Izsák Viktória: Mese a mackóról

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 10 éves kortól ajánljuk. 

A vékony, de annál magasabbra nyúló halványzöld törzsű fák erdejében egy mackó cammogott kitartóan a napfényben fürdőző, ugyanakkor poros, kiszámíthatatlanul hosszan kanyargó Élet ős öreg útján. Bár nem is igazán út volt ez, hiszen a mackó életének első, és utolsó lépését is ő maga teszi meg, az ő feladata utat taposni a karcsú fák között. Már jó ideje, hogy elindult, oly régóta ballagott egyedül, hogy kis híján bele is fáradt, ám ekkor, egyáltalán nem sietős, de határozott lépései nyomán megváltozott a táj.

Fenyők tűlevelein taposott ismeretlen földön, s a Szél egy folyó közeléről dalolt ágak közt suhanó hírnökként. Elámult amint kiért az erdő takarásából, és megpillantotta miként a víz harsányan lefelé folyt a meredek, sziklás domboldalról, a víztükörre hajló lombokból csivitelő madarak éneke szólt, és szeme sarkában apró szárnyak villantak meg, viszont, ami leginkább megmelengette a szívét medve-tásra volt, aki épp egy kiszögellő mohás sziklán ácsorgott, és ficánkoló halakra vadászott. A nagy grizzly bosszúsan felnézett, ki meri megzavarni a munkájában, de egészen megszeppent a látványtól, mire a mackó fekete mancsára bámult, s remélte amaz nem talált semmi furcsát rajta, mi megijesztette volna. Csakhogy a grizzly zavart, bizalmatlan tekintete elüldözte, így csalódottan bandukolt tovább a szúrós szempár kereszttüzében. Hirtelen elszomorította ez a szép környék, úgy érezte nem illik ide, nem más ő csak egy ténfergő idegen, de nem ezért indult el? Nem az ösztönözte, hogy egy igazi otthont találjon? Ezen mélázva kis bocsokba botlott, akik önfeledten játszadoztak a szederbokrok tövében.

- Öhm, helló! – próbálta magára felhívni a figyelmüket félénken a mackó, miközben a bocsok elhűlve nézték a jövevényt.

- Te meg ki vagy? – kérdezte flegmán, azért némi kíváncsisággal tőle az egyikük.


- Nem vagyok senki sem. – felelte lesütve apró szemeit, és vállat vont.


- Na de mik ezek a foltok? – faggatta a másik gyanakvón.


- Pigment hiányos medve? Ne beszélj már hülyeségeket!


- Tudod mi az a pigment hiány egyáltalán, te anyaszomorító?! – szidta a testvérét, és már nem is foglalkoztak ő vele, még ha óriási is volt a termete.

A mackó eközben újra vállat vont, nem támadt jobb ötlete mit tehetne, a bocsoktól is némán búcsút vett. Szíve kétszer nehezebb lett, úgy vonszolta, a mellkasába zárva. Nem értette mi a bajuk vele, mivel érdemelte ki a magányt. Sőt szinte menekült előle, még ha fogalma sem volt, maga vagy a világ elől, a gondolatai, így is szétszedték a lelkét. Dörgő léptei felverték a bozótot, még több állat adott hangot a mackó becsmérlésének, kivéve a pillangót.

Futott már.

Futott, amíg bírta.

Aztán akár a villámcsapás, hasított a lelke elevenjébe roskadt a partra és potyogtak a könnyei a folyóba, mikor meghallotta az ítéletét az erdő lakóinak.

„Nem tartozol közénk! Nem kellesz nekünk, csúf teremtmény!”

Könnyei megzavarták a nyugodtan hullámzó tükörképét, melyet elviselhetetlen gyűlölettel figyelt. Megint ugyanazt érezte: mintha bezárták volna egy szűk, hamis világba, mint azelőtt, mielőtt elindult volna. Valaha volt otthona, barátok, finom rügyek, sok pihenés, szeretet, de másoknak is megtetszett az ő különleges helye. Elüldözték az erdejéből, a barátait mind elvitték, így maradt ő egyes-egyedül. Kénytelen volt elindulni az élet rögös útján, s oly sokáig ugyanazt tette nap, mint nap, mikor ideért már azon tűnődött miért jó a létezés, s mit kapott itt? Újabb fájdalmas kudarcokat, még sem hibáztatta az ismeretlen erdőt, csak önmagát. Gyűlölte, s gyűlölte a Csönd szelíd vigasztalását, a folyó tisztaságát, képtelen volt szeretni a szépet, az Élet vizét sem.


- Én szeretlek. – suttogta a pillangó, s az orrára röppent.

A mackó szeme hatalmasra tágult, csodálattal adózott a kékségnek, a fényben életre kelő lepkeszárnyaknak, az apró gyönyörűségnek. Viszont a következő pillanatban már tovaszállt, a mackó pedig nem hezitált, követte a pillangóját. Ám akármilyen elszántan haladt annál nagyobb lett a távolság, és egyszer csak azon kapta magát, hogy bármerre néz, nem leli, eltűnt előle. Csüggedten leült a földre, bánatát egy zápor tetőzte, ezért fázósan, remegve bújt össze és várt.

Emberek közeledtek feléje, míg aludt és zörgő-pufogó autón elvitték egy biztonságos helyre, oly messzire, hogy nem hitte valaha visszatalálhat, mert eleinte az ismeretlen erdőt is barátságosabbnak látta, az emberek világánál. Eleinte nem bírt másra gondolni, hogy itt is csak egyedül boldogulhat, olykor egy gondozó bejött, enni adott. Kitakarították a kis részét, amelyet már úgy ismert, mint mancsán bundájának szőrszálait. Eleinte hiányzott a szabadsága, az Élet útja, akkor legalább volt benne némi remény, hogy talán elvezeti valahová, szembe jöhet vele a boldogsága, de mindezekhez hamar hozzászokott, látva a szomszédjai elfogadó viselkedését, sőt valójában élvezték, az itt létet, mivel kedvükre játszhattak, lustálkodhattak a társaikkal, csakhogy a mackó egyedül tengette a napokat. Ő sem maradt kivétel, beletörődött idővel, hogy az útja során végül megfeneklett az állatkert telepített élénkzöld gyepén. Talán csak a gondozó kislánya miatt tápászkodott fel reggel és tett úgy mintha élne, aki szüntelenül az anyja körül téblábolt, várt rá komor magányában és oly bánatosan nézte őt, mintha minden fájdalmának tükre lenne. Gyakran mesélt is, habár nem értette a szavait, nem is volt szüksége rá, mert szempárján keresztül láthatta, a kislány elméjében kibontakozó világát.

Különösebben nem panaszkodhatott, hiszen mindent megkapott, élelmet, vizet, a kék eget a feje fölé és emberek tucatjait vagy talán százait kilátásnak az átlátszó műanyag falakon túl, hogy nap, mint nap izgatott, cukormázas rajongásukba fojtsák a mackót. Megbéklyózták ezek a falak, amelyeken az Idő patkó dobbanásai visszhangoztak.

Mindene meg volt csupán a pillangója nem.

- Itt vagyok. – hallotta a rejtelmes suttogást, és már el is röppent suhogó, kék szárnyakon, a falakon túlra.

A haragos egyben magasztos eltökéltség vezette, s ahogy lelkében egyre vadabb erők dúltak, neki rontott a falnak, amelyet ellene emeltek.

„Ellened?”

Üldözték a kiáltások tele keserűséggel.


Biztonságos, bezárt, hamis világ, hogy létezzek? Még is miről szól az élet? – sírt a mackó az égnek. Kulcsok zörgésére, az ajtó nyikorgására lett figyelmes, és felkészült a harcra.


Erre. – ezúttal egy gyermeki hang szólította meg, és az izgatottságtól remegő kislány vezette ki a mackót. Mikor búcsúzniuk kellett még bánatosabban nézett, de végül elmosolyodott és teljes szívéből kiáltott útravalóul: Légy boldog, mackó!

Hálásan egy puszit nyomott a gyermek arcára, majd sietősen elfutott nehogy bárki is megtalálja. Bundáján véres csíkok, szenvedés nyomai jelentek meg, ahogy őrjöngő fenevadként menekült el, a világból, amelyet az emberek teremtettek, miközben a pillangó irányította a lépteit, ami óhatatlanul a grizzly felé tartott.

Mikor egy vonalba kerültek megtorpant a mackó, ugyan látta már a célt, a tavat, amely békét ígért és boldog perceket, ahová a pillangó igyekezett, az új otthonukba, amelyet az emberek ugyanúgy óvtak és gondoztak, mint akik éltek benne. Ő azonban megállt és a szavak büszkén hangzottak, amit az erdőben csalinkázó Szél kürtölt szerteszét hírnökként.

Óriáspanda vagyok. És élni fogok, mert élni akarok! – kiáltotta bátran, hogy hallja az ismeretlen erdő, az egykori otthona, az emberek világa, és ott lapultak a kimondatlan szavak: különben a létezésembe pusztulok bele.

Majd reménytől csillogó szemmel nézett fel az égre, igen ő minden testrészében érezte, hogy él, fáradt volt a harctól, de a lelke boldog, és eleven. Elhalt szavainak visszhangja, mire elégedett mosoly terült szét az arcán és boldogan loholt a pillangója után.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán gyermek és ifjúsági mese kategóriában III. helyezett 

A szerző így ír önmagáról és a természethez, meséhez fűződő viszonyáról:

"Édesanyám tisztelete az élet és a természet iránt, s a gyermekeinek erre való tanítása, az otthonunkhoz közeli erdőkkel egyetemben sokat jelent mai napig számomra. Ahogy egyre jobban megértettem az emberiség által létrehozott világ – városok, az ipar, a gazdaság világát – és a természetnek a működését, egyre inkább hálát éreztem, hiszen a Földtől nem mást, mint az élet lehetőségét kaptuk, eltart minket, inspirálja a feltalálókat, lenyűgözi a tudósokat, és elvarázsolja az olyan egyszerű, még élete elején járó fiatalokat, mint jó magam. Tehát a természet a növényeivel és állataival nem csupán a szükségleteink forrását, gyógyírt a betegségeinkre, - ha még ez nem lenne elég - fejlődésünket is neki köszönhetjük, és talán épp itt rejlik a következő lépcsőfok, amely ránk vár. Hiszen manapság is ez történik, tanít minket a környezetünk, hogy figyeljünk arra miből is nőtt ki a fajunk, és hogy engedjük élni, ami életet adott.
Mikor még sem olvasni, sem írni nem tudtam foglalkoztattak a mesék, és a történetek, ez az érdeklődésem idáig nem csitult, ezért helyén valónak érzem, hogy az első írásom, amelyet felvállalok és megmutatnék a „nagyvilágnak” a természethez fűződjön."

 - a szerző 17 éves.

Zsűri tagok véleménye:
" Fantasztikus, hogy 17 évesen ennyire jól tud bánni a szavakkal. Mind a mesében, mind az önéletrajzában. Remélem sok hasonló gondolkodású fiatal van a világban, még ha ők nem is tudják ilyen szépen papírra vetni gondolataikat."