FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!
- Már megint elkésünk Róka asszonyság. Mindig mi érünk oda utoljára. – mondta a farkas, aki hátra nézve már csak azt vette észre, hogy útitársa már velem foglalkozik.
- Egy ember. – négy lábra állva az orrát előre nyújtva megszagolt, miközben két sárga, mint a napnak dereka, benne az éj megfogant pillantása vetült rám. – Egy gyermek.
A szó édesebbnek hangzott bármelyik idegenél, aki egyszer is a karjába fogott, amit a róka sem tett volna másképp, ha a farkas rám nem vicsorog.
- Megörültél! Ez egy ember fattya! – útitársa erre kicsit messzebb ment tőlem, miközben a szemét végig rajtam tartotta. - Tudod mit fog tenni, amikor megnő?
Rám nézett és fehér fogait kivillantva közeledett felém.
- Épp azt, mint a többi. – az arcomon éreztem a forró leheletét, amikor a karomat kinyújtva átfogtam az arcát.
A sötét felhők helyét, melyek íriszét fedték tajtékos alkonyi fény vette át. Végig simítottam a lágy szőrön, miközben a rám leselkedő veszély lassan összezárult. A macimra emlékeztetett, amit most is elhoztam. Hiányzott a jelenléte, mégis a farkas lüktető melegségéhez még inkább tudtam volna ragaszkodni. Már mentem volna közelebb hozzá, amikor felállt két lábra.
- Mennünk kell. – elindult a fa mellett, a róka pedig négykézlábra állva a fejével a háta felé intett.
Kuncogtam egyet és épp úgy, mint apánál lassan felmásztam az állat hátára, aki szélsebesen követni kezdte az útitársa nyomait. Felettem a levelek és köztük a fény játékot űzött. Bújócskázott a sötéttel, el nem kapva egymást sohasem, miközben az erdő izgalmakkal telt meg. Madarak szárnyaltak fölöttem, mókusok ugráltak egyik ágról a másikra, míg nem a szememet eltakarva nagy fényesség vakított el egy pillanatra. De közben fülelve, csobogást hallottam. Akár csak a kádba ömlő víz, ez is úgy hangzott, mégis a felőle érkező illat nem a békét, hanem a pusztítást hozta el felém.
- Ez hallatlan! – a színek, és lassan a formák alakot öltve egy füles baglyot láttam meg.
Aki egy tönkön ült, amely körül végig állatok voltak. Éles szeme pedig végig pásztázott az itt lévőkön.
- Kérem szépen ez már tűrhetetlen! Nézzétek mit tettek az otthonainkkal! – mutatott a szárnyával végig a halott üres kiszáradt földön és a hömpölygő sár színű folyóra emelte a szemét. – És ha ez nem lenne elég még meg is mérgeznek minket! Az ember és a természet soha nem fog megbékélni egymással. Éppen ezért azt javaslom, hogy… - a szavai talán ismeretlenül csengtek a fülemben, viszont a hang nagyon is ismerős volt.
Akár csak ma a szüleimnél, tudtam, hogy ilyenkor mi csalhat mosolyt az arcukra. Sokszor összecsaptam a tenyeremet, közben meg nevetettem. A mellettünk lévő borztól, egészen a legnagyobb vadkanig mind engem bámultak. A róka pedig a felém irányuló hirtelen támadt figyelemtől észre sem vette, hogy már a bagoly előtt vagyok. Már utánam akart menni, amikor a farkas mancsát eléje téve megállította és csak nézték, hogyan forgatja el a fejét a bagoly.
- Egy ember. – a csőre megvillant és a szárnyát kitárta körülöttem, elrejtve mindent a kíváncsi szemek elől.
A következő pillanatban pedig már újra a tisztáson voltam, a róka gyengéden megnyalta az arcomat, míg a farkas a fa árnyékából engem figyelt. Aztán meg hallva a szüleim lépteit villámgyorsan eltűntek az erdőben. Az emlékek megfakultak, az állatok arcai elmosódtak az évek során, mégis a szavak, amiket a bagoly mondott nekem örökre szóltak. „ Tanulj a múltból. Nézd a jelent. Alkoss egy sokkal szebb jövőt mindenkinek. És ne feled, a természet ajándék, ahogy az élet és a földön minden perc is.”
Anyám, úgy mesélte el, hogy egyik pillanatban még ott voltam mellettük a pléden, aztán hirtelen már nem voltam ott. A fejüket megfogva kétségbeesve kerestek, hívtak és kiabáltak, ahogy csak a torkukon kifért, mire a hátuk mögül a kacagásomra figyeltek fel. Egy tönkön ültem és a lábamat próbáltam bekapni, amikor a szüleimre felnézve nyújtózni kezdtem feléjük. Anyám vett fel a karjába, apám pedig a fejemre egy csókot nyomva együtt öleltek át. Azóta minden nap kérdeznek, hát ha emlékezek-e még arra a délutáni piknikre. A válasz mindig egy gondolatnyi szünet után egy jelentőségteljes fejrázás volt. Mert nem hitték volna el. Nem lehettem több másfél évesnél. A világ számomra olyan volt, mint egy nyitott képeskönyv, melynek minden oldalát képről képre meg akartam nézni, mindezt, ha lehet a legközelebbről. A szüleim valamiről éppen beszélgettek. Hangosan, olyan tónusban, ami mindig változást ígért magában. Fel sem figyelve a közeli sövényben lévő apró neszekre, melyekre én annál inkább. Az ujjaim között tartott fűcsomót elengedve mászni kezdtem az óriási zöld tornyok felé. Mert olyanok voltak, mint az otthoni építőkockáim, amelyeket egymásra pakolva hosszú építményeket raktam össze. De felnézve a tisztás szélén lévő fára, magam is elcsodálkoztam a nagyságán. Hatalmas spenót kalapján, édes színű testén, amely vastag pók lábakon állt. Még elnéztem volna egy darabig, amikor a fejét meghajtotta előttem. Láttam már a mozdulatot és viszonozva a gesztust meg is akartam érinteni, közben várva arra, hogy talán megszólít. Akár még a karjába véve lassan elringatna és lágy szellő dúdolta dalban aludnék el, ha tekintetem nem téved le a közeli bokorra. Amikor is hirtelen az ágai szétnyílva egy szürke farkas, majd utána egy vörös róka lépett ki közölük két lábon járva.
- Egy ember. – négy lábra állva az orrát előre nyújtva megszagolt, miközben két sárga, mint a napnak dereka, benne az éj megfogant pillantása vetült rám. – Egy gyermek.
A szó édesebbnek hangzott bármelyik idegenél, aki egyszer is a karjába fogott, amit a róka sem tett volna másképp, ha a farkas rám nem vicsorog.
- Megörültél! Ez egy ember fattya! – útitársa erre kicsit messzebb ment tőlem, miközben a szemét végig rajtam tartotta. - Tudod mit fog tenni, amikor megnő?
Rám nézett és fehér fogait kivillantva közeledett felém.
- Épp azt, mint a többi. – az arcomon éreztem a forró leheletét, amikor a karomat kinyújtva átfogtam az arcát.
A sötét felhők helyét, melyek íriszét fedték tajtékos alkonyi fény vette át. Végig simítottam a lágy szőrön, miközben a rám leselkedő veszély lassan összezárult. A macimra emlékeztetett, amit most is elhoztam. Hiányzott a jelenléte, mégis a farkas lüktető melegségéhez még inkább tudtam volna ragaszkodni. Már mentem volna közelebb hozzá, amikor felállt két lábra.
- Mennünk kell. – elindult a fa mellett, a róka pedig négykézlábra állva a fejével a háta felé intett.
Kuncogtam egyet és épp úgy, mint apánál lassan felmásztam az állat hátára, aki szélsebesen követni kezdte az útitársa nyomait. Felettem a levelek és köztük a fény játékot űzött. Bújócskázott a sötéttel, el nem kapva egymást sohasem, miközben az erdő izgalmakkal telt meg. Madarak szárnyaltak fölöttem, mókusok ugráltak egyik ágról a másikra, míg nem a szememet eltakarva nagy fényesség vakított el egy pillanatra. De közben fülelve, csobogást hallottam. Akár csak a kádba ömlő víz, ez is úgy hangzott, mégis a felőle érkező illat nem a békét, hanem a pusztítást hozta el felém.
- Ez hallatlan! – a színek, és lassan a formák alakot öltve egy füles baglyot láttam meg.
Aki egy tönkön ült, amely körül végig állatok voltak. Éles szeme pedig végig pásztázott az itt lévőkön.
- Kérem szépen ez már tűrhetetlen! Nézzétek mit tettek az otthonainkkal! – mutatott a szárnyával végig a halott üres kiszáradt földön és a hömpölygő sár színű folyóra emelte a szemét. – És ha ez nem lenne elég még meg is mérgeznek minket! Az ember és a természet soha nem fog megbékélni egymással. Éppen ezért azt javaslom, hogy… - a szavai talán ismeretlenül csengtek a fülemben, viszont a hang nagyon is ismerős volt.
Akár csak ma a szüleimnél, tudtam, hogy ilyenkor mi csalhat mosolyt az arcukra. Sokszor összecsaptam a tenyeremet, közben meg nevetettem. A mellettünk lévő borztól, egészen a legnagyobb vadkanig mind engem bámultak. A róka pedig a felém irányuló hirtelen támadt figyelemtől észre sem vette, hogy már a bagoly előtt vagyok. Már utánam akart menni, amikor a farkas mancsát eléje téve megállította és csak nézték, hogyan forgatja el a fejét a bagoly.
- Egy ember. – a csőre megvillant és a szárnyát kitárta körülöttem, elrejtve mindent a kíváncsi szemek elől.
A következő pillanatban pedig már újra a tisztáson voltam, a róka gyengéden megnyalta az arcomat, míg a farkas a fa árnyékából engem figyelt. Aztán meg hallva a szüleim lépteit villámgyorsan eltűntek az erdőben. Az emlékek megfakultak, az állatok arcai elmosódtak az évek során, mégis a szavak, amiket a bagoly mondott nekem örökre szóltak. „ Tanulj a múltból. Nézd a jelent. Alkoss egy sokkal szebb jövőt mindenkinek. És ne feled, a természet ajándék, ahogy az élet és a földön minden perc is.”
A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt történet kategóriában I. helyezett
A szerző kapcsolata a természettel és az írással:
"Az állatok és a
természet jelentőségének papírra való vetése számomra egy
lehetőség, hogy ki álljak mellettük és maradandót alkossak az
elkövetkezendő jövő számára. Ha más szemszögből látjuk a
világot, az talán nem a mi valóságunknak megfelelő, de
elfogadjuk, közben talán számot is vetünk magunkban, átgondolva,
hogy mi mit tettünk, teszünk vagy tenni fogunk a későbbiekben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése