépteit villámgyorsan eltűntek az erdőben. Az emlékek megfakultak, az állatok arcai elmosódtak az évek során, mégis a szavak, amiket a bagoly mondott nekem örökre szóltak. „ Tanulj a múltból. Nézd a jelent. Alkoss egy sokkal szebb jövőt mindenkinek. És ne feled, a természet ajándék, ahogy az élet és a földön minden perc is.”

Kép forrása: http://mosaicon.hu/hu/fullhd-hatterkep-letoltese-ingyen/2199/erdo

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában I. helyezett

A szerző kapcsolata a természettel és az írással:

"Az állatok és a természet jelentőségének papírra való vetése számomra egy lehetőség, hogy ki álljak mellettük és maradandót alkossak az elkövetkezendő jövő számára. Ha más szemszögből látjuk a világot, az talán nem a mi valóságunknak megfelelő, de elfogadjuk, közben talán számot is vetünk magunkban, átgondolva, hogy mi mit tettünk, teszünk vagy tenni fogunk a későbbiekben."

G Joó Katalin: Zöld mese a varázserdőből

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A Kristály - hegyen innen, a Fátyol - vízesésen túl, ott ahol az óriáskontyvirág virul, ott található a Varázserdő.

Beköszöntött az ősz. Fenyő és az avar illata keveredett a levegőben. Őszkisasszony csodás színekkel festette be a faleveleket. Hamarosan kezdődik a tanítás az Erdei Iskolában. Mackó tanító néni már felkészült az új tanévre. Szarka Szidit kérte meg, hogy vigye a hírt a nebulóknak.

- Gyertek, gyertek, gyerekek! Ma iskolába jöjjetek!- rikoltozta Szidi ágról ágra repülve.

Lassan szállingózni kezdtek a tudásra éhes tanulók. Elsőnek Iszkiri, a nyúl érkezett. Annyira izgult, hogy egyből elrágicsálta a tízóraira hozott répáját. Aztán sorra érkeztek a többiek is: Róka Róza, Őz Ödön, és Szarvas Szilárd, Vaddisznó Vince, Borzaska, a borz, a Cserfeske, rigó, Mókus Manci, Farkas Fecó, Sün Saci. Vidáman beszélgettek. Mackó tanító néni köszöntötte a nebulókat, s elmondta, hogy holnap sétálni mennek, megismerkednek a védett növényekkel.

- Miért védettek? - kérdezte a kotnyeles Cserfeske. Ki őrzi, védi őket? Vagy le akarják kaszabolni, taposni szegényeket?

- Ha meg kell védeni őket, én készen állok! - állt bokszállásba Vaddisznó Vince -. Mikor indulunk?

Róza a haját igazgatva így szólt:

- Na, azért én nem szeretnék verekedni.

- Én sajnos félek, de ha futni kell, abban jó vagyok - motyogta halkan Iszkiri, a nyuszi.

- De ha elfutsz, azzal mit segítesz? - kérdezte Mókus Manci kíváncsian.

- A bunyóban én is jó vagyok! Számíthatnak rám is a kis védeni valók! - húzta ki magát Farkas Fecó.

- Én megszurkálhatom a gazfickókat! - mondta Sün Saci.

- Jó, jó! - mosolygott Mackó tanító néni. Kedvesek vagytok, hogy segíteni akartok. Tudjátok, a verekedés nem megoldás. Holnap séta közben elmesélem, hogyan kell megóvni őket. Azért védettek, mert kevés van belőlük, ritkák, vagy az emberek gyűjtő szenvedélye miatt kerültek veszélybe. Holnap találkozzunk az iskola előtt! Elemózsiát, jókedvet hozzatok magatokkal!

Másnap reggel vidáman indult útnak a kis csapat. Mackó tanító nénivel együtt énekelték az Erdei Iskola indulóját, de aztán csendre intette őket.

- Figyeljetek csak! Halljátok az erdő hangjait?

- Én nem hallok semmit - mondta Őz Ödön.

- Persze, mert énekeltünk - válaszolta a tanító néni. Ha azonban hegyezitek a fületeket, akkor sok mindent megfigyelhettek.

S valóban! Ágreccsenést, avar zörrenést, madárcsicsergést hallottak.

- Megérkeztünk. Pakoljatok le! Vegyétek elő a nagyítót, a kis zacskót, amit hoztatok!

- Ehetünk is?- érdeklődött Borzaska, a borz.

- Igen. Falatozzatok egy kicsit!

Amikor ettek- ittak, felkerekedtek.

- De szép ez a virág! – és Mókus Manci már nyúlt is, hogy leszakítsa.

- Ne tépd le! - figyelmeztette a tanító néni. Minden virág ott szép, ahol virít. Ha most leszeded, mire hazaérünk, elhervad. És lehet, hogy védett. Nézzük csak! Ez egy kikerics, és bizony az.

- Óh! - Bocsáss meg, virágocska! - nyögte Manci.

- Én azt hittem, hogy az is védés, ha mi most összeszedjük, és elvisszük az iskolába. Ott nem lehet bajuk, mert mi vigyázunk rájuk, így védjük meg őket - mondta Róka Róza.

- Nem. Nem szabad letépni! Azzal véded, hogy nem szakítod le - válaszolta Mackó néni. Engedjétek ott élni ezeket a pompás virágokat, növényeket, ahol kibújtak a földből! Ott érzik jól magukat, onnan kapják a táplálékot.

- Nézzétek! Ez is védett. Erdei holdviola. Ezek világoslilák. Az meg ott erdei ciklámen. Ezek is védelem alatt állnak.

- De szépek! - elkendezett Cserfeske.

- Úgy tudom, hogy a hóvirág is védett - szólt közbe Farkas Fecó.

- Igen, igen - bólogatott a tanítójuk. Ha tavasszal találsz, csak nézegesd!

- Ehetek erről a bokorról? Olyan csábító, szép bogyók! - kérdezte Szarvas Saci.

- Ha egyedül vagy és nem tudod milyen bokor, akkor nem. Lehet, hogy mérgező - felelte a tanító néni.

- Igen, igen - kiabált közbe Vaddisznó Vince -, ezt mondta apukám is. Csak akkor ehetünk a bokrokról, ha valaki ismeri a termésüket és megengedi. Amúgy tilos megízlelni!

- De ez a gombákra is igaz. Ha leszedjük, meg kell mutatnunk Uhu bácsinak, mert ő ért hozzá - hadarta Iszkiri, a nyuszika.

- Így van! - helyeselt a tanító néni. Erről csipkedhettek, mert ez a som. Sok olyan bogyó van, amit meg lehet enni. Ilyen még a kökény, a madárberkenye. Lehet, hogy találunk itt is. A kis zacskóba, amit hoztatok, tegyetek faleveleket, mert abból készítünk majd képeket az iskolában! Csak a földről szedjétek! A fákról, cserjékről ne! „Csak amit a természet már elengedett”- így tanította nekem az én tanító bácsim. A lehullott levelek, lepotyogott termések, mind mehetnek a gyűjtőtasakba.

Még sok szép virággal, bokorral találkoztak a kis lurkók. Játszottak is egy kicsit. Ezen a napon sok mindent megtudtak az erdő növényeiről.

Megtanulták, hogy óvni kell a természetet, és nem szabad mindent megkóstolni, akármilyen szép, csábító is a kinézete. Azt is, hogy nem kell mindent letépni, ami megtetszik nekik.

Másnap az összegyűjtött levelekből, termésekből csodás képeket készítettek, amit aztán kitettek az tantermükbe.

Ahányszor rápillantanak majd, eszükbe jut a remek erdei kirándulás, és a sok hasznos ismeret, amit Mackó tanító nénitől megtanultak. Egy dalt is írtak, amit azóta is szívesen dalolnak:

Ne tépd le, ne szedd le,

az erdő növényeit!

Ne kóstold, ne habzsold,

a bokor bogyóit!

Jól jegyezd meg!

Védd a természetet!

Az illusztrációt a szerző tanítványa, Farkas Dorka (8 éves) készítette

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában II. helyezett.

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Az osztályunk „zöldszemüveges” azaz természet- és állatvédő. Fontos értéknek tartjuk a természetvédelmet, és minden kis diákot és szüleiket is erre nevelünk."

Nagy - Rakita Melinda: A császár és a madarak

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


A mesét 8 éves kortól ajánljuk! 

Egyszer volt hol nem volt, igaz volt, vagy mese volt? Döntsétek el magatok!

Élt egyszer valahol túl az égszínkék tengeren egy kövér öreg, de csöppet sem bölcs császár, aki mérhetetlenül kapzsi volt.

A császárnak hatalmas földjei voltak, ahol rizst és más gabonát termeltek a földművesek, akik mind az ő szolgái voltak. A császár megkövetelte tőlük, hogy a termés minden szemét betakarításkor az ő raktáraiba szállítsák. Jaj, volt annak, aki csak egy tálra való rizst, vagy egy cipóra való búzát is megtartott magának abból, amit saját maga termelt meg a saját kis földecskéjén. Az összegyűjtött termésből csak éppen annyit kaphattak vissza, hogy éhen ne haljanak és tudjanak dolgozni. A többi, mind a raktárakban gyűlt és súlyos aranypénzekért adták el az uralkodó kereskedői a külföldi országokban, hogy az így összegyűlt aranyak is a császár kincseskamráit gazdagítsák.

Egy napon, amikor a császár körbejárta birodalmát azt látta, hogy egy mezőn a kismadarak az érett rizs szemeket csipegetik. Egy másik mezőn meg az aratáskor kihullott szemekből lakmároztak a madárkák.

- Ejnye, teringettét! – kiáltott fel a császár – Ezek a szégyentelenek meglopnak engem. Az én termésemet falják fel.

Az illusztrációt készítette: Bábikné Gyovai Anita

Azon nyomban parancsba adta, hogy a földjeiről kergessék el a madarakat. Volt neki egy bölcs tanácsadója, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az urát.


- Felséges császárom – mondta – a madarak hasznosak, szükség van rájuk a természetben. Hagyd őket élni, kérlek!


- Ne beszélj ostobaságokat – torkolta le az uralkodó – a madarak csak egész nap énekelnek, hasznot nem hajtanak, de bezzeg megeszik a termésem javát. Ne merészelj ellentmondani nekem. Aki nem hajtja végre a parancsomat, nyomban lefejeztetem.

Szegény alattvalói bizony féltették a fejüket és mindent megtettek, hogy elkergessék a madarakat, miközben mélységesen szomorúak voltak, hogy ilyen buta, kegyetlen dolgot kell cselekedniük. Persze a madarakat nem volt könnyű elkergetni. Felreppentek a hessegetésre, de azonnal visszaszálltak amint a földművesek megpihentek. 

A császár és a madarak című mese előadása a Kacaj Panka Díjátadó ünnepségen. 

Amikor a császár fülébe jutott, hogy az alattvalói nem boldogulnak a madarakkal, újabb parancsot adott.
Az összes földműves egyszerre menjen ki a földekre, csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud, és addig ne hagyja abba, amíg egyetlen madár is marad a földeken. Egy hónap múlva újra körüljárom a birodalmamat, és akinek a földjén madarat találok, azt örökre a tömlöcök mélyére zárom.
Szegény emberek nem tehettek mást, engedelmeskedtek a parancsnak, hiszen azt mindenki tudta, hogy aki egyszer bekerül a császár tömlöcébe, az bizony soha többé onnan nem jut ki élve.
Minden falu apraja, nagyja a földekre vonult, magukkal vittek mindent, amivel zajt lehetett csapni. Ott aztán egyszerre verték meg a dobokat, szólaltatták meg a kürtöket, verték fémkanállal a fémlábasokat és még hangosan kiabáltak is hozzá. A rettenetes zajra a kicsi madarak apró szíve a rémülettől megállt és százszámra potyogtak élettelenül a földekre. Az a néhány, amely túlélte ezt a rettenetes háborút, végleg elmenekült. A parasztok zsákszámra szedték össze az elhullott madarakat és szomorúan nézték a kiürült fészkeket.
Amire a császári látogatás ideje elérkezett némaság borult a földekre. Nem hallatszott sehol madárdal, madárcsiripelés. A császár elégedetten nézett körül.


- Na, ugye megmondtam! Mind eltakarodott. Ezek az ingyenélők sem fogják többet felzabálni a termésemet. Senki nem rövidíthet meg engem büntetlenül. 

Galagonya bohóc, mint a császár tanácsosa és Albert Péter a császár szerepében

Nem figyelt fel a tanácsadója keserű fejcsóválására és nem látta a tiszteletére földig hajolt földművesek riadt arcát sem. Nem hallotta a suttogó hangokat, amelyek mind arról szóltak, hogy bizony meglesz ennek a böjtje hamarosan. Füle süket volt a népe hangjára. 

A tél csendben telt el, madárdal nélkül jött el a tavasz, a vetés ideje. És bár eleinte szépen zöldült a termés, mégis hamarosan pusztulásnak indult minden. Mire eljött az aratás napja már csak az üres kalászokat ringatta a szél. Mielőtt a termés megérett volna, mind felfalták a bogarak, a hernyók és egyéb csúszómászók. Soha nem látott mennyiségben nyüzsögtek a földeken a különféle rovarok. Hiszen a madarak fő tápláléka nem az a néhány rizsszem, felcsipegetett, elhullott búzaszem volt, hanem a pajorok, meztelen csigák, hernyók és rovarok. Hiszen a madarak nem kárt tettek a termésben, hanem inkább megvédték azt az igazi kártevőktől. Madarak nélkül elszaporodtak az élősködők és megállíthatatlanul pusztítottak el mindent, ami útjukba került. Felfalták a fák és bokrok leveleit, virágait, elrohasztották a gyümölcsöket. Abban az évben senki nem szüretelt, senki nem aratott, mert nem volt mit.

A földművesek titokban elmenekültek a földekről. Féltek a császár haragjától és rettegtek az éhínségtől, amely a termés hiányában várt rájuk. 

Amikor a császár a szokásos éves körútjára indult, hogy megszemlélje országa gazdagságát, döbbenten látta a pusztulást. Éktelen haraggal fordult a tanácsadójához. 

- Ki tette ez az országommal? Mentem felnégyeltetem. 

- Te tetted ezt Uram! 

- Hogy merészelsz ilyet mondani nekem, szégyentelen szolga? – kiabálta a császár. 

- Elpusztíttattad a madarakat nagyúr és madarak nélkül elpusztul a természet is – válaszolta csendesen a tanácsadó. 

- Ne akard nekem azt mondani, hogy a nyavalyás madarak okozták ezt a pusztulást. 

 

- Nem Uram. Nem a madarak, hanem a madarak hiánya. A madarak a te hűséges szolgáid voltak. Megvédték a növényeket a kártevőktől. Igaz, hogy egy kevés magot is felcsipegettek, de ezerszer többet mentettek meg neked. 

A császár hitte is meg nem is, de azért elgondolkozott. Magához hívatta az ország bölcseit és kérdőre vonta őket. Bár a bölcsek is rettegtek a nagyúr haragjától, nem mondhattak más, mint hogy a madarak hasznosak, és madarak nélkül minden elpusztul. 

Ekkor végre a császár is megértette, mekkora ostobaságot művelt. Parancsba adta, hogy az országában soha többé senki nem bánthatja a madarakat. Mostantól kezdve arra várt büntetés, aki ezt a parancsot megszegte.

Persze tönkretenni sokkal könnyebb a természetet, mint helyreállítani azt. A császár országában is hosszú évekbe telt, mire ismét madárdal hallatszott a földeken. Még több, mire helyreállt a természet egyensúlya, amikor ismét tömött kalászokat ringattak a szelek és egészséges gyümölcsöt termettek a fák.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában I.helyezett. 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Amikor elolvastam a pályázati kiírást, eszembe ötlött egy – számomra döbbenetes és igaz történet -, amelyet egy ma élő kínai írónő könyvében olvastam, és amely mély nyomot hagyott bennem. A mesém egy igaz történet feldolgozása, amelyet a császárság korába helyeztem át, pedig valójában nem is a nagyon távoli múltban történt.
Mondhatnánk, hogy az emberi kapzsiság és butaság története, de valójában arról szól, hogy a természet minden egyede egyaránt fontos. Nem dönthetünk a nélkül egyetlen szereplőjének jelentőségéről, hasznosságáról sem, hogy ismernénk.
A természet egy olyan egység, amelynek mi – emberek – is csak egyik alkotóeleme vagyunk. Ahogy magunkra vigyázunk, úgy kell vigyáznunk a környezetünkre, a természetre, mert bármely egyedének elpusztítása, egyenes út a saját pusztulásunkhoz is.

Tehát hagyjuk élni a természetet, hogy mi magunk is élhessünk!"

Mesetesztelők véleménye:

"Nekem a héten A császár és a madarak volt a kedvencem. Nagyon sok tanulság van benne." - Kinga, 12 éves

"Félelmetes a mese, az a félelmetes benne, hogy akár napjainkban is megtörténhet hasonló, mert sajnos a természettel szembeni emberi butaság határtalan." - Lilla, 17 éves 

Horváth Dániel Csaba: Madárvédők

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 8 éves kortól ajánljuk!

Hajnalodott. A Nap, mint egy közeledő ember emelkedett a kertek fölé. Fokozatosan nyíltak ki a virágok, a fény és a meleg egyre több helyre eljutott. A sok kert között volt egy különleges is. Itt is egyre világosabb lett, szabad szemmel is jól látható lett nemsokára, hogy milyen szép. A még vörös égen madárcsapat közeledett. A kertek felé tartottak...

Gergő szobájában nyugtalanul aludt. A levegőben valami érdekeset szimatolt. Hirtelen felébredt. Felült. Minden zúgott körülötte. Aztán minden szépen elcsendesedett.

- Tyűha! - mondta Gergő és fölkelt az ágyból. Lement a lépcsőn és kiment a konyhába. Gyorsan a zsebébe gyömöszölt egy adag friss kenyeret. Maga sem tudta, hogy mitől vezérelve, de kinyitotta az ajtót és kifutott rajta. Kint még hideg volt, de nem fázott. Szemét végigjártatta a szomszédos házakon, kerteken. Minden olyan csendes volt. Lefutott a kert végébe és kinyitotta a kertkaput, majd az erdő felé futott tovább. Útközben találkozott egy jó nagy bogárral, amitől megijedt. Majdnem az arcába repült. De aztán látta, hogy csak egy cserebogár.

Végre elérte az erdőt. Futott, be a belsejébe. Egyszer csak egy tisztás mellett egy rókalepke szállt el mellette. Megfordult és nézte, nagyon szépnek találta.

Kép forrás: www.wikipedia.hu

- El kellene fognom – gondolta, és elkezdte üldözni. A lepke ijedten menekült, de Gergő csak futott utána. Sokáig futott a tisztás mentén, majd kifulladt és megállt. Körülnézett.

- Hová kerültem? – kérdezte magától. A hely ismerősnek tűnt, mert régebben már járt erre, de már alig emlékezett rá. Erre nem nagyon szokott sétálni. Az erdő már véget ért, és egy ház állt a tisztás szélén. Mintha már ezt is látta volna. Közelebb merészkedett, kíváncsian betekintett a kertbe a ritkás, alacsony kerítésen keresztül. A kert közepén almafák, a szélén ribiszke, egres, galagonya és más bokrok is nőttek. Az egyik bokorban, nem messze attól, ahol állt, felfedezett egy fészket. Benne három pöttyös tojás! Gergő nem hitt a szemének. Még közelebb hajolt. A tojások tényleg ott voltak.

Kép forrása: www.termeszettar.hu

- Biztos valami ritka madár fészke, ide máskor is eljövök – gondolta Gergő és hazaszaladt.

Otthon vacsoránál édesanyját kérdezgette:

- Anya, te mit tudsz az érdekes madarakról?

- Hát, nem sokat, kisfiam, mindenesetre azt, hogy nagyon óvatosak, és nagyon nehéz felfedezni őket. Kérdezd inkább a bátyádat, ő többet tud. De most már mennetek kell aludni!

- Rendben – válaszolta Berci, Gergő bátyja.

Megfürödtek és ágyba bújtak. Ekkor Berci az öccséhez fordult:

- Láttál valamit?

- Aha, egy különös fészket. Holnap megnézhetjük.

- Voltak benne tojások?

- Nem is egy! Három pici pöttyös tojás! De most már aludnunk kell, jó éjszakát!

- Miért nem szóltál előbb! Én is kíváncsi vagyok rá! Akkor holnap! Jó éjszakát! – válaszolta Berci, majd nemsokára mindketten elaludtak.

Következő reggel a két kis madárvédő már is talpon volt. Gergő elvezette bátyját a felfedezett helyre.

- Ott vannak a tojások! Gyere, nézzük meg őket – mondta Gergő.

Odaszaladtak a kerítéshez. Berci kíváncsian kukucskált be a résen keresztül.

- Itt a fészek, de a tojásokat nem látom – mondta.

- Mi történhetett? Tegnap még itt voltak! Lehet, hogy elvitték? – tette fel a kérdést Gergő.

Ekkor meglátták a fészek fölött repdeső kétségbeesett madárpárt. Vörös mellénykéjük jól látszott.

- Egy kenderike pár! És milyen szépek!- kiáltott fel Berci, mert ő értett a madarakhoz.

- Nézd, Berci! Keresik, de nem találják a tojásokat!- kiáltotta Gergő - Meg kell találnunk a tettest! Talán még nincs messze.

- Így van - helyeselt Berci – ráadásul a madarak védettek. Ha nem avatkozunk be hamarosan, a tojások kihűlhetnek.

Elindultak vissza az erdőn. Úgy gondolták, hogy a tolvaj biztosan erre ment. Valóban. Egy árnyat láttak suhanni kezében egy kosárral.

- Utána! – kiáltotta Berci.

Futottak, de az idegen észrevette, hogy üldözik, és gyorsított.

- Próbáljuk meg bekeríteni. Én balról, te jobbról! – mondta Gergő.

Különváltak. Berci már 12 éves volt, Gergő most töltötte be a tízet. Így hát érthető, hogy Berci több sikerrel járt. Utolérte az idegent, mert az nem tudott olyan gyorsan futni a tojásokkal. De mielőtt Berci elkaphatta volna a ruháját, egy gondolat villant át az ismeretlen fiú agyán. Miért féljek pár gyerektől? Majd jól kiosztom őket! Ezzel lekevert egy pofont Bercinek. Viaskodni kezdtek. Az idegen sokkal idősebb és erősebb volt Bercinél, de akadályozták a kezében lévő tojások. Berci megbotlott egy gyökérben, és a földre esett. A fiú nevetve futott tovább. Ám most Gergővel találta szembe magát. Azonban Gergőt ügyesen kicselezte és mellette elfutva elérte a közelben levő szakadékot. Föléje tartotta a tojásokat a kosárral együtt, és sanda képpel vigyorogva így szólt:

- Nézd, leejtem!

- Azt próbáld csak meg! – zihálta Gergő.

- Rendben! – vigyorgott továbbra is a tolvaj, és elengedte a kosár fülét.

- Neee! – üvöltötte Gergő, és utánanyúlt, hátha el tudja kapni. Azonban a szakadék omladékos szélén lába megcsúszott, és az omló földdel együtt a csalánokkal, bokrokkal, méteres gazokkal borított mélységbe csúszott.

- Hahaha! – hallotta az idegen nevetését, aki sietve odébbállt.

Ekkor ért oda Berci, aki időközben összeszedte magát. Kiabálni kezdett:

- Gergő, Gergő, hol vagy?

Gergő a szakadékból válaszolt:

- Ide csúsztam, mert az a ronda tolvaj ledobta a kosarat, és el akartam kapni. Teljesen összecsíptek a csalánok, de mindjárt kimászok. Hol a kosár? Biztosan összetörtek a tojások.

Együtt néztek körül, és hamarosan észrevették a kosarat. Csoda folytán fennakadt egy bokor tetején. Majdnem kiborultak belőle a tojások, de megvolt valamennyi.

- Hála Istennek! – örültek a gyerekek, és visszavitték a tojásokat a fészekbe, ami fölött még mindig rémültek röpködtek az ijedt szülők.

A következő nap azzal telt el, hogy kúrálgatták magukat teával, krémekkel. Sokat sustorogtak az esetről, s elhatározták, hogy megkeresik a fickót, és lépre csalják. Ehhez Danit is elhívták a szomszédból.

- Légy szíves mondd azt neki, hogy hallottad, a piacon valaki jó pénzért különleges tojásokat vagy fiókákat venne. Téged nem ismer. Aztán ott majd egy kis meglepetés éri.

- Jó, de hol találhatjuk meg? – kérdezte ő.

- Szerintem a szép kert körül kószál megint – válaszolta Berci.

- Akkor hát induljunk! – mondta végül Gergő.

Gyorsan keresztülvágtak az erdőn, és csakhamar egy gyönyörű telek mellett álltak.

- Ez az – mutatta Berci a kertet Daninak.

- Csodálatos – mondta Dani elragadtatva.

- Hohó, azt hiszem jó helyre jöttünk, itt is van a mi emberünk! – szólt hirtelen Gergő.

Valóban. A tolvaj, akivel a fiúknak nemrég kalandjuk volt, éppen madárfiókákat rabolt egy fészekből.

- Most! – súgta biztatóan Berci, s elbújt. Gergő pedig gyorsan elment értesíteni a természetvédelmi felügyelőt. Ekkor Dani előlépett a kerítés mögül.

- Szervusz! – köszönt hangosan. Látom, szereted a madárfiókákat, gondolom a tojásokat is.

A rabló hátrafordult. Sietve a zsebébe csúsztatta a madárfiókákat.

- Igen, szeretem – mondta végül – de mit akarsz?

- Most jöttem a piacról és egy árus jó pénzt kínál értük, én is azért jöttem, hátha tudok vinni. Te már vihetnél is, akkor nemhiába várna ott az az ember. Egy kis pénz mindig jól jön, nem igaz?

- Na jó, mutasd meg, ki az. De ha becsapsz... – válaszolt barátságtalanul az idegen.

Követte Danit a piac felé, s közben felvett egy kosarat is az egyik fa mögül, amiben több tojás volt. Nemsokára odaértek. Azonban az egyik bódé mögül hirtelen egy természetvédelmi őr lépett elő. A rabló menekülni próbált, de mellette már egy rendőr állt, aki vállon fogta, s így szólt:

- Mutassa a kosarát és ürítse ki a zsebeit! Igazolja magát, kérem a személyi igazolványát!

A rabló hebegett-habogott, amikor a természetvédelmi őr átvette a védett madarak fiókáit és tojásait. A tolvaj villámló szemekkel nézett Danira és Gergőre, akik a természetvédelmi őr mellett álltak. Közben Berci is megérkezett. A gyerekek elmondták, hogy pár nappal ezelőtt is látták, hogy tojásokat lopott ez a fiú, sőt még verekedett is. A tolvaj nagyon mérges volt, de felszólításra követnie kellett a rendőrőrmestert.

- Ez szép munka volt, fiúk! – köszönte meg a kis madárvédők munkáját a természetvédelmi őr.

- Azt is tudjuk, honnan lopta ezeket, szívesen megmutatjuk – válaszolták.

- Igyekezni is kell, hogy amit lehet, még menteni tudjunk. Gyertek! – szólt az őr.

Együtt tették vissza a tojásokat és fiókákat a fészkekbe. Utána még sokáig nézték a feketerigókat, kenderikéket és más kis madarakat a szép kertben, s boldogan mentek haza.

Kép forrása: www.taborozok.network.hu

Berci elhatározta, hogy ornitológus lesz, Gergő meg természetvédelmi őr akart lenni. A legnagyobb egyetértésben feküdtek le este, s mindegyikük arra gondolt, hogy milyen szép is a természet, s mennyire kell vigyázni rá. Megbeszélték, hogy másnap is kimennek madármegfigyelésre.

Hát, így lett vége a kis madárvédők kalandjának!

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában III. helyezett.

A szerző vallomása a természethez és a mesékhez fűződő viszonyáról:

"Még alig tanultam meg írni, amikor elkezdtem írogatni. Először csak pár sort írtam, még nyomtatott betűkkel. Első művem egy állatok bemutatásáról szóló sorozat volt, melyben az állatok főbb jellemzőit, eledelét írtam le, s saját rajzzal is illusztráltam.

Aztán egyre többet írogattam. Mivel a könyvek, amiket olvastam, leginkább állatokról és növényekről szóltak, én is szerettem volna ilyeneket alkotni. Éreztem, hogy van valami bennem, amit le kell írnom. Füzetekbe ceruzával meséket és novellákat találtam ki." - a szerző 12 éves