Kurucz Tímea: Erdei karácsony

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy vacogtatóan hideg decemberi reggelen Pömi, az őzike éppen azon törte a kobakját, hová húzódhatna barátaival együtt a téli szél, no meg a turisták által hátrahagyott hatalmas szemétkupacok elől, amikor talált egy szórólapot. Kíváncsian elolvasta, majd vidoran felkiáltott:

- Megvan! Pont erre van szükségünk! Be kell szereznünk egy mobilházat! Meleg, tiszta, kényelmes és tele van élelemmel! Nézzétek csak meg a képeket!

A többi állat érdeklődve nézte a szórólap színes képeit. Bólogattak.

- És honnan szerezzük be ezt a valamit? – kérdezte Csini, a nyuszi.

- Az erdő és a város között van egy pont ilyen. Csak egyszerűen eltoljuk onnan, ide!

Az állatok nagyon fellelkesültek. Persze nem volt könnyű dolguk: egy mobilházat több kilométeren át húzni-vonni, nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha azt száz állat végzi.

Másnap reggel Alfonz úr, a mobilház tulajdonosa fütyörészve tartott a háza felé. A testvérénél töltötte az éjszakát, és a hideg időben alig várta, hogy végre hazaérjen, vegyen egy forró fürdőt és elnyúljon a pamlagon. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor nem találta a házát.

- Sok mindent elhagytam már életemben - motyogta -, de a házamat még soha!

Ekkor vette észre a seregnyi mancs- és lábnyomot. Kapiskálni kezdte, hogy mi is történt. A nyomokat követve eljutott az erdő közepén lévő tisztáshoz. Amikor belépett az ajtón, nem mindennapi látvány fogadta:

A fogason hóbaglyok lógtak, a szekrények polcain és a fiókokban nyuszik, nyestek, nyusztok és görények heverésztek, a csillárokban csókák ücsörögtek. A könyvespolcon 30 pocok lapult ABC sorrendben (Aladártól Zebulonig), a bárszekrényben egy félrészeg menyét csuklott, teljesen részeg férje az asztalon táncolt. A szőnyegnek egy félig szunyókáló medve vallott épp szerelmet, egy aranysakál a lábtörlőt csókolgatta. A fürdőben sem volt jobb a helyzet. A WC-csészében egy vadkacsa pancsolt, a kádban vidrák virgonckodtak, a mosdókagylóban egy kormorán aludt, a mosógépbe pedig egy mosómedve vackolta be magát. A franciaágyon egy szarvas durmolt, a kanapén két őz horkolt, szanaszét szórva ágak, széna és föld…

- Tűnés a házamból! Kifelé! Mindenki! – ordította Alfréd úr magából kikelve.

Az állatok szófogadóan elhordták a bundájukat és a tollazatukat, illetve a bőrüket és a páncéljukat. Golyhó, az alvajáró maci még most sem tért magához, csukott szemmel, angyali mosollyal a száján, egy kispárnát szorosan átölelve cammogott ki a szabadba. Alfréd úr gyorsan megszervezte a mobilház hazajuttatását, az állatok pedig egy kupacban, elkeseredve ücsörögtek a tisztás közepén.

Ekkor Pöminek újabb ötlete támadt:

- Építsünk egy igazi házat! Ami csak a miénk! Amit nem lehet elvonszolni innen!

A többiek egyetértően hümmögtek, és nekifogtak. A szarkák kiválasztották a megfelelő fákat, a hódok pedig kivágták és méretre rágcsálták azokat. Pömi és az álomszuszék Golyhó a tisztás közepére hordták az elemeket, melyeket a görények, pockok és madarak a helyükre illesztettek, rögzítetek. A vakolatot a nyuszik a tappancsaikkal, a menyétek pedig a farkukkal vitték fel a falakra. Amikor kész lett, betódultak mindannyian. A hely azonban szűkösnek bizonyult. Az állatok veszekedtek, lökdösődtek, torzsalkodtak. Pömi aggódva figyelte társait:

- Ki kell békítenem őket, rendet kell teremtenem. Talán ha elterelném a figyelmüket… - gondolta. Azután már meg is született az újabb briliáns ötlet:

- Készítsünk karácsonyfát!

Az állatok újabb kemény munkába kezdtek. A hódok szereztek egy fenyőt, amit Pömiék bevonszoltak a házba, és az összes állat közreműködésével feldíszítették. Hogy mivel? Azokkal a „díszekkel”, amit Priusz, a szarka, és Enyves, a mosómedve szerzett be az erdőben szanaszét heverő szemétből, ritka igényes ízlésről téve tanúbizonyságot.

Amikor elkészült a fa, az állatok megilletődötten nézték. Mindenkinek más tetszett a legjobban: Snapszi görényt az üres sörös dobozok és konzervek fémes csillogása nyűgözte le, Sutyi, a hód a boaként körbe-körbetekeredő krumplihéjat csodálta, Zsömi pocok az ágvégeken csüngő banán és narancshéjak lelkes rajongója volt, Csini pedig közölte, hogy a csúcsdíszként pompázó színes reklámzacskónál életében nem látott még szebbet. Ágotának, a szarvasnak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy kérésére fűszálakat ragasztottak az agancsára, majd őt is feldíszítették, különösen a teafilterek és a papír zsebkendők mutattak jól az agancsain.

Kopogtatás hallatszott.

- Valaki biztosan be akar pofátlanodni közénk! – mondta Pömi dühösen. – Elküldöm!

Kinyitotta az ajtót. Henriett, a hófehér hermelin állt a ház előtt.

- Bocsáss meg Pömi, hogy zavarok, de annyira hideg, szeles éjszaka várható…- mondta, halkan, szelíden.

- Te nem jöhetsz be! Nem segítettél megépíteni a házat, úgyhogy maradj csak kint! - harsogta dölyfösen Pömi. A háta mögött a többi állat is helyeslően mormogott. Henriett szomorúan lehorgasztotta a fejét és megfordult.

- Igazatok van. Bocsánat. Majd keresek egy szélcsendes helyet, ahol világra hozhatom a kicsinyemet…

- Kérlek ne menj el! - Pömi egyetlen ugrással Henriett mellett termett. - Átadom a helyem! Jó lesz nekem kint is. Neked és a kicsinek most sokkal nagyobb szükségetek van a melegre.

Henriett mosolyogva, óvatosan belépett a házba. A többiek a karácsonyfa alatt készítettek neki vackot, minden kívánságát lesték. Néhány óra múlva megszületett Henriett gyönyörű kisfia: Hópehely, a hermelin herceg. Mindenki meghatottan nézte a kis jövevényt. Pömi ekkor jött rá, hogy a többiek már nem veszekednek, csodálatos módon mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megtalálta a helyét.

- Hogyan is hálálhatnám meg nektek a kedvességeteket? Bárcsak én is segíteni tudnék valamiben! – mondta elérzékenyülve Henriett.

- Már segítettél - válaszolta Pömi. - Tudod, mi építettünk egy házat fából. Te pedig varázsoltál belőle egy otthont. Egy otthont, ahol sok jó állat kis helyen is elfér, és ami tele van szeretettel…

Az illusztrációt a szerző édesapja készítette.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában III. helyezett 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"A mai napig mélyen meghat édesapám viszonyulása a természethez: hogy nevén szólít (ráadásul latin nevén) minden növényt, lenyűgöző rögtönzött előadást tud tartani bármelyik állatról, és esős, zord időjárás estén is csillogó szemmel megy Állatkertbe, Füvészkertbe...
...Sok mesém a gyógynövények erejéről, a növény–és állatvilág csodálatáról, tiszteletéről és szeretetéről, illetve arról a hitről szól, miszerint képesek vagyunk felülemelkedni kártékony szokásainkon, korlátainkon, megteremtve egy olyan világot, ahol az élővilág minden megnyilvánulása méltó törődést és tiszteletet, megbecsülést kap."