– Szép madár! – állapította meg a három éves kisfiú, mikor az erdő szélére értek.
***
Apa és fia hétvégénként a természetet járták. Apa sokat dolgozott, ezért csak a szombatot és vasárnapot tölthették együtt. Ilyenkor mindig apa-fia programot tartottak. Kettesben. A kicsi mindig kérdezett és édesapja nagyon örült neki, hogy fia ennyire érdeklődő minden iránt és hogy tőle várja a válaszokat. Büszke volt, hogy átadhatja tudását, még ha sokszor pontatlan is az.
Ezúttal az erdőt választották úti céljuknak. Reggel volt, mikor elindultak, és mire az erdő szélére értek, már nyolc óra is elmúlt. A kissrác már kezdett éhes lenni és elfáradt, ezért apa adott neki egy kiflit, karjába vette és úgy mentek tovább. Már tíz perce sétáltak az erdő és a mező közti földúton. mikor apa meglátta a madarat és gyorsan ráterelte fia tekintetét, mintha ő látta volna meg először.
***
– Ugye, apa, szép az a madár? Mi az?
***
Ott állt a madár egy szalmabála tetején, büszkén tartotta izmos testét és a tájat figyelte mereven, rezzenés nélkül. Mellkasát kidomborította, fejét előreszegezte és várt. Apa letette fiát, hadd sétáljon egy kicsit. A kifli már elfogyott, ittak egy korty teát és mentek előre az úton.
***
– Az egy sólyom. Ragadozó madár. Képes órákon keresztül figyelni áldozatát, majd hirtelen lecsap rá a levegőből. Szárnyával olyan könnyedén verdes, hogy teljesen némának tűnik, még apró zajokat sem hallat. Sok fajta sólyom él, például az Egerész ölyv, Vándorsólyom, Kerecsensólyom, Eleonóra-sólyom. A Földön élő állatok közül a leggyorsabb az egyik sólyomfajta. Kitalálod, melyik?- kérdezte fiát.
– Biztos a Leórasólyom, vagy mi? – próbálta mondani a kis legény.
A kép forrása: www.mme.hu
– Eleonóra-sólyomnak hívják – mosolygott apa, – de nem ő a leggyorsabb, hanem a vándorsólyom. Felemelkedik magasan a levegőbe, majd zuhanni kezd kiszemelt áldozata felé. Olyan gyors, mint a villám. Áldozata észre sem veszi a támadást, nem érez semmit. A következő pillanatban már ismét egy ágon, kerítéslábon, vagy egy kazal tetején pihen, csőrében tartva zsákmányát. Nézd meg figyelmesen! Milyen vastag a csőre, milyen erősek a lábai és milyen büszke a testtartása. Látszik, hogy ragadozónak született.
– És nagyon okos! – folytatta. – Régen, mikor még királyok uralkodtak világszerte, solymászok álltak az uralkodó szolgálatában. Ők tanították be a sólymokat, ölyveket, amiket aztán vadászatokon a levegőbe engedtek. A solymász hívójelére a madár visszatért és megült tanítója alkarján, vagy vállán.
***
Odaértek a bála mellé. Nem osontak, de nem is zörögtek. Természetesen viselkedtek ők is, a madár is. Nem ijedt meg a két turistától, érezte, hogy nem bántják. Mintha megszokták volna egymás jelenlétét. A fiú és a madár.
Egy méterre lehettek, mikor a vadász hirtelen felreppent a magasba, tett egy nagy kört, majd zuhanni kezdett lefelé. Kerecsensólyom volt. Felismerhető volt, jellegzetes, kékes színű csőréről.
A kicsi fiú csak ámult, szemei elkerekedtek, szája tátva maradt a látványtól. Arcán érezte a hatalmas szárnyaktól megmozduló levegőt. Pontosan előtte, pár méterre a cipője orrától a nagy madár lecsapott, majd újból felröppent. Ezúttal csak annyira emelkedett fel, hogy vissza tudjon térni helyére. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, de a vadászat eredményes volt, a préda ott hevert a karmai közt élettelenül. A fiúnak olyan érzése támadt, hogy a nagy madár őt és apukáját akarta megvédeni a feléjük tartó kis rágcsálótól, és mindig szemmel tartja majd őket. Hálásan ölelte meg apját, hogy részese lehetett ennek az élménynek. Valószínűleg sosem fogja elfelejteni a látottakat és mindig örömmel emlékszik majd vissza erre a napra.
– Gyere, indulunk haza! – mondta apa. – Anya már biztosan aggódik értünk. El kell mesélned az új élményeidet. Biztosan tetszeni fog neki is.
Megfogta fia kezét és útnak indultak. A manó felszedett az útról pár szem gesztenyét. „Ezekből apa majd otthon különféle állatokat csinál. Csak egypár fogpiszkáló kell, meg filctoll és már készen is van. Talán sólymot is tud csinálni. Apa mindent meg tud csinálni!”- gondolta és odébb rúgott egy kavicsot. Még egyszer hátrafordult, hogy ellenőrizze, ott van-e még újdonsült barátja.
Ott volt. Figyelte, ahogy a két ember távolodik. Megemelte mindkét szárnyát, verdesett párat. Olyan volt, mintha integetne. És azt súgná, „vigyázok Rád!”
– Szép madár! Nagy madár! – mondta újra a három éves Botond és visszaintegetett.
A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán történet kategóriában II. helyezett
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Ma is, ha meglátok egy ragadozómadarat, igyekszem tanulmányozni a röptét, hogy beazonosíthassam a fajtáját. Ezt a tudásomat szeretném majd átadni a kisfiamnak, így már most kiviszem az erdőbe, mezőre, és próbálunk türelmesen várni egy héja, ölyv, sólyom megjelenésére. A magasban köröző madarak minket figyelnek, minket őriznek, mi pedig őket figyeljük, és a magam módján próbálom megőrizni élőhelyüket, azzal, hogy kisfiamnak megtanítom, ne szemeteljen, ne gyújtson az erdőben tüzet, ne ijessze el a madarakat, hogy próbáljon meg mellettük, velük élni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése