F.Magyar Anikó: Ödi

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Ödönkének neveztek el az embergyerekek. De az Ödit sokkal jobban szeretem. Főleg, mert miután otthon is elmeséltem az embergyerekekkel való kalandjaimat, a tesók folyton csúfot űztek a nevemből. „Ödönke, megint belemászott a bödönbe.” Hahaha. Mondhatom nagyon vicces. Na, ezért szeretem jobban az Ödit. Arra még nem találtak ki poént. Ugye megértitek.

Kicsi sünkölyök voltam, tapasztalatlan és rettenetesen kíváncsi, mikor egy őszi hajnalon szüleim tiltása ellenére átsétáltam a jó meleg, biztonságot nyújtó vacokból, a szomszédék hatalmas, tágas, zöld kertjébe. Mennyi finom illat, mennyi új, izgalmas felfedeznivaló – gondoltam magamban. Hát, izgalomból nem volt hiány, az biztos.

Rögtön az első megtett méterek után egy hatalmas állkapocs még hatalmasabb fogai és csorgó nyála akarta megkóstolni a tüskés bundám alatt rejtegetett husikámat. Ne mondjátok el senkinek, de nagyon megijedtem a hirtelen rám rontó félelmetes vadállat láttán, s amilyen picire csak tudtam, azonnal összegömbölyödtem. Vagy egy órán keresztül labdázott még velem a fenevad - akiről persze később megtudtam, hogy az embergyerekek leghűségesebb barátja -, miközben minden fortélyát bevetve próbált kihámozni a gömbformámból. Gondolhatjátok mennyire felkeveredett ebben a „játékban” a gyomrom. Visítottam, ahogy csak bírtam: ha még két másodpercet tovább görgetsz te fenevad, lesz, ami lesz, egészen biztosan kipakolom eléd az aznapi reggelimet. Szerencsére az embergyerekek szülei nem bírták tovább hallgatni a hajnali lármát, s végre megnézték mit alkot a házőrzőjük az udvaron. Aztán véget vetettek az én borzalmaimnak is.

Ha azt gondoljátok, a kaland itt véget ért, hát ne tegyétek. Az igazi kaland még csak most kezdődött el. Sztár lettem.

No, de hogy ne szaladjak annyira előre, miután az embergyerekek anyukája is - az én sünanyukám után - jól megreggeliztetett, meg megitatott, egy kényelmes dobozkát jelölt ki számomra ideiglenes kuckómnak. Azt hitte, majd jól benne maradok, s aztán gügyöghet nekem naphosszat, míg meg nem találják jól elrejtett sünvackunkat, hogy hazaengedhessenek. Na persze! Nem olyan csüccs le sünikének teremtettek engem, mint az elsőre látszik rajtam. Amint nem figyeltek rám egy perc erejéig, azonnal kimásztam a dobozból, s kerestem magamnak a szekrény alatt a dobozvacoknál egy sokkal jobb kis rejtekhelyet. Hát ők nem úgy gondolták, hogy az jobb hely számomra, s ugyan elsőre nem ment nekik olyan könnyen, de azért mégiscsak visszatessékeltek a kijelölt dobozkámba.

S itt kezdődött az én sztárságom. Képzeljétek el, engem bámult egy egész óvodai csoport, majd néhány iskolai osztály összes embergyereke is a nap folyamán. Ha hallottátok volna, miféle butaságokat mondtak rólam néhányan. De azért voltak nagyon okos embergyerekek is, akik aztán szépen elmagyarázták a tudatlan kis többieknek, hogy mi nagyon szeretjük, ha nem háborgatnak minket, s hogy egyáltalán nem vagyunk háziállatnak valók sem, mert a bundánk szúr. Igaz, hogy születésünkkor még nem, de egyébként igen. És igazából azt szeretjük, ha a saját kis vackunkban élhetünk, azt ehetjük, amit magunk szerzünk, vadászunk. És ha az avar alá bújunk el ősszel, hogy téli álmot tudjunk aludni, érdemes az avart óvatosan átnézni. Hangsúlyoznám, hogy igencsak óvatosan, mert lehet, hogy már alszunk, és ugye azt ti sem szeretitek, ha csak úgy felébresztenek benneteket a legszebb álmotokból. Szóval az avart érdemes óvatosan átvizsgálni, mielőtt arra vetemednének az
embergyerekek szülei, hogy azt meggyújtsák a tűzrakókban. Azért a nap végére igencsak elfáradtam, s ezt se verjétek nagy dobra, de délután már egyre inkább hangot adtam ama kívánságomnak, hogy most már igazán hazamennék a sünvackomba, süntesóimhoz, sün szüleimhez, sünuzsonnámhoz, sünpizsamámhoz. Ideiglenes dobozhajlékomat a kert legtávolabbi, a vadállatuktól legmesszebbi ponton helyezték el végül az embergyerekek szülei. Nagyon hálás voltam nekik, mivel diszkréten magamra hagytak, így nem kellett kerülőutakon hazasietnem, hanem egyenesen hazaszaladhattam enyéimhez.

Mert ha hiszitek, ha nem, mi sünök, olyan gyorsan tudunk futni, akár egy nyúl. Na, jó!
Azért ha nem is olyan gyorsan, mint nagyfülű barátaink, de azt egészen biztosra veszem, hogy minket, sünöket, ti nem érnétek utol olyan könnyen. Engem, tuti hogy nem.

(Részlet Ödi és a vakondok levelezéséből.)

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa lett!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Tanítónő, 3 gyermek édesanyja vagyok.

Mióta gyermekeim vannak, nem csak a munkám során, hanem a mindennapokban, ezernyi élethelyzetben jön elő a környezetünkben élő élőlények ismerete, szeretete, gondozása, védelme. A városi környezethez alkalmazkodott vadon világa körbevesz bennünket. Szeretjük, tiszteljük azt, s megpróbálunk egymással békében együtt élni.

Ennek egyik emlékét örökíti meg az Ödi című elbeszélés is."