Ujlaky István: A körtekirály - A Népmese napjára

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Éppenséggel volt neki becsületes neve is,
III. Zsöllye. de mindenki csak körtekirálynak hívta. az öreg király ugyanis nagyon szerette a körtét. nyáron és ősszel friss körtét evett, télen és tavasszal körtebefőttet. De kedvelte az aszalt körtét, a körteitalt, sőt vasárnaponként ebéd előtt ivott egy kis körtepálinkát is. No persze nem csak körtét evett, de nem létezhetett étkezés körte nélkül. Törte is a fejét a királyi szakács meg a királyi cukrász, hogyan tudnának újabb és újabb ételeket, csemegéket kitalálni, amelyek körtét is tartalmaznak. A körtekirály különleges igényeit a királyi körtéskert elégítette ki. Ez akkora volt, mint nálunk egy megye. Termett benne korai, közepes és késői körte, édes és savanykás, lédús és száraz, nyári és téli körtefajta.

Egy szép napon váratlan dolog történt. Valaki vagy valami akkora darabokat harapott ki a királyi körtekertből, hogy egy-egy falatba két-három teljes körtefa belefért. Hamarosan rádöbbentek az emberek, miről van szó. Előbb körteszüretelő leányok, utóbb királyi körteszállítók érték tetten a szörnyeteget, melyet hamarosan körtesárkánynak neveztek el. Az állat amúgy olyan volt, mint a sárkányok általában: zöld, hétfejű, fertelmesen büdös, és hét száján lángot fújt. A király legelébb a körtéskert csőszeit, később a királyi vadászokat, végül a katonaságot küldte a sárkány ellen. Ám senki sem bírt a bestiával. Addig még tartott a vitézség, míg a sárkány messziről látszott. Ám ha a közelébe jutottak, ki-ki menekülni kezdett, nem bírván el a lángok perzselését. Ekkor javasolta a király szépséges lánya: apámuram, írjon ki pályázatot a fenevad elpusztítására. Így is történt. Jöttek is lovagok, vitézek, hercegek és grófok, válogatott roma legények, ám senki sem bírt el a szörnyeteggel. Hallott a körtekirály felhívásáról a kondás legkisebb fia. Úgy hívták, Noel. Nosza, majd én eltakarítom azt a bestiát – gondolta. Nem számított ugyan sem nagyon erősnek, sem nagyon jó fegyverfoghatónak, de helyén a szíve, és ahhoz a fajtához tartozott, aki nem ijed meg a saját árnyékától, és akár a jég hátán is megél. Mielőtt útnak indult volna a királyi palotába, magához kérette Noelt az öreganyja. Édes fiam, mielőtt nekimennél a sárkánynak, keresd meg a királyt. Aztán bármit ígér is, három dolgot kérj csak tőle. A padlás legtávolabbi sarkában porosodó rozsdás kardot, a legkisebb kamra legmélyén heverő piszkos páncélt, meg a legrosszabb istállóban fetrengő mocskos sánta csikót. De ebből ne engedj, mert akkor véged van. és ha a jutalmadról kérdez, csak annyit mondj, diallág kell neked, semmi más.

Örömmel fogadta az öreg király az újonnan jelentkezőt. Aztán fegyvered van-é, - kérdezte Noelt. Hát az bizony nincsen. Hozatott a király kardot, szablyát, lándzsát, még egy alabárd meg egy buzogány kis akadt a fegyvertárban. Ám Noel azt kérte, adják neki a palota padlásának legtávolabbi csücskéből a rozsdás kardot. De hiszen az nagyon rozsdás – mondta a király, olyan ábrázattal, mint akinek a fogát húzzák. Nincs kard, nincs sárkány – dünnyögte ravaszkásan Noel, majd hozzátette, a rozsdával ne foglalkozzon király uram, majd megfenem, kifényezem én azt a kardot. Kell ám valami páncél is, mert nagyon erős lángja van a sárkánynak – szólt a király. Hoztak is páncélt, pajzsot, vasból, rézből, ezüstből, aranyból valót. Nem kellenek ezek nekem, mondta Noel, hanem a legkisebb kamra legmélyén heverő piszkos páncél kellene nekem. A körtekirály majdnem nemet mondott hirtelen haragjában, de aztán a sárkányra és a sok finom körtére gondolt. De hiszen az egy ócska vacak foltos azbesztbetétes vászon! – állította gondterhelten. Jó az nekem, felelte Noel. Ha sárkányt vadászni megyek, nem gondolok a piszkos foltokkal. Végre, csak kellene valami ló is ennek a vitéznek! Tizenkét istállóm van, sárga, barna, fekete és fehér lovakkal, még egy kék is akad közöttük – szólt a király. Nekem az kellene, amelyik a legrosszabb istállóban, a sarokban, a mocsokban fetreng. De hiszen sánta az – szólt a király, s közben azon törte a fejét, ugyan ki taníthatta ki így ezt a legényt. Épp az kellene nekem, avagy sietek is haza, ki kell hajtani a kondát – felelt ravaszkásan Noel. Végre megkapott mindent a fiú. A kardot megfente, kifényezte, oldalára kötötte. Az azbesztpáncélt nagyjából megtisztogatta, s magára húzta. Legtöbbet a lóval kellett küszködnie. De amikor zabot és szénát adott neki, friss forrásvízzel itatta, szeretettel le is csutakolta, szőrét két kefével kifényesítette, olyan táltos paripa lett belőle, királyfi se kívánhatna különbet. Jó, hogy engem választottál, szólt ekkor a paripa. Táltos ló vagyok, az egyetlen a körtekirály országában, aki állja a lángot. Megindult hát Noel a sárkány ellen.

Nem kellett sokat keresni a szörnyet. A kipusztított körtefák sora, meg a förtelmes szaga elárulta, hol tanyázik. Noel ott termett, gyorsabban mint a szél. Mire a sárkány körül nézet volna, a fiú le is kaszabolta három fejét. aztán került egyet, fordult egyet, épp csak kitérvén a láng és füst elől, s hirtelen a másik oldalon termett. Egyetlen hatalmas suhintással levágta a sárkány másik három fejét. Hanem a maradék egy fejével olyan szörnyűséges lángot fújt a bestia, hogy nem lehetett többé a közelébe férni. Ide figyelj, fiú – szólalt meg a sárkány. Küzdjünk meg férfiasan, birkózzunk életre-halálra! fogadjuk meg: Te nem használod a kardodat, én nem fújok lángot. Döntsön az igaz vitézség, ne a fegyver. Ráállt a fiú, pedig táltos paripája igen rosszallóan csóválta a fejét. Megragadta a sárkány a fiút, bevágta a földbe bokáig. Kipattant Noel. Megfogta a sárkányt, bevágta a földbe térdig. Ám a bestia sem szeppent meg, kiugrott hamar a földből. Megfogta Noelt, bevágta derékig a földbe. Hanem azt hitte, innen már nem tud kimászni a fiú. Összeszedte minden erejét, és hatalmas lángot fújt reá. Most látta csak hasznát Noel a piszkos azbesztpáncélnak. Mert melege volt ugyan, mint nyáron a kemence mellett, de meg nem halt szerencsére. No te áruló, ha te így, hát én is – kiáltotta dühödten. Kiugrott a földből, megkapta a sárkányt, nyakig bevágta a földbe. Aztán fogta a kardját, s a hetedik fejét is lenyisszantotta. Levágta aztán a dög tizennégy fülét, meg az utolsónak levágott fejét, és a tarisznyájába tette.

Volt nagy öröm a királyi palotában, mikor megérkezett Noel, s jelentette, elpusztult immár a kártevő. A fiú elővette a bizonyítékokat, a tizennégy sárkányfület. mit kívánsz hálából, édes fiam? – kérdezte a király. tizennégy szekér ezüstöt adjak-e, vagy inkább hét szekér aranyat, netán a fele királyságot a keleti országrészből? Nem kell nekem se ezüst, se arany, se fele királyság – felelte Noel. Szeretném, ha kard, ló, páncél nálam maradhatna, és még diallág kellene nekem – tette hozzá titokzatosan, habár nem tudta, ez utóbit eszik-e vagy isszák. Elsápadt a király. azt már nem – kiáltotta volna. No, erre elővette a sárkányfejet Noel. az még holtában is lángot fújt, aztán mohóságában bekapott pár körtét a király asztaláról. Ám ekkor előtűnt a kisebbik szobából a király szépséges lánya. Én vagyok Diallág, szólt, kuncogott és elpirult hozzá. Édesapám, király apám, hagy vigyen el engem ez a fiú, megérdemli. Nagyot hallgatott a király. Eszébe jutott szerelmes-szép lánya, a királyi becsület, meg a sok-sok körte, amiket megmentett számára ez a kondásfiú. Különösen a körték estek nagy súllyal a latba.

Nem bánom, no. szólt, fájó szívvel. a fiatalok átölelték egymást. Pár nap múlva hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Noel hamarosan felvette a IV. Zsöllye nevet (egy király mégsem lehet Noel) mert hogy nem sokára meghalt a vén király. De még ne haljon meg egy pillanatra. A lakodalomban elbeszélgetve megkérdezte a körtekirály: kitől tudsz te, fiam, az én csoda kardomról, páncélomról, lovamról? Addig-addig beszélgettek, mígnem kiderült, a kondásfiú nagymamája a király édesanyjának unokatestvére, ki egy valaha volt csúf veszekedés nyomán került kondások sorába. Nagyon megörült ennek a király, mert rég megbocsátott már a veszekedőknek, s nagyon bánta, hogy nagynénje eltűnt a világból. A szép Diallág és a vitéz Noel, akarom mondani IV. Zsöllye király ma is boldogan élek, ha meg nem haltak.

Kathi Ember illusztrációja

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat döntős alkotása

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"Mint történetíró, öt önálló könyv szerzője vagyok, további könyvekben társszerző vagy fejezet írója. Folyóiratokban ötvennél több írásom látott napvilágot. Ugyanakkor a szépirodalomban amatőr vagyok. A Kacaj Panka pályázatra írt szöveg volt az első mese életemben, és más szépírói műfajokkal is hasonló a helyzet.
Ezért is ért kellemes és örvendetes meglepetésként, hogy a gyerek zsűri beszavazott a középdöntőbe Körtekirály című mesémmel.
A mese maga az élet, csak mágikussá színezve és jóra/rosszra, fekete-fehérre bontott szerepekkel."

A mesetesztelők véleménye:

"A körtekirály a népmesékre emlékeztet és pont ezért tetszik. Nagyon szépen megírt mese." - írta a 6 éves Fanni. 

Bódai- Soós Judit: A várúr kívánsága

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Van úgy, hogy az öröm nem jól van elosztva, mert ahol nincsen pénz, de sok a gyermek, ott az a baj, hogy nincs miből etetni, felnevelni az aprónépet. Ahol meg pénz volna bőviben, de gyermekecske egy sincs, az sem jó, hiszen nincs kit etessenek, nevelgessenek a nagy vagyonból. Mi végre ott a pénz, ha a túlvilágra úgysem vihető?

Ilyen gondolatok csiklandták belülről János úr koponyáját egykor. Mert hiába volt ő vagyonos ember, a dévai vár hatalmas ura, ha gyermeke mégsem született.

El is határozta, hogy ha már így esett, hogy szíve vágya nem teljesülhet, egy kicsi igazságot mégis csak tesz ő e dologban.

Vagyonát négy egyforma részre osztotta, egy részt félretett maguknak, hogy abból éljenek ezután szerelmetes asszonykájával, a másik három részt pedig egy-egy vasládikába tette.

Útravalót csomagolt magának, fogta a három ládikát, és elindult világot látni, igazságot tenni. A várból leereszkedvén, hamarosan ki is ért Déváról, s keletnek fordulva ballagott tovább.

Amint így mendegélt, lassan esteledni kezdett, s éppen akkor érkezett egy takaros kis falu határába, amikor a Nap átadva helyét a csillagoknak, álomra hajtotta fejét a Retyezát ölében.

János úr az első útjába eső, faluszéli házikóba bekopogott, hogy éjszakai szállást kérjen. Kedvesen, szívélyesen fogadták, de elszállásolni csak az istállóban tudták, a család egyetlen tehénkéje mellett. A házban ugyanis már így is sokan voltak, hiszen a gazdának éppen kilenc gyermeke volt, s asszonykája most várta a tizediket.

János úr megköszönte a szegényes szállást, és nyugovóra tért az istállóban. Amíg forgolódott, elhelyezkedett, kigondolta, hogy itt hagyja az egyik vasládikát, mert a sok gyermek mellé, bizony, elkél a pénzecske.

Reggel aztán, miután elbúcsúzott a gazdától, s annak népes családjától, még visszament az istállóba összeszedni a holmiját, de ahogy eltervezte, az egyik ládácskát a hálóhelyén hagyta. Amint csukná be maga mögött az ajtót, hát, utána szól a tehénke:

– János úr – mondja szelíden –, köszönöm gazdáim nevében, hogy ilyen jó vagy hozzájuk. Jóságodért cserébe teljesítem egy kívánságodat. Mondd, mit szeretnél szíved mélyéből igazán?

János úr meglepődött kissé, de végül csak kibökte, hogy gyermeket szeretne.

– Legyen hát kívánságod szerint! – felelt a tehén. – Amikor hazaérsz, feleségedet áldott állapotban találod.

János úr hitte is, nem is a tehén szavait, mindenesetre jól esett neki, hogy egy pillanatra megérintette a felcsillanó reménysugár, ezért vígan ballagott tovább.

Estére egy másik faluba érkezett. Ott is bezörgetett szállást kérni, s szinte szóról-szóra úgy járt, mint előző este. Itt is szívesen fogadták, de megint csak az istállóban kapott helyet, mert a gazda tizenkét gyermeke mellett már nem fért el odabent.

Az istállóban egy öszvér volt a hálótársa, s bizony, ez a jószág sem állhatta meg szó nélkül, hogy János úr reggel hátrahagyta az egyik pénzesládikát.

– Jó ember vagy, János úr – szólt utána. – Jót cselekedtél gazdáimmal, ezért most teljesítem egy kívánságodat. Áruld el hát, hogy mire vágysz!

– Azt szeretném, ha nekem is lehetne gyermekem – felelt a várúr csendesen.

Erre aztán az öszvér is megígérte neki, hogy mire hazaér, felesége édes terhet hordoz majd szíve alatt. János úr mosolyogva indult tovább, de félt a csalódástól, ezért teljes lelkével még mindig nem mert hinni kívánsága beteljesülésében.

Már csupán egyetlen vasládika volt nála, szerette volna ezt is jó helyen tudni, olyan családnak adni, akik tényleg rászorulnak, ezért nem bízta magát a véletlenre, hanem a harmadik faluba betérve kérdezősködni kezdett, hogy hol, s merre találja azt a családot, ahol a legtöbb a gyermek, s legkevesebb a kenyér. Hamarosan meg is tudta, hogy az erdőszélen kell keresnie egy ütött-kopott viskót, mert abban tengeti életét a szegény erdőkerülő, feleségével és tizenhét gyermekével.

Miután János úr meglelte a viskót, ajtaja előtt letette a harmadik ládácskát, sarkon fordult, és egyből elindult hazafelé. Hanem ebben a pillanatban elébe ugrott az erdőből egy hatalmas medve. A várúr nem volt gyáva ember, de még a lábujjkáját is rázta a remegés, úgy megijedt a rettentő vad láttán. De a medve nem bántotta, inkább szelíd szavakkal megköszönte, hogy segített az erdőkerülő családján, és ő is felajánlotta, hogy teljesíti János úr egy kívánságát.

Hát, a megszeppent ember ismét csak azt tudta sóhajtani, hogy gyermekecskét szeretne.

– Legyen úgy, amint kívánod! – felelt erre a medve. – Menj haza mielőbb, s meglátod, hamarosan utódod születik!

János úr csak a fejét csóválta, de a szíve közben mégis úgy megtelt reménnyel, hogy muszáj volt végre hinnie. Tüstént elindult, s annyira sietett szerető asszonykájához, hogy még az árnyéka se bírta követni; hozzá képest egy teljes napnyi késedelemmel érte el Déva határát.

Ám mire az árnyék is megérkezett, addigra a vár urával már madarat lehetett volna fogatni nagy boldogsága miatt, mert élete párját valóban áldott állapotban találta.

Teltek-múltak a hónapok, s a dévai vár úrnője szépen kigömbölyödött. Amikor aztán az ősz lecsalogatta a fákról a leveleket, az asszonyka is úgy döntött, hogy kissé megkönnyebbedik, és világra hozta János úr várva-várt gyermekét.

Hanem a kis porontynak még szinte felsírni sem volt ideje, máris egy újabb gyermek jelezte, hogy itt van ő is, szívesen megszületne. Így néhány perc alatt a család két új taggal gyarapodott, de az az áldott jó asszony még mindig nem pihent, mert megkoronázva mindannyiuk örömét, az első két legényke után egy kisleányt is világra hozott harmadikként.

Így teljesült hát egyszerre János úr háromszor kimondott kívánsága. S ha nem hiszitek, járjatok utána!

Déva vára

Fotó: www.wikipedia.org

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Kairosz Kiadó Különdíja

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"Az írás az életem gerince, váza, a legnagyobb támaszom, hiszen örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg, s mindeddig soha nem hagyott cserben. ...
E világ egy-egy kis szeletkéje, a velünk és bennünk élő csoda képezi írásaim alapját, melyre fantáziám fest bőszárnyú pelerint."

A zsűri véleménye:

"Számomra ez egy igazi döntős alkotás."
"Igazán érdekes helyszín választás, nagyon tetszik."
"Nyelvezete pergő, stílusa olvasmányossá teszi."

MIHI: Mese az Állatbarát Jenőről

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Élt egyszer egy kisgyerek -

nevet leírni nem merek.

Hogy ne ismerje fel senki őt,

kitaláltam az Állatbarát Jenőt.

Ő is, mint mindenki kiskorába’

nem szívesen járt iskolába.

Az állatokat nagyon szerette,

de inkább tanult volna helyette.

A szülők vonták a vállukat,

nem láttak más kiutat,

vennének neki állatot -

a gyereked így motiválhatod.

Faggatták Jenőt, hogy mit szeret,

mindegyik állatra igennel felelt.

Elmentek hát az állatboltba,

ahol a gyerekre ugrott egy bolha.

Ez a tény őt cseppet sem zavarta,

viszont a csípés helyét véresre vakarta.

Bájosnak tűnt neki a tengerimalac;

ha sok van belőlük, folyik a harc. 

Megnézte hát inkább a kutyát, 

a pincsit nem, mert ilyesmit utált. 

Szembejött vele Rintintin, 

majd elfutott előle, s a vitrin 

összetört, ahogy nekiütődött, 

mert valamin feldühödött, 

az ütődött. 

A vitrinből kimászott az anakonda, 

nem is szép, de nem is ronda. 

Nem tudnák sehova sem tenni. 

S mit is adnának neki enni? 

Talán egy papagáj is jó lenne, 

élhetne a ketrecbe’, 

igaz némelyiknél nagy a lárma, 

ekkor csak egy segít: fejre párna. 

Nem marad más hátra. 

A macska jobban passzolna, 

ha nem olyan sokat karmolna. 

Éppen hajszol egy egeret, 

amit a számítógépből kiszedett, 

majd kekeckedni kezdett a kandúrral, 

nem e-moll-ban, hanem d-dúrban. 

Jenő az akváriumnál szájat tátott, 

amikor meglátott 

egy aranyos halat: 

Jaj, milyen édes, kis falat! 

Belenyúlt a vízbe, hogy kivegye, de rászólt az anyja: 

Vigyáz, ez...ez...ez... a piranha! 

Ellenszenvet nem érzett, 

csupán az ujjhegye vérzett, 

de üsse kő: 

majd kinő! 

A köröm. 

Lesz nagy öröm. 

Felfedezte a fehér nyuszit, 

s adott neki egy nagy puszit. 

Mától te leszel a Gyuszika, 

nyuszika! 

Vitték haza a nyulat és a ketrecet, 

a szülők számolták a perceket - 

tudni véltek, meddig örül a gyerek. 

Jenő a nyulacskát minden nap etette, 

többször is kivette és visszatette. 

Teltek a napok, teltek a hetek, 

Jenő hozta haza a jó jegyeket. 

Így teltek el a diákévek, 

itt meg vége a mesének.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Legjobb Mesevers

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"Sajnos nagyon kevés a humoros, gyerekeket felvidító mese. Ezért próbálkozom a „Romhányi” rímekkel, amivel talán nem csak a gyerekeknek okozok némi örömet. Az írás számomra egyrészt kikapcsolódás, másrészt pedig egy kihívás. Szeretem a pályázatokat, mert új témakör mindig új kihívást jelent. De írónak, költőnek lenni nem egyszerű dolog, már csak azért sem, mert úgy érzem, amit alkotunk, azzal befolyásolhatjuk, formálhatjuk, alakíthatjuk mások lelki világát, személyiségét, tehát egyfajta felelősség is van rajtunk."

 

A zsűri véleménye:

"Remek humor. Remek történet. Remek ritmus. Számomra ez a nyerő."

"Gazdag szókincs. Fantasztikus szójátékok. Nagyon jó a ritmus."

"Szenzációs! Tiszta Romhányi."

Pánti Mária: Harmatfoci

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Tisztán emlékszem arra a reggelre. Én csak álltam ott a tisztáson, a hajnali napsugarak félszegen szőtték át- meg át a harmatcseppeket.

Van saját szivárványom! – gondoltam. Énekelni szerettem volna, de vonakodtam felkelteni a közelben éppen vackukra térő állatokat. Elhevertem hát az illatos fűben, és vártam.

- Hát te? – Kérdezte egy vékonyka hang az egyik fűszál mögül.

Nem fordultam oda, nehogy elijesszem azt az aprócska kis pázsittündért, csak a vállam fölött válaszoltam:

- Eljöttem, mert hallottam, hogy lesz ma harmatfoci itt a tisztáson.

- Akkor hát jól figyelj! – S ahogy ezt kimondta, már jöttek is a csapatok. Lábujjhegyen lépegettek, mert a tündérek sohasem repülnek focizás közben. Az túl szabálytalan volna.

- Mindegyikük másképp néz ki, nincs két hasonló sem közöttük! - Álmélkodtam. – Miért?

- Mert a tündérek azt szeretnék, hogy ma mindenkinek szurkolj, így különböző külsővel jelentek ma meg, csak a te kedvedért!

- Jaj, de kedvesek! Ezek szerint, akkor nem is számít, hogy ki melyik csapatban játszik?

- Nem! A harmatfoci szeretni tanít, ez a játék lényege. Figyelj csak!

És a játékosok már össze is gyúrták néhány harmatcseppből tündöklő labdájukat. Úgy néztem, hogy először a fatündérek vannak egy csapatban a virágtündérek ellen. De gyakran cserélgetik a játékosaikat egymás között.

- Nahát!- Kiabáltam meglepetten – Itt soha senki nem fog veszíteni!

Csengő-bongó nevetés jött a pálya felől, ahogy a harangvirág tündérek kacagtak buta arckifejezésem láttán. Kikerics elvégezte a szabadrúgást, és Nefelejcsről bepattant a pókhálóba a labda. Gól! Az összes játékos ugrált és bukfencezett örömében.

- Most kit ünnepelnek?

- Hát az éppen legügyesebb játékost! Te nem ismered a focit? Vagy nálatok nem így játsszák?

- Ó, nagyon nem! – hebegtem nyomorultul.

- Sajnállak benneteket!

- Tudod, néha én is nagyon-nagyon sajnálom magunkat.

- De azért mindegyik kis tündérnek szurkoltál, ugye?

- Persze!

- Ugye milyen jó érzés volt?

De már nem válaszolhattam, mert nem volt kinek. Boldogan mentem haza, széles mosollyal az arcomon. Megint újat tanultam ma az öreg erdőtől és annak titokzatos lakóitól.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Legjobb Tündérmese

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"Fontosnak tartom a valódi emberi értékek felismerését, és ezt a szemléletmódot át szeretném adni a következő nemzedékeknek is. ...

...Szeretnék még meséket írni, de csak akkor, ha valóban szívből jövő történeteket tudok adni. Nagyon figyelem magam, hogy keletkezik-e ilyen a lelkemben, ha igen, mindenképpen megosztom mindenkivel."

Mesetesztelő gyerekek véleménye:
"Tanulságos mese. Azt tanultam belőle, hogy mindennek örülni kell." - írta a 9 éves Eszter

Csongor Andrea: Cigány mese

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Szasz, kaj nasz, hol volt, hol nem volt, volt akkor, amikor még aranypatkójú lovat fogtak a Göncölszekér elé, meg amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó Nap könnye, akkor történt.

- Miért, nem a Napé? A könny?

- De, ha nagyon szomorú a Nap, kék gyöngyöket sír. No, ha történt, nekifogok elmondani.

- De kedves testvérem, megbocsáss… Ki patkol meg egy égi lovat?

- Nem egyet, négyet! Négy ló húzza a Göncölszekeret, körbe-körbe az égen, még az aranypatkó is elfogyott alóluk azóta. Hát ki patkolta?

- Kovács volt az, minden bizonnyal, égi kovács!

- Az biz’ Szent Péter maga volt, segített kicsit a feljebbvalójának.

- Biztos úgy volt, öcsém! No, akkor tovább mondom. Hát, akkoriban még nem voltak meg a szavak.

- Már hogyhogy?

- Hát, senki sem találta még ki, hogy beszélni kellene, és a tárgyaknak, dolgoknak nem voltak nevei, nem tudtak beszélgetni az emberek. Az asszonyra meg a gyerekekre csak rámordult az ember, hogy „hö”, a fejével ide-oda bökdösött, meg gyámbászta őket, kézzel-lábbal mutogattak, meg hát nagyokat hallgattak. Mindenről.

- Énekelni sem tudtak?

- Hát… Dallamot igen, meg zenéltek is, de a szavak… annak híjával voltak.

- De kártyázni csak tudtak!

- Tudtak hát! De örömöt megosztani, csacsi vorbát mondani, mesélni, azt nem! No, hogy összeszedjem minden erőmet…

- Szedd bele a miénket is, testvér!

- Úgy lesz, öcsém, köszönöm a kívánalmat! Hát, egyvalami szöget ütött az emberek fejébe, az, hogy a Gazda, a Jóisten mindenki a nevén tud szólítani, és minket mindenben az ő hasonlatosságára formált ki, az emberek mégsem tudják egymást hívni, nem tudnak udvarolni, és nem tudnak mesélni a gyerekeiknek. Hát tenni kellett már valamit, úgyhogy eljött az ideje már ennek is.

- Hát persze, udvarlás nélkül nincs prütykölés…

- De hogy találták ki a szavakat?

- A visszájára, mint a Jóisten: ő kimondta a nevet, és így megteremtődött, mi meg láttuk a teremtést, és kiszóltuk a szánkon a nevet.

- De hát hogy történt?

- Történt, ami történhetett… Aznap este tizenkét bölcs, ősz öregember szépen megöltözött, fehér inget vettek, fekete nadrágot, kalapjukat kikefélték, csizmájukat kifényesítették, bajszukat megvágták, és tiszta ujjal nekiindultak a rengeteg erdőnek. Az asszonyok kis motyóban kolbászt, kenyeret meg hagymát készítettek nekik, és aggódva, várakozással néztek utánuk. Szólni nem tudtak, mert nem voltak még szavaik.

- Pletykálni sem tudtak, vagy átkot mondani?

- Nem, akkor még annyit sem tudtak mondani, hogy „ördög igya ki a véredet”… A bölcs öregemberek azután gelasz, mendelijasz, mentek-mendegéltek, és az erdőben elértek egy tisztásra, ott körbeültek…

- És ettek, igaz?

- Igaz, jóízűen falatozni kezdtek, megettek mindent, amit a batyuban találtak, azután meg megeresztették jócskán a gatyamadzagot, és munkához láttak. Nevet adtak mindeneknek, tónak, őznek, fának, virágnak, tűznek, víznek. Már hajnalodott, mire mindennel végeztek, akkor meg még ki kellett találniuk egy szót arra, amit már el is felejtettek. Ez lett az izé. Amikor hazatértek, a gyerekek mind eléjük futottak, az asszonyok meg izgatottan toporogtak a tornácon, hogy melyen nevet kaptak, szép lett-e, jó lett-e, illik-e? És az emberük aztán már néven tudta hívni őket meg a gyerekeket, és szavakkal szóltak egymáshoz.

- És illett-e minden név minden gyerekhez, apám? Volt-e, akit Izének neveztek?

- A név a legtöbb, ami adhattak a gyerekeiknek, Joka. Olyan szegények voltak, hogy a cipőtalpat is megették volna, ha a cipő fel lett volna találva, de szabad nélkül a lelkük még annál is szegényebb volt. A szavak: utak egymáshoz.

- És mire használták a szavakat, apa?

- Néha hazugságra, fiam. És hallgatásra. Megtanultak szavakkal hallgatni. A Hosszú Vándorlás alatt néhány szó jelentése elveszett. Lyukas volt a zseb, hát kiesett.

- Akkor mire volt jó az egész?

- A szavak: utak egymáshoz. Elmehetsz rajta, de vissza is találhatsz. A szavak léte: maga a hívás.

Itt bevégeztem. Ennyi volt, mert mese volt.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Ifjúsági zsűri különdíja

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 
"Az írás számomra alkotás, az élet lényegi része, öröm, izgalom.
Az írás egy fajta ima is, Istennel közösen végzett alkotás. Teljesség."

Ifjúsági zsűri véleménye:
"Nem húznám az időt fejtegetéssel, egyszerűen gyönyörű."
"Nagyon aranyos mese, viszonylag egyedi. A témája nem csak a gyermekek körében aktuális. Kifejezetten élvezhető egy felnőtt számára is. Mulatságos, szórakoztató alkotás."

Reider Mónika: Szavannaovi

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Első nap az oviban

Nagy a nyüzsgés a Majomkenyérfa utcában,

mint minden más hasonló falucskában, 

amikor a gyerekek először maradnak sokáig távol

és a többségük már most nyivákol.

Ez itt kérem a híres szavannaovi

és a vezetője a strucc mama, igazi vérprofi.

Itt egész nap együtt lehet emlős és hüllő,

nem lesz itt senki trónkövetelő.

Szeretik is az állatok strucc mamát, 

hiszen nem nézi ő senki árnyalatát.

Egyformán óvja a kicsiket,

távol tartja a vadászokat és a bennszülötteket.

Az öreg majomkenyérfa árnyéka alatt

senki sem lesz ágrólszakadt.

Balesetek soha nem történnek, 

ellent is mond ez minden természeti törvénynek.

A szülők először hagyják magukra a piciket, 

hazafele majd úgyis megosztják a véleményüket.

De nem aggódnak, elvégre jól tudják,

lesz itt majd egy táncmulatság.

A gyerekek máris jól mulatnak,

még a foltos hiénák sem ugatnak.

Közben minden szülő azt figyeli, 

ki lehet a környékbeli. 

A földimalac máris túr, 

a tarajos sül meg éppen valakit agyonszúr.

„Pardon” – mondja őszintén,

„Visszavonnám, ha tehetném”

„Mármint a tüskéket” – folytatja a sül,

„Ezt nem úszhatja meg büntetlenül” 

Mondja a sértett, egy sakál,

és máris áll az utcabál. 

Gyorsan közbelépnek az emlősök,

közben már érkeznek a mentősök.

Strucc mama csak a fejét csóválja,

az oroszlán már az erejét demonstrálja.

„Na, de kérem, mi van itt” – lép közbe az elefánt,

és lefogja az izgága példányt,

„A sül miatt volt az egész” – sír a sakál,

„Folyton telibe talál”

A gyerekek közben jól érzik magukat,

végzik strucc mamával a gyakorlatokat.

Önfeledten tornáznak és táncolnak,

hosszú sorokat formálnak.

Egymás mellett táncol a gepárd és a görény,

„El kellene ide egy kis tömjén”

Gondolja a kis gepárd és milyen igaz,

de görény ellen ez kevés vigasz.

A szülők közben lenyugodtak,

jó páran már haza is bandukoltak.

Néhánya még figyelik a kerítés mellől,

mi sül ki a történetből.

De nem történik semmi izgalmas,

hiszen nem jár erre jávorszarvas.

A gyerekek jól szórakoznak, 

közben a szülőkre visszamosolyognak.

A szavannaovi új lakói már nem sírnak,

inkább csak ámuldoznak.

Még a hisztisek is csak azt nézik,

ahogy strucc mama közülük kimagaslik.

Máris minden gyerkőc kedveli,

mivel ő egy igazi hivatásbeli.

Nem csoda, hogy ilyen népszerű,

ez az egész ovi meseszerű.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Mesetesztelők különdíja

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 
"Abban a korban voltam gyerek, amikor mindenki egyként rajongott a Kockásfülű nyúlért és Festéktüsszentő Hapci Benőért, és még nem sejtettük, hogy mire felnövünk, a 3 D-s számítógépes animáció kiszorítja a mesekönyvek hőseit.
Idén tavasszal megszületett a kislányom, ezért úgy tervezem, hogy számára fogok meséket, verseket írni, de emellett megismertetem vele azokat a szeretetreméltó mesefigurákat is, akiket én szerettem. A pályázat kapcsán eszembe jutott, hogy tavaly írtam két verses mesét, amelyek eddig az „asztalfiókban” várakoztak. Ezeket a később írtakkal együtt szeretném úgy összegyűjteni, hogy a lányom felnőtt korában tovább tudja adni a saját gyerekeinek."

Mesetesztelő gyerekek véleménye:
"Ezen a héten ez a vers tetszett a legjobban. Nagyon tetszik benne a sok állat." - írta a 8 éves Norbi 

Molnár Eszter Anni: Anyától kaptam

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy könyvem olvasom, anyától kaptam,

kezemben zseblámpa, fejemen paplan.

Remegő kezekkel világítok sorokat,

izgulva váltogatom gyorsan a lapokat.

Van itt szó mindenről, Békakirály, Tarzan,

a mese nem hosszú, pár oldal, hatvan.

De az értéke többet ér sokkal,

nem véletlen nézegetem, hanem okkal.

Századszorra is figyelek, már annyiszor böngésztem,

nem csak belepillantok, elolvasom egészben.

Sokat ér ez nekem, talán a legtöbbet,

nem láttam még ennél jobbat, sem szebbet.

Fantáziám, mikor olvasom, elindul hevesen,

nem tudják milyen ez, csak páran, kevesen,

mikor a fejedben a szereplő a barátod,

nem csak olvasod, hallod is és látod.

Ez kell egy gyereknek, s versek, dalok,

hisz ezektől rengeteg jóságot kapok.

Megtanulom mi az, hogy szeretet és erkölcs,

nagyapám is ilyen volt, na meg mellé bölcs. 

Anyukám mikor ezt a könyvet adta nékem,

megsimogatta arcom, mosolygott szépen,

feküdt, kezét emelni alig bírta,

"tessék lányom, ezt egy jó ember írta,

vigyázz rá nagyon, értsd meg, s szeresd,

utad majd megtalálod, ne add fel, keresd!”

Utolsó oldalnál járva jutott ez eszembe,

s odaképzeltem anyát, magammal szembe.

Gyönyörű volt, egészséges, boldog s vidám,

egy életre elfelejteném az összes vitánk,

ha még egyszer utoljára itt lehetne,

arcát a hajamba beletemetve.

De nem lehet, ezért becsüld meg a meséket,

annak egy csúnya betegség, vagy baleset nem vet véget.

Ezért ez a legfontosabb dolog énnekem,

nem csak olvasom, hanem mint anyát, szeretem.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Fiatal által írt legjobb vers

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Úgy gondolom, hogy egy mesében vagy versben az életrajzom is könnyebben tudnám bemutatni. Ezt szeretem benne. Sokkal hitelesebben, személyesebben adhatom át azt, ami az agyamban van. Ez a lényege. Az őszinteség, a kreativitás, és az, hogy hogyan tudunk hozzáállni egy-egy témához. Hány és milyen szögből látjuk meg és írjuk le azt. Egy írónak talán könnyebb is elmondani, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Molnár Eszter Anni...”


Zsűrink véleménye:
"Ez a vers gyönyörű és döbbenetes."

"Meghatóan őszinte, olvasásra sarkall."

"Olyan érzésem támadt, mint mikor olvasunk egy könyvet, vége van, de nem szeretnénk, hogy vége legyen, hanem olvasnánk tovább. Így voltam én is Molnár Eszter Anni soraival és önéletrajzával. Olvasnám tovább."

Csányi Eszter: A mi gólyánk

FIGYELEM: A mesék sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

Egyszer volt, hol nem volt, a Négyszögletű Kerek Erdőn túl, a Bükk hegységen innen játszódik az én mesém.

Gyönyörű tavasz volt. Napanyó minden reggel korábban kelt, hogy elvégezze a dolgait. Meleg sugarú kezeivel előhúzogatta a növényeket a földből és napról-napra nagyobbra növesztette őket. A fákkal is sok tennivalója akadt. Csupasz ágaikra üde, zöld levelekből készített ruhát, amit virágokkal díszített. Időnként ráparancsolt a felhőgyerekekre, hogy gondosan locsolják meg az ébredő természetet. Bekukucskált a fák odvaiba, az avar alá, megcsiklandozta az alvó állatokat, hogy felébredjenek téli álmukból.

Tudta ezt a gólyapár is, akik egy szép áprilisi reggelen megérkeztek a tavalyi fészkükhöz. Az őszi szelek és a téli hideg napok otthagyták nyomukat a kedves madárcsalád otthonán. Szorgos munkával nekiláttak a fészekjavításhoz. Először vastagabb ágakat hoztak, amire kisebb gallyacskákat, nádszálakat és sásleveleket rakosgattak. Legvégül pedig fűcsomóval, szalmacsutakkal és finom tollakkal bélelték ki nyári lakjukat. Estére, mikorra a család hazaérkezett, ők már békésen pihentek otthonukban. A gyerekek vették először észre őket és boldogan kiabáltak:

- Anya! Apa! Megérkezett gólyaanyó és gólyaapó! Most már igazán tavasz van!

A gólyamama nem tétlenkedett. Hamarosan lerakta négy tojását, és teste melegével elkezdte költögetni azokat. Egy hónap múlva már elő is bújtak a mindig éhes fiókák. A gólyaszülők reggeltől-estig a gyerekek gondozásával voltak elfoglalva. Meg is volt az eredménye! A fiókák napról-napra nagyobbak és ügyesebbek lettek. Egyedül Kelepke maradt el a fejlődésben. Nem volt étvágya. Gólya anyunak úgy kellett belerimánkodni minden falatot:


- Egyél madárkám! Nyár végére meg kell erősödnöd, mert hosszú út áll előttünk!

A többiek folyton izegtek - mozogtak, alig várták, hogy megtanuljanak repülni. Eljött annak is az ideje. Gólyapapa gondosan elmagyarázta, hogyan tartsák a fejüket és miként mozgassák a szárnyaikat. Ezután repült néhány kört a ház előtt. Az apróságok egyenként kiültek a fészek szélére, gólyamama pedig hangos bátorítással elindította őket. Hát olyan boldog kelepelést régen lehetett hallani, amit a gólyagyerekek csaptak repülés közben! Sajnos az örömük nem volt határtalan. Kelepke hamar elfáradt röpködés közben, és szeretett volna minél hamarabb megpihenni. A szülők minden figyelmeztetése ellenére leszállás közben véletlenül olyan ügyetlenül közelítette meg a fészket, hogy szárnyacskáival megérintette a villanydrótokat, és megrázta az áram. Bénultan esett a földre, meg sem tudott mozdulni. Fájdalmas hangon, erőtlenül próbált segítséget hívni:

 - Kelep, kelep! Gyertek ide, mentsetek meg!

A szülők a fiókákkal rögtön odarepültek. Leszálltak mellé, szárnyaikkal takargatták és bátorították:

- Emelgesd a szárnyacskádat! Próbálj megmozdulni!

De a kicsi gólya mozdulatlan maradt. A gólyacsalád riadalmát mindenki meghallotta. Napanyó gyorsan elbújt a felhők függönye mögé, hogy így is enyhítse a kis beteg szenvedését. Vau kutya is kinézett a kerítésen, észrevette a szenvedő madárkát, és hangos ugatásba kezdett. Bent a házban nem tudták mire vélni a nagy hangzavart, ezért Eszter a szüleivel a villanyoszlop alá futott. Látták a gólyák kétségbeesett tehetetlenségét és nagyon megsajnálták őket. Apa óvatosan megvizsgálta Kelepkét és szomorúan mondta:


- Ez a kismadár nagyon megsérült és gyenge, hamarosan el fog pusztulni.

A kislány is látta ezt, mégis könyörgőre fogta a dolgot:

- Kérlek, apukám, vigyük be az állatkórházba, hátha segítenek rajta! – s már szaladt is egy dobozért. Anya gyorsan kibélelte vattával, beletette a sérült madárkát, és már indultak is autóval a kórház felé. Gólyapapa utánuk repült. A gólyacsalád tudta, hogy az emberek segíteni próbálnak. Bizakodva körözött fölöttük, amikor megérkeztek, és az ablak párkányáról figyelte az eseményeket. Látta, hogy két fehér köpenyes ember kiveszi a dobozból és gyógyítani kezdi a gyermekét. Egy idő után egymásra néztek, mosolyogtak és kivitték a szobából. Már Holdapó tartotta lámpását és terelgette a csillagnyáját, amikor visszatért a családjához. Gólyamama már az ötödik mesét mondta el a békakirályról és cincérmanóról, de a fiókák nem tudtak elaludni. Gólyapapa elbeszélése megnyugtatta őket, és békésen elszenderedtek fészkükben. Másnap reggel első útjuk a kórház ablakához vezetett. Egy macska feküdt a műtőasztalon. Kicsit megijedtek, nehogy kárt tegyen fiókájukban, de látták, hogy a cica is mozdulatlanul fekszik. A másik ablakon benézve bekötözött lábú kutyákat láttak. Addig-addig röpködtek, míg egy nagyobb szobában felfedezték Kelepkét. Egy törött szárnyú fecske és egy tarka papagáj pihent mellette.

- Jó társaságban van! – nyugodott meg gólyapapa.

- Mégis szomorú! Vidítsuk fel gyerekek! – kérlelte őket gólyamama és vidám táncba kezdett. A többiek kelepelve csatlakoztak hozzá. Ezentúl minden reggel a kórháznál kezdték a napot. A kis gólyagyerek pedig várta őket, és lassan gyógyulni kezdett. Nyár végére már lábra tudott állni, de még gyönge volt a repüléshez. Napanyó már egyre kevesebbet simogatta meleg kezével a tájat. Tudták, hogy indulniuk kell a messzi útra. Búcsút vettek otthonuktól és nagy szárnylengetéssel röpültek a kórházhoz. Az orvosok már korábban is észrevették a gólyacsalád röpködését az ablak előtt, de ez most a szokásosnál hosszabbnak tűnt. Repülés közben igyekeztek szárnyukkal megérinteni az ablakot, búcsúztak Kelepkétől. Az egyik gondozó kezébe vette a kis madárkát, aki szárnyacskájával erőtlenül integetett vissza. A család elindult a messzi délre, de gondolatban a kis beteggel maradtak.

Napanyó búcsúzóul még tarkára festette a fák ruháit, akik a szél zenéjére lassan levetkőztek és téli álomra készültek. Gólyák helyett hópelyhek táncoltak az ablak előtt, és zúzmara ült az ágakra. Sok minden változott, de az orvosok és az ápolók minden nap jöttek és gondoskodtak a kis madárról. Lassan meggyógyult és már repülni is tudott. Karácsonykor odaröppent a feldíszített fenyő alá, és onnan kelepelt boldogan ünnepi köszöntőt. Hiányoztak szülei és testvérei, de a gyógyítóit is megszerette. Amikor munkába érkeztek boldogan körözött fölöttük, és ahova lehetett, elkísérte őket. Az orvosok is nagyon megszerették a kis gólyát, és finom eleséggel kedveskedtek neki.

Észre sem vették, de a hóemberrel együtt a tél is búcsút intett. Lépéseinek nyomában fehér hóvirágok csilingelték a tavasz közeledtét. Kelepke egyre többet röpködhetett a friss levegőn, s csak késő délután ment vissza szobájába. Egyik délelőtt is a kórház kertjében figyelte a méhek szorgos munkáját a tarka tulipánok között, amikor ismerős hangokra lett figyelmes. A szülei érkeztek vissza testvéreivel. Alig ismertek rá, úgy megerősödött a kórházban. Boldogan üdvözölték egymást. Az orvosok a hangos kelepelésre lettek figyelmesek, hiszen annyi mindent kellet elmesélni egymásnak. Kelepke ezután visszarepült a kórterembe, és rátelepedett az őt gondozók vállára. Fejét az arcukhoz nyomta és csőrével óvatosan megsimogatta. Így köszönt el gyógyítóitól. A gólyacsalád együtt visszament a régi fészekhez, amit időközben megigazítottak, és még négy újat építettek a közelben. Időnként vissza-visszalátogatott a kórházba, de egyre több időt töltött a saját családjával. Augusztus végén hangos kelepeléstől zengett a kórház ablaka. Az orvosok odamentek, és egy csapat távozó gólyát láttak. Az ablakpárkányon pedig néhány lecsippentett százszorszépet.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Fiatal által írt legjobb mese


A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"A meseírás azért fontos számomra, mert kizökkent a mindennapok taposó malmából. Délutánonként, a tanulásból kikapcsolódva úgy találok ki történeteket, hogy az adott szituációba képzelem magam, és a legcsodálatosabb élményekben lehet részem a fantáziámon keresztül."

Mesetesztelő gyerekek véleménye: 

"A gólyás mese nagyon tetszett, mert egy kicsit jobban megismerhettem a gólyák életét." - írta a 6 éves Fanni

Cs Nagy László: Színdobogás versciklus Piros és Fekete

FIGYELEM: A mesék sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 


PIROS

Pipacsmanó

Elterített, elkerített

pipacs erdő közepén,

élt egy manó, nem ismerte

senki, csupán Te meg én.


Reggel korán Pipacsmanó

pipacságyból kiugrott,

kis vödörbe összegyűjtött

minden pipacsharmatot.


Pipacslovát megitatta

adott neki abrakot,

térül, fordul, s pipacsházban

kinyit minden ablakot.

Beszökik a Nap sugara

minden színét láthatod..

Örül nagyon pipacsmanó,

becsukja az ablakot.


Jókedvében Pipacsmanó

füttyös rigót hallgatott,

de jaj a balga, az istállót

tárva-nyitva hagyta ott.


Elszökött a manó lova.

Ki húzza a szekeret?

Bánatában pipacsmanó

erre-arra tekereg.


Pipacsházban, pipacságyban

Pipacsmanó szendereg.

Nincs más dolga, mint naponta

álmodni a színeket.


Nem fehéret, nem is kéket,

nem feketét, mákosat,

csakis egyet, mindig egyet

az üde-szép pirosat.


Ha nem álmodik jaj, jaj mi lesz

vajon mi lesz gyerekek?

Mi festi majd alkonyatkor

pirosra a kék eget?


Mi lesz majd a szivárvánnyal,

színt a színre nem tehet?

Piros nélkül más színeket

kikeverni hogy lehet?


Álmatlanul forgolódik

pipacs-szíve úgy zokog!

Lassan, lassan párnájára

halványpiros könny csorog.


Reggel aztán Pipacsmanó

szomorúan felébred,

megnézi a pipacsrétet,

s nem lát mást csak fehéret.


Fehér lett a piros labda,

nem látni a pöttyöket,

a csipkebogyó is nagy búsan

csak fehéren integet.


Valamit hall, patkó koppan,

kitárja az ablakot,

Pipacsmanó pipacslova

négy patája ott dobog. 

Örül nagyon Pipacsmanó

álmodhat már színeset,

lesz már mivel kikeverni,

mind az összes színeket.


Megvan a zöld, a kék, meg sárga,

meg a fehér, fekete

de hogy minden színes legyen

a piros is kell bele.


Nézd csak, lassan minden

mozdul, piroslik az alkonyat,

hunyd le szemed s álmodj

te is pompás pipacs-pirosat!

Claude Monet: Pipacsmező

FEKETE

Holló

Egy hollópár, hajdanán,

mint a többi madarak,

színért repült oda, hol

tán egy szín még megmaradt.


Oda is ért mindegyik

és színt, mindenki kapott,

de a hollók, balga módon

elkárogták a napot.


Oly sokáig tanakodtak

vajh, hogy szép a toll színe?

Hogy nekik már nem is maradt

a színekből semmi se.


E két holló bánatában

még télvíznek kezdetén,

búslakodva fészket rakott

egy ódon kémény tetején.


Tanakodott a két madár,

s bárkitől, ki arra jár,

megkérdezte szomorúan:

milyen színű más madár?


Van e színes? Van e pompás?

Van e, olyan meseszép?

Nekünk vajon a tollunkra

milyen szép szín illenék?


Mondtak is az arra járók

ezt is, azt is eleget,

de a büszke hollópárnak

nem tetszettek a színek.


Sárga már a sárgarigó,

a papagáj meg túl csinos,

gerle madár szürke tolla

nekünk aj-jaj de kínos.


Telt az idő, múlt az idő,

lassan épp, hogy tél nem lett,

a két holló a fészekben

színe nélkül ténfergett.


Ám ekkor a hideg szélben

egy kéményseprő arra járt

Csodálkozva nézegette

a tanácstalan hollópárt.


Felmászott a nagy kéményig

ez a munka eleje,

közeledik lassan a tél

pucolni is kellene.


Ott a magas kémény mellett

bizony zordan fúj a szél,

vékonyka sál, meg a sapka

az ellen biz' mit sem ér.


Tüsszentett a kéményseprő,

hogy a kémény reng bele,

azóta a sok koromtól

a hollók tolla fekete.

Mesetesztelő gyerekek véleménye: 
"Az tetszett benne, amikor a manó elaludt, mert akkor csak a pirosról álmodott, és az a második kedvenc színem."   írta Péter, 7 éves mesetesztelőnk 

"Legjobban az tetszett, amikor boldog volt a Pipacsmanó, mert meglátta a lovát."  Eszter, 9 éves

"A Piros Pipacsmanó nagyon jó. Nem túl rövid, de nem is túl hosszú, és ezért nekem nagyon tetszik."  - írta az egyébként mindig kritikus 11 éves Robi 

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Legjobb felnőtt által írt vers.  

A későbbiekben tervezzük majd a többi színt is közkinccsé tenni Kacaj Panka Mesetárában.

Tánczos András: A hangok kertje

FIGYELEM: A mesék sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül! 

- Nem, nem, nem! - üvöltötte I. Hisztéria, Jólvan király legkisebb lánya. - Nem és nem! Nem eszem meg a tökfőzeléket! Egy frászt!

Az udvarhölgyek elszörnyülködtek. Hisztéria még a nyelvét is kinyújtotta szegény szakácsra, pedig Serpenyő, a főszakács igazán nem tehetett arról, hogy éppen ezt rendelték ebédnek.
Hortenzia, az első udvarhölgy a szája elé kapta a kezét ekkora illetlenség láttán.

A második udvarhölgy, Petúnia grófnő lévén érzékenyebb lelkű volt, majdnem elalélt.
- Ez szörnyű! Ez rettenetes! - csak az öreg király dünnyögte az orra alá, a szokásos Jól van, jól van-t.
Nem szeretett semmilyen vitát, ezért inkább mindent ráhagyott a lányára, aki így kénye-kedvére bánt az udvartartással.
Nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy az alkalmazottak általában igen hamar - általában sokszor ki sem töltve a próbaidőt - megszöktek.
Emiatt azonban mind nehezebb volt személyzetet találni a kastélyba, és ez - meg I. Hisztéria kirohanásainak nyoma - meg is látszottak a kastélyon.
De térjünk vissza az ebédlőhöz, ahol ebben a pillanatban csattant egy tányér a falon.
- Én I. Hisztéria vagyok! - toporzékolt a felséges úri hölgy. - Azonnal követelem, hogy...
És ebben a pillanatban elment a hangja!
A királylány tovább óbégatott, de csak egyre vörösödő feje jelezte a pulykaméreg terjedését.
Egy darabig még tátogott, majd, miután a hangja nem tért vissza sarkon fordult, elsietett, és nagy dérrel-dúrral becsapta a szobája ajtaját.
Igen ám, de ezzel sem a királylány hangja, sem a helyzet nem változott nem hogy napestig, de még egy hétig sem.
Hiába jöttek a legtekintélyesebb honi és külhoni orvostudorok, és vizsgálták a királylányt, Hisztéria néma maradt.
A királylány kezdett megszeppenni.
Először fordult elő, hogy nem teljesült egy kívánsága.
Az öreg király is igyekezett mindent megtenni, ami erejéből telt, de hiába, a lánya meg se mukkant.
Csend borult a palotára.
Már rikácsolni sem tudott, csak mutogatott, ha szüksége volt valamire.
Egy nap vénséges vén anyókát vittek az öreg király elé.
- Csakugyan tudnál segíteni a lányomon? - kérdezte Jólvan király reménykedve.
- Azt még nem tudom, de megpróbálom.
Bevezették a királylány szobájába, ahol egy szomorúan üldögélő Hisztériát talált.
- Talán tudok írt a bajodra - mondta a néne, miután megnézte a királylány torkát.
De oda teljesen egyedül kell menned, helyetted nem mehet senki, és senkit nem vihetsz magaddal sem. Akármilyen nehézségbe is kerülsz neked kell túljutnod rajta! 

A királylány bizonytalanul bólintott, hogy megértette. és másnap hajnalban kinyílt a kastély egy rég nem használt, pókhálós rozsdás ajtaja, és kisurrant belőle egy bő lebernyegbe öltözött árny.
Átjutott vízmosásokon. Meredélyeken, erdőkön és réteken, kaszálókon és falvakon.
Egyre csak ment, ment tovább a célja felé töretlenül: kényeskedő gyomra éhét erdei gyümölcsök és lépes méz, szomját friss forrásvíz oltotta.
Néha-néha megkínálták jószívű napszámosok, amit Ő elfogadott.
Egy nap Hisztéria végre egy hatalmas kertben találta magát, ahol a fákról nem gyümölcsök, hanem hangok lógtak.
Volt ott mindenféle színű, gyönyörű meleg-piros, bársonyos meggyszínű, fakó fehér, és sápadt, majdnem átlátszó.
Volt ott szerelmes suttogás, sikoly, artikulátlan üvöltés és ki tudja még mi minden...

A királylány először a vérpiros hanghoz lépett, mert az nagyon tetszett neki, de az nem az övé volt.
A szivárványszínű, a mélyzöld, a királykék, és a napsárga sem.
Már bejárta az egész tisztást, de a hangja csak nem akart előkerülni.
Hisztéria kezdett kétségbeesni: Hát ő már örökre néma marad? Ó, ha csak egy-egy rövidke mondatot mondhatna. Egy szót...
És akkor ott, a szomorúfűz tövében halkan elpityeregte magát.
Megértette, hogy a hangnak elege lett abból, hogy csak rikácsolnak rajta, pedig mennyi mindent lehetett volna vele tenni...
Dicsérni, bíztatni, elismerni....
Ahogy felnézett a szomorúfűzre, az ágai között meglátott összegabalyodva egy karcos fekete hangkupacot. Vagy inkább hangocskákat?
- Ti lennétek az én hangom?
- Igen - bólintottak amazok.
- De nekem sokkal szebb hangom van. Illetve volt.
(Majdnem hozzátette, hogy "Nekem az jár!", de rájött, hogy neki van a legkevesebb oka követelőznie).
- Na, most jöjjünk így vissza, vagy ne jöjjünk? - kérdezték a hangok.
- Gyertek - bólintott az immár igen szerény Hisztéria, mire a hangok nagy üggyel-bajjal lemásztak a fáról, majd az utolsó ágról lepottyantak elé a fűbe.
A királylány lehajolt és óvatosan felvette a fekete gombócokat.
Hú, mennyi ronda szó volt benne! Brrrrrrrrrrrrrrrrr!
Hisztéria nagyot sóhajtott, majd kinyitotta a száját, csukott szemmel háromig számolt, majd ismét kinyitotta a szemeit.
A feketeség eltűnt.
Nézett jobbra, balra, még fel a fára is, de a hangok teljesen eltűntek.
- Jaj! - suttogta maga elé.
Jaj? Kimondtam? De hát én... De hát én... Köszönöm! - kiáltott fel hangosan és ekkor, mintha valami megpendült volna.
Hazatérve nem győztek rajta csodálkozni a szolgálók.
Mindenkinek mindent megköszönt, és igyekezett figyelmes lenni másokkal.
És valahogy furcsa módon mintha minden kimondott "köszönöm"-mel, "legyen szíves"-sel egyre szebb lett volna a hangja...
Vagy csak a környezete gondolta így?
Bíz' én azt nem tudom.
Én csak azt tudom, hogy Jólvan király, aki ekkorra már nehéznek érezte a fején a koronát, tanácsosaival legnagyobb egyetértésben adta azt át az újdonsült királynőnek.

Illusztráció: Szottfried Zsófia: A hangok kertje 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról: 

"Az írás egyfajta szabadságot biztosít nekem, mindazt megélhetem benne, hogy játszva a szavakkal, helyzeteket, emberi sorsokat teremtek, próbálva formálni az olvasóimat."

Mesetesztelő gyerekek véleménye:
"Nagyon tetszett, mert a hangunkra tényleg vigyázni kell!" - írta az Operaház Gyermekkórusában éneklő 10 éves Hajni.

I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázat Legjobb felnőtt által írt mese.   

Az I. Kacaj Panka Mese- és Versíró Pályázat győztes alkotásai

Az I. Kacaj Panka Mese- és Versíró pályázatra közel két hónap alatt beérkezett 130 pályaműből a következő alkotásokat díjazta a zsűri:

Legjobb felnőtt által írt mese - Tánczos András: A hangok kertje
Legjobb felnőtt által írt gyerekvers - Cs. Nagy László: Szín-dobogás gyerekvers ciklusból küldött két szín /Piros – Pipacsmanó, Fekete – Holló

Fiatal által írt legjobb mese - Csányi Eszter: A mi gólyánk
Fiatal Által írt legjobb vers - Molnár Eszter Anni: Anyától kaptam

Mesetesztelők különdíja - Reider Mónika: Szavannaovi

Ifjúsági zsűri különdíja - Csongor Andrea: Cigány mese

A legjobb tündérmese - Pánti Mária: Harmatfoci
A legjobb mesevers - MIHI: Mese az Állatbarát Jenőről
A Kairosz Kiadó különdíja - Bódai - Soós Judit: A várúr kívánsága
MAGTÁR Művészeti alapítvány különdíja - Varga Balázs: Az agyafúrt királyfi és a mindent beszövő, hatalmas Korrupci pók

A díjazottak, a szereplők, Galagonya bohóc vezetésével és a szervezők

A meséket folyamatosan töltjük fel mesetárunkba, először a díjazott alkotásokat, majd névsorban a döntős alkotásokat. 

Mind a 78 pályázónak gratulálunk, mert a mezőny nagyon erős volt, ezt az is mutatja, hogy az elődöntőbe 61 szerző tovább jutott! Nagyon biztatunk mindenkit, aki idén nem nyert, pályázzon jövőre is Kacaj Pankával hiszen sosem lehet tudni...  

Kacaj Panka Mesetára

Köszöntöm a kedves Olvasót!

Hamarosan ezen a blogon az I. Kacaj Panka Mese- és Versíró Pályázat győztes és döntős alkotásait olvashatják.

A Pályázatot 2015. gyermeknapján indítottuk és közel 2 és fél hónap alatt 5 országból 78 alkotó 130 pályamunkája érkezett be.

A legfiatalabb alkotó 10 éves, a legidősebb 92 életévét töltötte, de egy közös bennük: a mese szeretete.

Fogadják Önök is sok szeretettel ezeket a csodás alkotásokat 2015. szeptember 20 után.

Mi a célunk?
Szeretnénk, ha minden alkotó, olvasó, gyermek és felnőtt szem- és fültanúja lenne a mese óriási sikerének!

Üdvözlettel:

a Kreatív Mamák Online Kávézójának csapata 

Ui: És hogy ki Kacaj Panka? Itt elolvashatják: www.kreativbabaajandek.blogspot.hu/2015/06/kacaj-panka-esetei.html