FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!
Ez a történet egy téli napon kezdődött. A gyerekek az ablakból fürkészték az udvart, de a fagyott földön és a kopár fák göcsörtös ágain kívül mást nem láttak.Á, unalmas a tél, nincs benne semmi jó- fordult el az ablaktól a kisfiú. Kicsi volt még, csak halványan emlékezett a tavalyi télre. A nővére mosolygott. Ő már hamarosan iskolába megy és emlékei között volt számos szánkózás, sőt tavaly korcsolyázni is megtanult. Éppen javasolni készült öccsének valami izgalmasabb elfoglaltságot- például a legnagyobb játékdoboz kiborítását - amikor mozgást vett észre odakint. Nagyon kellett figyelni, hiszen alig lehetett látni, de igen –ez az, hullani kezdett a hó.
Nagy ügy – mondta a kisfiú – holnapig úgysem szánkózhatunk. De a kislány már nem figyelt. Elbűvölten nézte az ablakot. Történt valami, nem egyszerű havazásról volt szó. Az egyik hópehely az ablakra tapadt és – alig hitt a szemének, valaki kapaszkodott a hópihébe. Egészen apró kis lény volt, szinte áttetsző, ruhácskában, amely csillogott, akár a hópehely.
Egy tündér! Talán jégtündér – kiáltott a kislány. Erre már a fiú is érdeklődve fordult vissza.
Menjünk ki, nézzük meg közelebbről! – javasolta öccsének. Rövidesen már az udvaron voltak és az eget fürkészték.
Több is van! Itt jönnek – mutatott az égre a fiúcska. Fogjuk meg őket! De a kislány türelemre intette a fiút: - Csak óvatosan, ne ijesszük meg őket. A tündérek pedig sorban szállingóztak apró gyémántszekereiken az ablakpárkányra, a mogyoróbokor ágára, a megbarnult fűszálakra és – csodák csodája – a lányka tenyerébe.
Kik vagytok? Még sohasem láttalak benneteket. Honnan jöttetek? – záporoztak a kérdések a gyerekekből. A tündérek csak mosolyogtak, szorosan ölelték hópihéiket és egészen halvány rózsaszín, zöld és kék ruhácskájukban káprázatosan szép látványt nyújtottak. Végre megszólalt az egyik: - Szivárvány tündérek vagyunk. Különleges lények.
És valóban nagyon különlegesek voltak. Mindenféle izgalmas játékot tudtak, például csilingelő dallamokat játszottak a jégcsapokon vagy apró házakat, tornyos kastélyokat építettek az ágakra hóból. Ez a tél lett a legkalandosabb eddigi életük alatt. A testvérek rengeteget játszottak és össze is barátkoztak a tündérekkel. Ezért aztán, amikor megérkeztek az első melengető napsugarak és olvadni kezdett a hó nagyon megijedtek, hogy elveszítik új barátaikat. A tündérek azonban csak sejtelmesen mosolyogtak. Végül az utolsó hókupac is elolvadt és a gyerekek hiába keresték apró barátaikat. Néhány napig szomorkodtak, de amikor végre az első virágok is megjelentek, mégis újra kedvük támadt a kertben játszani. A kislány éppen egy ibolyát készült megszagolni, lehajolt és ekkor aprót sikoltva kapta szája elé a kezét. Öccse meghallotta és rögtön odafutott: - Mi történt, csak nem szúrt meg egy méh?
Nem- suttogta a lányka- itt vannak újra. – Nem lehet! De hiszen a hó! Elolvadt és ők is eltűntek vele! – csodálkozott a fiú. A tündérek nevettek. – Dolgunk van- mondták.
Mi dolgotok?
Ó sok minden! Télen megmutatjuk a madaraknak hol találnak magot és hova bújhatnak a jeges szél elől. Tavasszal segítünk a méheknek. A virágkelyhekből integetve jelezzük, merre van a legédesebb nektár. A pillangókon lovagolva a legmagasabb gyümölcsfák tetejére is eljutunk. Nyáron pedig a gyümölcsökre vigyázunk. A leveleket félrehajtva engedjük hozzájuk a napsugarakat, hogy édessé érjenek.
A gyerekek szájtátva hallgatták. –Mi azt gondoltuk, csak játszani akartok.
Persze, azt is – felelte a kis tündér, miközben egyre többen gyűltek köréjük és apró szárnyaikat lebegtetve virágillatot kavartak a gyerekek köré.
Ettől kezdve a testvérek másként jártak a kertben. Vigyáztak minden virágra, bogárra, sőt a lepkéket sem fogták el többé – hiszen tudták, mindenkinek megvan a feladata. A legboldogabb évük volt, korábban nem gondolták, hogy a kert ilyen izgalmas játszótér. A tündérkék meg csak bolondoztak és folyton megcsiklandozták a fülecskéjüket vagy az orrukra szálltak és amikor valamelyikük bandzsítva odanézett, kacagva elröppentek.
Nyár végén azonban a tündérek egyre fáradtabbak lettek és a kislány észrevette, hogy gyakran elalszanak a leveleken. Mire őszre váltott a forró nyár, már alig mutatkoztak barátaik.
Valami baj van velük- mondta öccsének. – Semmi baj- szólalt meg egy közeli őszirózsa szirmáról a kicsi tündér – sokat dolgoztunk ebben az évben, elvégeztünk minden munkát, pihennünk kell.
Elmentek? – kérdezte sírva a fiúcska és a szája csaknem sírásra görbült.
Hamarosan. Az első ködre kell felszállnunk. Hazavisz minket.
A gyerekek kicsit szomorkodtak, de gondolták, még nincs olyan hideg, hol van még a köd. Aztán néhány héttel később, egy novemberi reggelen tejfehér köd fogadta őket. Délre a köd felszállt és ők tudták, vele a tündérek is elmentek.
Nem kell szomorkodni – ölelte át öccsét a kislány – emlékszel – csak az első havat kell megvárnunk, és az hamarosan itt is lesz. A fiú boldogan mosolygott nővérére, majd kuncogva az ablak elé ültek az eget kémlelve.
Nagy ügy – mondta a kisfiú – holnapig úgysem szánkózhatunk. De a kislány már nem figyelt. Elbűvölten nézte az ablakot. Történt valami, nem egyszerű havazásról volt szó. Az egyik hópehely az ablakra tapadt és – alig hitt a szemének, valaki kapaszkodott a hópihébe. Egészen apró kis lény volt, szinte áttetsző, ruhácskában, amely csillogott, akár a hópehely.
Egy tündér! Talán jégtündér – kiáltott a kislány. Erre már a fiú is érdeklődve fordult vissza.
Menjünk ki, nézzük meg közelebbről! – javasolta öccsének. Rövidesen már az udvaron voltak és az eget fürkészték.
Több is van! Itt jönnek – mutatott az égre a fiúcska. Fogjuk meg őket! De a kislány türelemre intette a fiút: - Csak óvatosan, ne ijesszük meg őket. A tündérek pedig sorban szállingóztak apró gyémántszekereiken az ablakpárkányra, a mogyoróbokor ágára, a megbarnult fűszálakra és – csodák csodája – a lányka tenyerébe.
Kik vagytok? Még sohasem láttalak benneteket. Honnan jöttetek? – záporoztak a kérdések a gyerekekből. A tündérek csak mosolyogtak, szorosan ölelték hópihéiket és egészen halvány rózsaszín, zöld és kék ruhácskájukban káprázatosan szép látványt nyújtottak. Végre megszólalt az egyik: - Szivárvány tündérek vagyunk. Különleges lények.
És valóban nagyon különlegesek voltak. Mindenféle izgalmas játékot tudtak, például csilingelő dallamokat játszottak a jégcsapokon vagy apró házakat, tornyos kastélyokat építettek az ágakra hóból. Ez a tél lett a legkalandosabb eddigi életük alatt. A testvérek rengeteget játszottak és össze is barátkoztak a tündérekkel. Ezért aztán, amikor megérkeztek az első melengető napsugarak és olvadni kezdett a hó nagyon megijedtek, hogy elveszítik új barátaikat. A tündérek azonban csak sejtelmesen mosolyogtak. Végül az utolsó hókupac is elolvadt és a gyerekek hiába keresték apró barátaikat. Néhány napig szomorkodtak, de amikor végre az első virágok is megjelentek, mégis újra kedvük támadt a kertben játszani. A kislány éppen egy ibolyát készült megszagolni, lehajolt és ekkor aprót sikoltva kapta szája elé a kezét. Öccse meghallotta és rögtön odafutott: - Mi történt, csak nem szúrt meg egy méh?
Nem- suttogta a lányka- itt vannak újra. – Nem lehet! De hiszen a hó! Elolvadt és ők is eltűntek vele! – csodálkozott a fiú. A tündérek nevettek. – Dolgunk van- mondták.
Mi dolgotok?
Ó sok minden! Télen megmutatjuk a madaraknak hol találnak magot és hova bújhatnak a jeges szél elől. Tavasszal segítünk a méheknek. A virágkelyhekből integetve jelezzük, merre van a legédesebb nektár. A pillangókon lovagolva a legmagasabb gyümölcsfák tetejére is eljutunk. Nyáron pedig a gyümölcsökre vigyázunk. A leveleket félrehajtva engedjük hozzájuk a napsugarakat, hogy édessé érjenek.
A gyerekek szájtátva hallgatták. –Mi azt gondoltuk, csak játszani akartok.
Persze, azt is – felelte a kis tündér, miközben egyre többen gyűltek köréjük és apró szárnyaikat lebegtetve virágillatot kavartak a gyerekek köré.
Ettől kezdve a testvérek másként jártak a kertben. Vigyáztak minden virágra, bogárra, sőt a lepkéket sem fogták el többé – hiszen tudták, mindenkinek megvan a feladata. A legboldogabb évük volt, korábban nem gondolták, hogy a kert ilyen izgalmas játszótér. A tündérkék meg csak bolondoztak és folyton megcsiklandozták a fülecskéjüket vagy az orrukra szálltak és amikor valamelyikük bandzsítva odanézett, kacagva elröppentek.
Nyár végén azonban a tündérek egyre fáradtabbak lettek és a kislány észrevette, hogy gyakran elalszanak a leveleken. Mire őszre váltott a forró nyár, már alig mutatkoztak barátaik.
Valami baj van velük- mondta öccsének. – Semmi baj- szólalt meg egy közeli őszirózsa szirmáról a kicsi tündér – sokat dolgoztunk ebben az évben, elvégeztünk minden munkát, pihennünk kell.
Elmentek? – kérdezte sírva a fiúcska és a szája csaknem sírásra görbült.
Hamarosan. Az első ködre kell felszállnunk. Hazavisz minket.
A gyerekek kicsit szomorkodtak, de gondolták, még nincs olyan hideg, hol van még a köd. Aztán néhány héttel később, egy novemberi reggelen tejfehér köd fogadta őket. Délre a köd felszállt és ők tudták, vele a tündérek is elmentek.
Nem kell szomorkodni – ölelte át öccsét a kislány – emlékszel – csak az első havat kell megvárnunk, és az hamarosan itt is lesz. A fiú boldogan mosolygott nővérére, majd kuncogva az ablak elé ültek az eget kémlelve.
I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Az írás és mesélés kezdettől fogva örömet jelent számomra. Elsősorban azért, mert a gyermekeim nagyon élvezik a meséimet, gyakran kikötik kik szerepeljenek benne, legyen vicces vagy komoly. Igazán hálás közönségem és kritikusaim is egyben. Mesét kitalálni pedig igazán érdekes és izgalmas, hiszen azt is figyelembe kell vennem, hogy egy kisgyerek mit ért meg és mit üzen a számára. Ezért tartom fontosnak, hogy igényes mesét olvassak és – reményeim szerint – írjak is."
A mesetesztelők véleménye:
"A Tündér-mese nagyon tetszett! Csillagos ötös!" - írta a 8 éves Mendi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése