FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!
- Csivit, csivit, csitt- csitt-csitt, enni kéne valamit!- csivitelték a fecskefiókák a Csodabogyósbarlang eresze alól, és nagyra tátották sárga csőrüket.
- Csivit, csivit, csitt- csitt-csitt, enni kéne valamit!- csivitelték a fecskefiókák a Csodabogyósbarlang eresze alól, és nagyra tátották sárga csőrüket.
Anyukájuk, Fecske Fruzsi és apukájuk,
Füsti Feri nem győzték etetni három csemetéjüket. Mindig éhesek
voltak. Amikor szüleik cikázva elröppentek, hogy újabb eleséget
szerezzenek számukra, a fiókák kiültek a fészek szélére, és
kánonban rázendítettek:
„Eresz alól fecske fia idenéz,
odanéz,
Van-e hernyó, hosszú kukac, ízesebb,
mint a méz?”
A méz hallatára előbújt Mazsolka, a
kismackó, és kételkedve megcsóválta buksi fejét.
- Buták ezek a madarak! A hernyó nem
lehet ízesebb, mint a méz, ezt csak tudom. Nem hiába hívnak Mézes
Mazsolkának.
De a fiókák ügyet se vetettek rá,
és ismét csivitelni kezdtek:
„Eresz alól fecske fia idenéz,
odanéz,
Van-e hernyó, hosszú kukac, ízesebb,
mint a méz?”
Csőrét nyitja ám, buzgón, szaporán.
Kis bendőbe mindenféle belefér
igazán.”
Alig hogy ezt kimondták, fecskeapu és
fecskeanyu máris a csőrükbe pottyantott egy -egy kövér hernyót
vagy egy soványka szúnyogot. Megtelt a kisfecskék begye, és
napról-napra kerekebbek lettek, szinte pocakot eresztettek.
Egyik reggel Mazsolka hangos
veszekedésre ébredt. A fiókák ott ültek a fészek szélén, és
hangosan perlekedtek.
- Menj arrébb, te Fecske Csenge! Olyan
kövér vagy, hogy kilöksz a fészekből. – lökdöste húgát
Csivit Csaba.
- Még hogy én kövér vagyok! Csivit,
csivit, ez sértés egy fecskelány számára.
- Igaza van Csengének. Vigyázz mit
beszélsz, mert legutóbb is te etted meg előlünk azt a kövér
hernyót, amit apu hozott nekünk ebédre. – méltatlankodott Füsti
Flóra, és megkoppintotta csőrével öccse fejét.
Mazsolka jót nevetett a három testvér
szócsatáján. Tudta ő, hogy nagyon szeretik egymást, csak azért
veszekednek, mert már szűk a fészek az öttagú család számára.
Gondolatait egy jól ismert, érces
károgás szakította meg. Varjú Kázmér röppent mellé.
- Kár, kár, bizony kár hogy tűröd
ezt a hangos madárzsivajt. Ezeknek be nem áll a csőrük. Felverik
az erdő csendjét, és még az ablakba is piszkítanak. Pfuj,
rendetlen népség! Le kell verni a fészküket! – károgta a
rosszindulatú varjú, és hegyes csőrével ütni-vágni kezdte a
gondosan megépített fecskefészket.
A három fióka most már félelmében
sikítozott, hiszen olyan védtelenek voltak. Fecskeapu és
fecskeanyu messze jártak, szúnyogra, légyre vadásztak. Mazsolka
is tehetetlen volt, hiszen a fészek magasan az eresz alá lett
építve, így nem tudta elkergetni a gonosz Kázmért. A kisfecskék
fent sírtak, kisbocsunk lent szepegett, a varjú meg újból és
újból támadásba lendült. Ki tudja mi lett volna az egésznek a
vége, ha a nagy csetepatéra nem fut ki a konyhából medvemama.
Éppen tejszínt kavart az epres
tortához, amivel férjét és kislányát szerette volna meglepni.
Amikor látta, hogy a varjú szét akarja rombolni a fecskefészket,
mérgesen dobbantott a lábával, és olyat húzott Varjú Kázmér
hátára a tejszínes habverővel, hogy annak fekete tollai fehér
foltosak lettek.
- Kár, kár, kár, már a hátam is
fáj, fáj, fáj. – károgta, és szégyenében elbujdosott, mert
ki látott még fehér varjút. Addig elő se bújt, amíg kormos
kabátjáról le nem kopott a tejszín. De a csúfneve rajta maradt.
Attól a naptól kezdve az erdő lakói Tejszínhabos Varjú
Kázmérnak csúfolták.
Időközben megérkezett a
légyvadászatból Fecske Fruzsi és Füsti Feri, és nem győztek
hálálkodni Mogyorónak, amiért megmentette otthonukat és kis
családjukat.
- Ugyan ne köszönjétek, hiszen ez
természetes dolog. Minden jóakaró ember ezt tette volna.
Szaporodjatok ti hasznos madárkák, és jöjjetek vissza hozzánk
minden tavasszal. Ez a fészek mindig várni fog rátok, mert
szeretünk benneteket. – brummogta Mogyoró és a három kisfecske
után nézett, akik észre se vették, hogy ijedtükben kiröppentek.
- Anyukám, megtanultak repülni! Nézd,
ide-oda cikáznak ezek a villás farkú madárkák. – ujjongott
Mazsolka és rázendített: „Fecskét látok, szeplőt hányok,
kémény alatt mosdok.”
Medvemama elmosolyodott, és örült,
hogy ilyen okos kislánya van, aki az állatóvodában megtanulta ezt
a szeplőket eltüntető mondókát. Nem hiszitek el gyereket? Hát
próbáljátok ki!
A szerző saját képei.
Így születtek a Mézes Mazsolka Mesék is, amelyeknek az a feladatuk, hogy megismertessék a gyerekekkel a magyar hagyományokat, szokásokat."
I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Ma is írok, mert a szavak belülről fakadnak. Erős késztetést érzek, hogy felnyissam az emberek szemét, hogy észrevegyék a körülöttük lévő szépet és harmóniát. Így születtek a Mézes Mazsolka Mesék is, amelyeknek az a feladatuk, hogy megismertessék a gyerekekkel a magyar hagyományokat, szokásokat."
A mesetesztelők véleménye:
"Legjobban Mézes Mazsolka meséje tetszett, mert vicces volt és az a rész tetszett a legjobban, amikor úgy csúfolták a varjút , hogy tejszínhabos varjú kázmér." - írta a 7 éves Anna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése