Szak Dorina: Napfény

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A művet 10 éves kor felett ajánljuk!

Finom illat. Méhek zümmögése. A patak halk csobogása. Madárének.

Ez fogad reggelente, amikor kimegyek egyet levegőzni az erdőbe. Lefekszem az apró tisztáson a virágok közé. Hagyom, hogy a ruhám a hajnal könnyeit magába szívja és reggeli napfény felmelegítse az arcom, nyakam, mellkasom, derekam és lábaim. Élvezem azt, amit az erdő ad nekem. Amikor nem esik az eső, mindig lejövök, ha csak pár percet is gyönyörködhetek ebben a látványban. Egy nap különös durrogást hallottam...

Ebben az erdőben nem szoktam puskaropogást hallani. Csak ágreccsenéseket, amiket vagy én, vagy a vadak keltenek. Azt a hangot megszoktam. Ezt nem. Felkelek a fűből és körbenézek. Az erdőre hirtelen csönd borul. Olyan vihar előtti csend. Halkan elindulok a hang irányába. Időközben még megrázza egy lövés az erdőt. Még a szél is elfelejt fújni. Furcsa. Ilyen még sohasem volt. Hirtelen emberi lépteket hallok. Ezek biztosan azok. Régóta fülelem az állatok járásának hangját: finom, halk járásuk van, de ez...! Ez csörtető járás. Mintha egy egész ménest szabadítottak volna az erdőbe. 

Hasra vágom magam. Felém is dördül egyet a puska. Szerencsére a lövő nem láthatta kire-mire lő, mert a bokor jobb oldalról eltakart. Viszont a másik oldalamról fájdalmas üvöltés hallatszott. Tehát nem rám lőtt. Hanem egy csodaszép szarvasra! Csak megsebezhette, mert az állat nem pusztul el. De elvágódik az oldalára. Nem merek mozdulni. Feszülten figyelek. Hallom ahogy az illető megtölti a puskát. Szinte látom, ahogy a vállához emeli és céloz. „Ezt nem tudom tétlenül végignézni!” - fut át az agyamon. Felemelkedem a rejtekemből és a vadászra vetem magam. Látszik rajta, hogy hirtelen és meglepetésszerűen éri a feltűnésem. Kihasználom a pillanatnyi elképedését és kicsavarom a kezéből a vadászpuskát. Nem hajítom el, hanem felfelé fordítom és elsütöm, hogy az állatokat elriasszam arról a helyről. Aztán a vadászra szegezem. Tudom, hogy nincs benne töltény, de ha le kéne ütni, tökéletes hozzá. A vadászon látszik, hogy nem az éhség hajtotta az erdőbe, hogy vadásszon. Hanem egy csodaszép trófea ígérete. 

- Mit keres maga itt? - szegezem neki a kérdést. - Mit háborgatja az erdő nyugalmát? Látom nem azért jött ide, hogy élelmet szerezzen magának. Hanem hogy eldicsekedhessen egy gyönyörű trófeával otthon. Ki vele! Gyorsan mondja! 

A vadász csak hápog. Meg sem bír szólalni. Nem tudom mi rémíthette meg jobban: az, hogy egy lány dühösen vicsorogva ordibál vele, vagy az, hogy a saját puskája töltetlenül mered rá. Mivel nem úgy tűnik, mint aki meg akar szólalni, dühösen fújok rá egyet, közelebb lépek kirántom a zsebéből a töltényekkel teli dobozt, majd a puskát a csalános közepébe hajítva visszafutok a szarvashoz. A lábát érte a lövés. Szörnyen megijedhetett. A patakhoz szaladok kiborítom az iszapos részbe a lövedékeket, majd a dobozt a egy forró kőre teszem egy kis vízzel megtöltve. Addig szakítok egy darab anyagot a ruhámból és bekötözöm a sebét a szarvasnak. Miután a felforrósodott vizet kiöblítem az edénykéből, hideg vizet itatok belőle az állattal. Aztán visszanézek a vadászhoz – még mindig ott áll! Nem mozdult el, amióta ott hagytam. 

- Még itt van? - rivallok rá. Erre összekapja magát és kisiet az erdőből. Felállok és utánakiáltok: - Még egyszer meg ne lássam az erdőmben! 

- Már elment. Nem hallja. 

- Tessék? - nézek körbe. - Ki az? 

- Szerintem már elfutott és nem hallja – nyöszörgi újra a hang. Lenézek a szarvasra. Hatalmas, tágra nyílt szemekkel néz rám. 

- Hogy hívnak? - kérdezem legnagyobb döbbenetére. 

- Ágas. És köszönöm, hogy megmentettél. 

-Nem tesz semmit. Örülök, hogy megismertelek. 

- De hogy lehet, hogy érted mit mondok? 

- Nem tudom. Inkább nekem fura, hogy megértesz és én is téged. Minden állat tud beszélni? 

- Igen. Csak kevés olyan ember van, aki megérti. 

- És hogy-hogy csak most értem meg a szavadat? 

- A fél szíved ideköt, erre a helyre. És most, hogy engem is megmentettél, az erdő is neked adta fél szívét. De nekem most vissza kell térnem a csapatomhoz. Sikerült őket figyelmeztetned, de már keresnek. 

Mintegy végszóra szarvasbőgés szava száll végig az erdőn. Ágas fejet hajt, én is meghajolok. Végül elindul.

Lassan visszabotladozom a megszokott kis helyemre. A méhek ugyanúgy zümmögnek a pipitérek, gyermekláncfüvek, boglárkák körül. Hatalmas lepkék szálldosnak köztük ide-oda. Valami megváltozik bennem. A patakra emelem tekintetem, melynek fodrain a napfény vidáman kacarászik, és apró halak úsznak versenyt az áramlattal. Ahogy figyelem őket, az egyik kis hal kiugrik és rám kacsint. Megráztam a fejem. „Képzelődöm?”.

Másnap reggel ismét lesétálok a kis rétre. Minden a megszokott rendben. Ám ismét durranást hallok. Felugrok és már nem sétálok, hanem rohanok a hang irányába. Közben igyekszem nem eltaposni a kockás liliomokat, amik hirtelen a lábam előtt teremnek. Mintha vezetnének. Hamar odaérek a hangok forrásához. Megint egy trófea-vadász, de nem ugyanaz, aki tegnap. Épp lelőne egy... Nem hiszem el... egy farkast! 

- NE! - kiáltok és a farkas elé ugrom. Csakhogy addigra a vadász elsüti a puskáját. Egyszeriben minden lelassul: tudom, hogy a farkas biztonságban van, hisz' elé álltam. Hallom a dörrenést. Hirtelen egy róka ugrik elő a fák közül és ő is a farkas elé áll. 

- Fussatok! - lehelem nekik, remélve, hogy megértik a szavam. Azután elsötétül előttem a világ

Méz illata. Puha virágok érintése. Kéreg illata. Madárének. „Hol vagyok?” - gondolom. Nem tudom kinyitni a szemem. Nehéznek érzem minden tagom. Főleg a bal kezemet. Hirtelen állatok szaga csapja meg az orrom. Valaki beleliheg a nyakamba. 

- Lélegzik – hallok egy mormoló hangot. Megkönnyebbült sóhajok követik ezt az egyetlen szót. 

- Akkor túléli? 

- Igen. Nagy az esély rá. 

Nagy nehezen felnyitom résnyire a szemem. Érzem, hogy vissza akar esni, de nem hagyom. Teljesen kinyitom a szemem. Virágágyon fekszem, felettem lombok levelein keresztül süt rám a napfény. Borostyán-illatot is érzek. Lepillantok a bal kezemre: az egész karomat borostyán fedi. Figyelmesebben is körbenézek a körém gyűlteken. Látok patákat, karmokat, apró termetű, szőrös kis állatokat. Szarvasok, őzek, rókák, farkasok, vaddisznók, nyulak, mókusok, madarak és minden elképzelhető állat, amely egy erdőben él. Minden szem rám szegeződik. 

- Üdvözlünk téged, Napfény Úrnő! - hajolnak vagy térdelnek le földig az állatok. 

- Úrnő? - ülök föl. - Nem vagyok én Úrnő. Hol vagyok? 

- Az erdő szentélyében. 

- A farkas és a róka megmenekült? - kérdezem hirtelen, ahogy eszembe tolulnak az emlékek. Előlép a két említett és mélyen meghajoltak: 

- Az életünket neked köszönhetjük, Úrnőnk! 

- De áruljátok el: miért vagyok Úrnő és miért vagyok ennyire... gyenge? 

- Meglőttek, Úrnőm – felelte a farkas. - De túlélted. 

Úrnőnk pedig azért vagy, mert bebizonyosodott, hogy bármire képes vagy annak érdekében, hogy minket megvédj. Amikor Ágast megmentetted, az erdő úgy döntött, neked adja a fél szívét, hogy megérts minket, emberi szóval. Azután majdnem meghaltál... értünk – folytatta a róka. - És a nagy Fa úgy tudott megmenteni, ha a teljes szívét neked adja. Így Ő benned él tovább. Felruházott minden hatalmával. Mert ezt nem tenné meg mindenkiért. Érted Úrnőm, megtette. Látta benned a napfényt. 

Mintegy varázsütésre, megnyílt a felettem a lombkorona, rám nyitva ezzel a napfényt. Felfutott az ujjaimon keresztül a karomra, majd az egész testemre. Elképedve figyeltem, hogy csillámlik a bőrömön a fény. Lassan kezdek feltöltődni energiával. Felálltam. Széttártam a karjaimat, szétterjesztve a fényt az erdőben, bevonva védelemmel, hogy senki emberfia ne bánthassa az ott élő vadállatokat és növényeket. Hirtelen minden növényt, bogarat, rovart, kis- és nagy termetű állatot magam előtt látok. Minden apró gyíkot, siklót, halat, vadvirágot és fát. 

Egyesülök velük. Mindegyikük szíve dobbanását a magaméban érzem. Fájdalmat, boldogságot, bánatot és örömöt. Érzem, ahogy új élet születik, érzem, ahogy egy-egy élet elhagyja az erdőt, hogy az örök vadászmezőkön lelje hazáját. Gyors vagyok, akár egy farkas, lassú akár egy csiga, éles a szemem, akár egy sasnak, apró vagyok, mint egy kishal, óriási, mint egy szarvas, szaladok, mint a négylábúak, repülök, mint a madarak, úszok, mint a halak. Mindannyiukat beragyogom. Nemcsak őket, de azokat az embereket is, akik tesznek azért, hogy az erdőm védve legyen azoktól, akiket a büszkeség hajt, és többet akarnak, mint amennyit felajánlanak nekik. Hisz én vagyok a Napfény Úrnő.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági történet kategóriában I. helyezett.

A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:

"A célom egyszerű volt: ráébreszteni az embereket arra, hogy a természet, ami körülveszi őket, mindig ad valamit." - a szerző 13 éves.