FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!
A Nap élénken ragyogott le az álmosan úszkáló bárányfelhők közül, sugarait játékosan szórva a poros úton sétáló két gyerekre. A két lány nem szólt egymáshoz egy szót sem, gondolataikba merülve csak az őzeket nézték némán. Lassú sétájukat Mimi ugrándozása és szaladgálása vidította fel kicsit. A kiskutya színes lepkékkel kergetődzött, élénk ugrabugrálással kapkodva utánuk. Hamar érték el az erdőt, s a szélénél akaratlanul is megálltak. Még mindig hallgattak, nem volt kedve szólni egyiküknek sem.
De látták, a két őz milyen jól el van egymással, s mennyire örülnek, hogy együtt lehetnek.
-Ő az anyukája. Most már egészen biztos vagyok benne – jegyezte meg Diana.
Az őzeket elnézve Amanda is ugyanerre a megállapításra jutott, ám ő csak magában ismerte el. Képtelen lett volna fennhangon kimondani. Ahhoz súlyos volt a szíve.
Mimi is alábbhagyott a játékkal, már nem érdekelték a lepkék, de ő talán nem is tudta, miért vannak itt. Az is meglehet, jobban tudta mindnyájuknál, csak nem mutatta. A kis őz az ő kis szívébe is belopta magát, nem akarta elengedni. De gazdája döntése ellen nem tehetett. S talán nem is akart. Odalépett az őzekhez, s leült az őzgida elé, ám az ügyet sem vetett rá. Mimi ekkor már látta, rá itt nincs szükség, s így csalódottan odébbállt.
A fák smaragdos levelei susogva hívogatták a két őzet, haza. Táncolva reszkettek a levelek, s zizegő énekük madarak édes dallamával versenyzett.
Először a nagyobb őz indult el, de csak egy-két lépést tett a fák felé. Türelmesen várta be az őzgidát. A kis suta léptű állatka értetlenül pillantott a nagy őzre, s az erdő óriási fáira. Aztán Amandára nézett szép dióbarna szemeivel.
A kislány tehetetlenül állt előtte, s elkeseredetten nézett az őzgidára.
-Indulj már Őzike – szólt rá a törékeny állatkára.
Az őzgida el is indult, ám nem az erdő hanem a gyermek felé.
Az őzikeszemű lányka egy darabig hallgatott,várt. Az őzgida tett még egy lépést előre.
-Menj! – kiáltott rá Amanda.
Az őzike nagyra nőtt dióbarna szemeivel értetlenül nézett rá. Majd a nagy őz felé fordította fejét, s percnyi tétovázás után hozzáindult. Együtt léptek be az erdőbe, egyre beljebb a fák közé, ám mielőtt teljesen eltűntek volna, a kis őz még egyszer hátra pillantott a válla felett. Titkon a kislányt kereste dióbarna szemeivel, látta, amint Amanda Mimivel és Dianával az erdő szélén álldogál.
-Akkor most menjünk haza- törte meg a csendet Amanda.
Diana és Mimi csöndesen sétáltak a néma könnyeit nyelő Amanda oldalán, ők sem tudták feledni a két őzet. Különösen a csillagos hátú őzgidát nem.
A Nap élénken ragyogott le az álmosan úszkáló bárányfelhők közül, sugarait játékosan szórva a poros úton sétáló két gyerekre. A két lány nem szólt egymáshoz egy szót sem, gondolataikba merülve csak az őzeket nézték némán. Lassú sétájukat Mimi ugrándozása és szaladgálása vidította fel kicsit. A kiskutya színes lepkékkel kergetődzött, élénk ugrabugrálással kapkodva utánuk. Hamar érték el az erdőt, s a szélénél akaratlanul is megálltak. Még mindig hallgattak, nem volt kedve szólni egyiküknek sem.
De látták, a két őz milyen jól el van egymással, s mennyire örülnek, hogy együtt lehetnek.
-Ő az anyukája. Most már egészen biztos vagyok benne – jegyezte meg Diana.
Az őzeket elnézve Amanda is ugyanerre a megállapításra jutott, ám ő csak magában ismerte el. Képtelen lett volna fennhangon kimondani. Ahhoz súlyos volt a szíve.
Mimi is alábbhagyott a játékkal, már nem érdekelték a lepkék, de ő talán nem is tudta, miért vannak itt. Az is meglehet, jobban tudta mindnyájuknál, csak nem mutatta. A kis őz az ő kis szívébe is belopta magát, nem akarta elengedni. De gazdája döntése ellen nem tehetett. S talán nem is akart. Odalépett az őzekhez, s leült az őzgida elé, ám az ügyet sem vetett rá. Mimi ekkor már látta, rá itt nincs szükség, s így csalódottan odébbállt.
A fák smaragdos levelei susogva hívogatták a két őzet, haza. Táncolva reszkettek a levelek, s zizegő énekük madarak édes dallamával versenyzett.
Először a nagyobb őz indult el, de csak egy-két lépést tett a fák felé. Türelmesen várta be az őzgidát. A kis suta léptű állatka értetlenül pillantott a nagy őzre, s az erdő óriási fáira. Aztán Amandára nézett szép dióbarna szemeivel.
A kislány tehetetlenül állt előtte, s elkeseredetten nézett az őzgidára.
-Indulj már Őzike – szólt rá a törékeny állatkára.
Az őzgida el is indult, ám nem az erdő hanem a gyermek felé.
Az őzikeszemű lányka egy darabig hallgatott,várt. Az őzgida tett még egy lépést előre.
-Menj! – kiáltott rá Amanda.
Az őzike nagyra nőtt dióbarna szemeivel értetlenül nézett rá. Majd a nagy őz felé fordította fejét, s percnyi tétovázás után hozzáindult. Együtt léptek be az erdőbe, egyre beljebb a fák közé, ám mielőtt teljesen eltűntek volna, a kis őz még egyszer hátra pillantott a válla felett. Titkon a kislányt kereste dióbarna szemeivel, látta, amint Amanda Mimivel és Dianával az erdő szélén álldogál.
-Akkor most menjünk haza- törte meg a csendet Amanda.
Diana és Mimi csöndesen sétáltak a néma könnyeit nyelő Amanda oldalán, ők sem tudták feledni a két őzet. Különösen a csillagos hátú őzgidát nem.
I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Két idézetet is írtam az írásról, szeretném ezt is átküldeni. „Az Írás egy csodaszép utazás, a Csoda kinyílt kapuja, melyen belépve valóra válik az Álom.”
„Mi is az írás? Egy csodaszép varázs. Egy megkezdett utazás. S egy valóra váltott ígéret.”
A mesék az íráson belül a szívem közepén kapnak helyet, mert a gyermekeket szólíthatjuk meg általuk, aranyos, játékos, varázslatos nyelven üzenhetünk és örömet szerezhetünk nekik."
A zsűri véleménye:
"Nagyon szép mese. Szép képek, szép történet."
"Nagyon szép mese. Szép képek, szép történet."
"Igazi költemény ez a mese."
"A természet rendjének elfogadására tanít, nagyon szép."
"A természet rendjének elfogadására tanít, nagyon szép."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése