Gyertek csak közelebb! Hoztam hűs limonádét mentalevéllel, és málnát a kertből. Látom, lepkét gyűjtöttetek a levendula bokorról. Szeretik a káposztalepkék a nektárt szívogatni virágzás idején.
Igazán gondosak voltatok, hálóval szorítottátok le az üveg száját. Telepedjetek ide körém, mert mesét mondok! Így, most fül legyen minden gyerek, mert amit hallotok, az nem mese, hanem igaz történet.
- Te meg mi a vajas csuprot akarsz itt? – nézett dühösen a jövevényre, aki álmában megzavarta.
Egy halálra rémült mókus pattant fel, és bocsánat kérően pislogott a macskára. Szaporán mozgatta orrocskáját, és esedezve tartotta maga elé mancsait.
- Elnézését kérem macska úr, amiért megzavartam az álmát! Éppen csak gyakorolom a fára mászást, és…
- Hogy mit? – kerekedett nagyobbra a vörös szőrű macska szeme. – A fára mászást?
- No, igen. – válaszolta lemondóan a mókus. - A rokonaim sem hittek a szemüknek, amikor rájöttek, hogy nem megy ez nekem, de nem hitték el, hogy szédülök a magasban.
A macska bizalmatlanul nézett a mókusra. Aztán jót göcögött, mert nevetni nem tudott.
-Hö hö hö.. . Egy tériszonyos mókus! Nahát! Ki hallott még ilyet? Hát milyen odúban születtél? Amelyik fának földre hajolt a törzse?
- Á, rosszabb! - legyintett a mókus. - Én egy kalitkában születtem a hátsó kamrában. Egy kisállatkereskedőnél jöttünk a világra testvéreimmel, hörcsögök, kanárik, papagájok tengeri malacok között. Amikor megnőttünk, akkor a gondozó kiállította kalitkánkat a kirakatba. Hamarosan egy bajuszos kövér ember megvásárolt öt társammal együtt. Betett a zúgó négykerekű hátuljába, és hazavitt a családjához. Egy nagy ketrec állt a kertben, benne jókora száraz fatörzs. Az lett otthonunk. A család gyerekei minden nap odajöttek, és megrázták a ketrecet, hogy felmeneküljünk a faágakra. Fogadtak ránk, hogy melyikünk ér hamarabb a legmagasabb ágra. Én meg mindig leestem, mert szédültem.
Sóhajtott egyet bánatosan a mókus.
– De nemcsak ők nevettek, hanem a társaim is. Elég dicstelen dolog tériszonyos mókusnak lenni. Ha valameddig feljutottam, csak úgy hullámzott a mélység alattam. Reszkettem, becsuktam a szemem, és a közeli ághoz simultam. Azt hittem megértőbbek lesznek. Szurkáltak, biztattak, hogy „feljebb-feljebb!” Én meg…- bánatosan nézett maga elé a mókus. - Így nem voltam elég szórakoztató. Aztán megszabadultak tőlem. Kidobtak az autóból itt a közelben. Meg kell tanulnom fára mászni! Veszélyes itt a földön futkározni. De hogyan, ha szédülök a magasban?
Ezt már könnyes szemmel panaszolta, és szaporán pislogott a macskára, kineveti- e?
A vörös szőrű macska nem nevetett, hanem nyalogatni kezdte a bundáját. Ez nála a gondolkodás jele.
- Sajnos ebben nem tudok segíteni. Mi a neved, te, tériszonyos mókus?
- Móka. Mókának hívtak, mert mulatságosnak tartották a gyötrelmeimet.
- No, Móka, engem Cirminek hívnak. – hosszasan nézte az árva mókust. - Talán tehetek valamit érted.
A vörös szőrű macska feltápászkodott, és bicegve elindult. A mókus meglepődve nézte a macskát. Cirminek hiányzott az egyik mellső lába.
– De hiszen… neked csak… három lábad van!
- Na és? Attól még macska vagyok! Gyere! – morgott bosszúsan a vörös szőrű macska. Farkát magasra emelve ügyesen átugrotta a vizes árkot, elhaladt a körtefa alatt, ami éppen most potyogtatta gyümölcsét. Egy kőrakás tetejéről zöld gyíkocska kiáltott le:
- Hahó, Cirmi! Nocsak! Kit találtál?- csak úgy lüktetett beszéd közben a torka.
- Én Fagyi vagyok! – Mikor melléjük ért odabiccentett a Mókusnak, s mondta tovább a magáét.
- Megszomjaztam. Veletek megyek! – És már kopogtak a körmöcskéi az apró zúzalékon.
Móka, még jobban elámult. A gyíkocskának hiányzott a farka. Most már igazán elbizonytalanodott. Egy háromlábú vörös szőrű macska, egy farka vesztett gyíkocska… miféle társaság ez?
Átbújtak a léckerítés alatt, és egy szépen gondozott kertbe értek. Egy kutya dörgölte hátát a frissen levágott fűben, és kéjesen morgott. Hanem – állapította meg Móka, - a hátán nem volt szőr, kilátszott a rózsaszín bőre. Móka megtorpant:
- Hová hoztál engem Cirmi? Kik élnek itt? Itt minden állatot megkurtítanak? Velem mit fognak csinálni? Levágják a farkam? Porseprűt csinálnak belőle? De azt már nem hagyom!
Cirmi a hátsó lábaira ült, és egykedvűen nézett a rémült mókusra:
- Ha nem bízol bennem, akkor tényleg jobb, ha elmész! Ez itt a kicsi Sára háza. Ő az, aki segíthet rajtad. Amint látod, én, nem taníthatlak fára mászni, mert három lábbal én sem tudok. Ne ijedezz! Mi itt mindannyian az életünk jobbra fordulását köszönhetjük kicsi Sárának. Ő a mi megmentőnk!
- De kicsi Sára egy ember! - hőkölt vissza Móka. – Nem bízom az emberben!
- Rosszul teszed! Én sem itt születtem. Mi tagadás, süvölvény koromban elcsavarogtam otthonról. Nem tudtam semmit a világról. Azt hittem, minden út a nagy zsákmányhoz vezet. Nem így lett. Messze kóboroltam, mikor az országúton keltem át, iszonyú zúgás közeledett, egyre elviselhetetlenebb lett. Futottam, futottam, ahogy a lában bírta, mégsem találtam búvóhelyet. Hát lekuporodtam, és vártam, hogy vége legyen az életemnek. Az a zúgó valami áthajtott rajtam. A nyilallásra emlékszem. Arra az iszonyú fájdalomra, ami elborította az egész testem. Aztán egy puha kézre, ami felemelt, és elröpített a nagy fehér emberhez. Aztán megint nem emlékszem semmire. Amikor felébredtem egy kötés volt rajtam. A kicsi Sára meg ápolt. Csak akkor tudtam meg, hogy nincs lában, mikor levette a nagy fehér ember a kötést rólam. Amint látod, élek. Tudok járni, kerítésre felugrani, vadászom is. Fára ugyan nem mászok, de minek is. Fagyit, a gyíkocskát kicsi Sára hazahozta a játszótérről, ahol a fiúk meg akarták tudni, valóban kinő-e a farka. Hát levágták. Kicsi Sára ekkor elragadta tőlük és ide hozta. Fagyi azóta itt rendezkedett be a farakás tövében.
Fagyi már a kerti csapnál oltotta szomját az odakészített tálkából. Közben a kopasz kutya csóváló farokkal közelített az új vendéghez.
- Ki hoztál már megint Cirmi? No, ne félj, cimbora! – dugta orrát barátkozva a mókus orrához. - Itt otthonra találsz, bármi bajod is van. Látod engem is befogadtak, mikor leforráztak egy éjjel. Azt hitték, jókedvemben ugatom a Holdat! Mit tehettem! Menyét járt a tyúkólnál.
Kicsi Sára leugrott a hintáról, amint, észrevette a jövevényt. Lassan közelített, letérdelt a kis vendég elé a fűbe, tenyerében magocskákat tartott. Móka leküzdve félelmét a finomságért nyúlt. Cirmi méltóságteljesen mellé ült, és halkan dorombolni kezdett:” Lásd, mondtam én, hogy jó lesz itt neked! Segítenek rajtad. Ha nem tudsz fára mászni, majd meg tanulsz nagyot ugrani, mint én.”
Így talált új családot magának a tériszonyos mókus.
Látom, közben elfogyott a málna! Tudtátok, hogy a pillangók is rendelkeznek öröm hormonokkal? Bizony, hogy érzik a boldogságot! Ha elengeditek őket, akkor kívánjatok valami szépet!
Hátha teljesítik majd örömükben.
A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa.
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Boldogan jelentkezem a meseíró pályázatra. Végre egy olyan felhívás, amelyben nem köti meg a kezem az elvárás, hogy mesém ne legyen didaktikus. Pedig egy mese akkor jó, ha tanít valamire. Unokáim imádják azokat a történeteket, amelyek kapcsolódnak hozzájuk, ők is szereplői, és valóságos a történet.
Kisgyermekként nem kellett állatokért könyörögnöm, mert erdei tanyán, és alföldi falusi házban éltem, nyaraltam. Ott az állatok gondozása elemi szükséglet volt, hiszen napi élelmezésünket szolgálta.
Ezt a szeretetet örökítettem gyermekeimnek, akiknél ma is, városi emberek lévén, vannak állatok, és gondoskodnak kis kedvenceikről."
