Papp Mara: A háromlábú vörös macska meséje

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Gyertek csak közelebb! Hoztam hűs limonádét mentalevéllel, és málnát a kertből. Látom, lepkét gyűjtöttetek a levendula bokorról. Szeretik a káposztalepkék a nektárt szívogatni virágzás idején.

Igazán gondosak voltatok, hálóval szorítottátok le az üveg száját. Telepedjetek ide körém, mert mesét mondok! Így, most fül legyen minden gyerek, mert amit hallotok, az nem mese, hanem igaz történet.

Nem is olyan régen, nem is olyan messze, itt az utca végén esett meg ez a dolog a vörös szőrű macskával. De nem húzom az időt, mert elgurul a mesegombolyag, s szaladhatok utána. No, hát egy meleg délután az utca végi fügefa alatt szunyókált a vörös szőrű macska. Lábait maga alá húzta, feje lebillent. Álmában éppen becserkészte a jóízű zsákmányát, mikor ütést érzett a fején. Felugrott, és hátát támadásra készen felpúposította. Egy szőrgomolyag tekergőzött előtte a fűben.

- Te meg mi a vajas csuprot akarsz itt? – nézett dühösen a jövevényre, aki álmában megzavarta.

Egy halálra rémült mókus pattant fel, és bocsánat kérően pislogott a macskára. Szaporán mozgatta orrocskáját, és esedezve tartotta maga elé mancsait.

- Elnézését kérem macska úr, amiért megzavartam az álmát! Éppen csak gyakorolom a fára mászást, és…

- Hogy mit? – kerekedett nagyobbra a vörös szőrű macska szeme. – A fára mászást?

- No, igen. – válaszolta lemondóan a mókus. - A rokonaim sem hittek a szemüknek, amikor rájöttek, hogy nem megy ez nekem, de nem hitték el, hogy szédülök a magasban.

A macska bizalmatlanul nézett a mókusra. Aztán jót göcögött, mert nevetni nem tudott.

-Hö hö hö.. . Egy tériszonyos mókus! Nahát! Ki hallott még ilyet? Hát milyen odúban születtél? Amelyik fának földre hajolt a törzse?

- Á, rosszabb! - legyintett a mókus. - Én egy kalitkában születtem a hátsó kamrában. Egy kisállatkereskedőnél jöttünk a világra testvéreimmel, hörcsögök, kanárik, papagájok tengeri malacok között. Amikor megnőttünk, akkor a gondozó kiállította kalitkánkat a kirakatba. Hamarosan egy bajuszos kövér ember megvásárolt öt társammal együtt. Betett a zúgó négykerekű hátuljába, és hazavitt a családjához. Egy nagy ketrec állt a kertben, benne jókora száraz fatörzs. Az lett otthonunk. A család gyerekei minden nap odajöttek, és megrázták a ketrecet, hogy felmeneküljünk a faágakra. Fogadtak ránk, hogy melyikünk ér hamarabb a legmagasabb ágra. Én meg mindig leestem, mert szédültem.

Sóhajtott egyet bánatosan a mókus.

– De nemcsak ők nevettek, hanem a társaim is. Elég dicstelen dolog tériszonyos mókusnak lenni. Ha valameddig feljutottam, csak úgy hullámzott a mélység alattam. Reszkettem, becsuktam a szemem, és a közeli ághoz simultam. Azt hittem megértőbbek lesznek. Szurkáltak, biztattak, hogy „feljebb-feljebb!” Én meg…- bánatosan nézett maga elé a mókus. - Így nem voltam elég szórakoztató. Aztán megszabadultak tőlem. Kidobtak az autóból itt a közelben. Meg kell tanulnom fára mászni! Veszélyes itt a földön futkározni. De hogyan, ha szédülök a magasban?

Ezt már könnyes szemmel panaszolta, és szaporán pislogott a macskára, kineveti- e?

A vörös szőrű macska nem nevetett, hanem nyalogatni kezdte a bundáját. Ez nála a gondolkodás jele.

- Sajnos ebben nem tudok segíteni. Mi a neved, te, tériszonyos mókus?

- Móka. Mókának hívtak, mert mulatságosnak tartották a gyötrelmeimet.

- No, Móka, engem Cirminek hívnak. – hosszasan nézte az árva mókust. - Talán tehetek valamit érted.

A vörös szőrű macska feltápászkodott, és bicegve elindult. A mókus meglepődve nézte a macskát. Cirminek hiányzott az egyik mellső lába.

– De hiszen… neked csak… három lábad van!

- Na és? Attól még macska vagyok! Gyere! – morgott bosszúsan a vörös szőrű macska. Farkát magasra emelve ügyesen átugrotta a vizes árkot, elhaladt a körtefa alatt, ami éppen most potyogtatta gyümölcsét. Egy kőrakás tetejéről zöld gyíkocska kiáltott le:

- Hahó, Cirmi! Nocsak! Kit találtál?- csak úgy lüktetett beszéd közben a torka.

- Én Fagyi vagyok! – Mikor melléjük ért odabiccentett a Mókusnak, s mondta tovább a magáét.

- Megszomjaztam. Veletek megyek! – És már kopogtak a körmöcskéi az apró zúzalékon.

Móka, még jobban elámult. A gyíkocskának hiányzott a farka. Most már igazán elbizonytalanodott. Egy háromlábú vörös szőrű macska, egy farka vesztett gyíkocska… miféle társaság ez?

Átbújtak a léckerítés alatt, és egy szépen gondozott kertbe értek. Egy kutya dörgölte hátát a frissen levágott fűben, és kéjesen morgott. Hanem – állapította meg Móka, - a hátán nem volt szőr, kilátszott a rózsaszín bőre. Móka megtorpant:

- Hová hoztál engem Cirmi? Kik élnek itt? Itt minden állatot megkurtítanak? Velem mit fognak csinálni? Levágják a farkam? Porseprűt csinálnak belőle? De azt már nem hagyom!

Cirmi a hátsó lábaira ült, és egykedvűen nézett a rémült mókusra:

- Ha nem bízol bennem, akkor tényleg jobb, ha elmész! Ez itt a kicsi Sára háza. Ő az, aki segíthet rajtad. Amint látod, én, nem taníthatlak fára mászni, mert három lábbal én sem tudok. Ne ijedezz! Mi itt mindannyian az életünk jobbra fordulását köszönhetjük kicsi Sárának. Ő a mi megmentőnk!

- De kicsi Sára egy ember! - hőkölt vissza Móka. – Nem bízom az emberben!

- Rosszul teszed! Én sem itt születtem. Mi tagadás, süvölvény koromban elcsavarogtam otthonról. Nem tudtam semmit a világról. Azt hittem, minden út a nagy zsákmányhoz vezet. Nem így lett. Messze kóboroltam, mikor az országúton keltem át, iszonyú zúgás közeledett, egyre elviselhetetlenebb lett. Futottam, futottam, ahogy a lában bírta, mégsem találtam búvóhelyet. Hát lekuporodtam, és vártam, hogy vége legyen az életemnek. Az a zúgó valami áthajtott rajtam. A nyilallásra emlékszem. Arra az iszonyú fájdalomra, ami elborította az egész testem. Aztán egy puha kézre, ami felemelt, és elröpített a nagy fehér emberhez. Aztán megint nem emlékszem semmire. Amikor felébredtem egy kötés volt rajtam. A kicsi Sára meg ápolt. Csak akkor tudtam meg, hogy nincs lában, mikor levette a nagy fehér ember a kötést rólam. Amint látod, élek. Tudok járni, kerítésre felugrani, vadászom is. Fára ugyan nem mászok, de minek is. Fagyit, a gyíkocskát kicsi Sára hazahozta a játszótérről, ahol a fiúk meg akarták tudni, valóban kinő-e a farka. Hát levágták. Kicsi Sára ekkor elragadta tőlük és ide hozta. Fagyi azóta itt rendezkedett be a farakás tövében.

Fagyi már a kerti csapnál oltotta szomját az odakészített tálkából. Közben a kopasz kutya csóváló farokkal közelített az új vendéghez.

- Ki hoztál már megint Cirmi? No, ne félj, cimbora! – dugta orrát barátkozva a mókus orrához. - Itt otthonra találsz, bármi bajod is van. Látod engem is befogadtak, mikor leforráztak egy éjjel. Azt hitték, jókedvemben ugatom a Holdat! Mit tehettem! Menyét járt a tyúkólnál.

Kicsi Sára leugrott a hintáról, amint, észrevette a jövevényt. Lassan közelített, letérdelt a kis vendég elé a fűbe, tenyerében magocskákat tartott. Móka leküzdve félelmét a finomságért nyúlt. Cirmi méltóságteljesen mellé ült, és halkan dorombolni kezdett:” Lásd, mondtam én, hogy jó lesz itt neked! Segítenek rajtad. Ha nem tudsz fára mászni, majd meg tanulsz nagyot ugrani, mint én.”

Így talált új családot magának a tériszonyos mókus.

Látom, közben elfogyott a málna! Tudtátok, hogy a pillangók is rendelkeznek öröm hormonokkal? Bizony, hogy érzik a boldogságot! Ha elengeditek őket, akkor kívánjatok valami szépet!

Hátha teljesítik majd örömükben.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa. 

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Boldogan jelentkezem a meseíró pályázatra. Végre egy olyan felhívás, amelyben nem köti meg a kezem az elvárás, hogy mesém ne legyen didaktikus. Pedig egy mese akkor jó, ha tanít valamire.
Unokáim imádják azokat a történeteket, amelyek kapcsolódnak hozzájuk, ők is szereplői, és valóságos a történet.
Kisgyermekként nem kellett állatokért könyörögnöm, mert erdei tanyán, és alföldi falusi házban éltem, nyaraltam. Ott az állatok gondozása elemi szükséglet volt, hiszen napi élelmezésünket szolgálta.
Ezt a szeretetet örökítettem gyermekeimnek, akiknél ma is, városi emberek lévén, vannak állatok, és gondoskodnak kis kedvenceikről."

Reider- Tabáni Erzsébet: A pillangók első tánca

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!


Az erdő szélén nagy gyülekezés kezdődött a bogarak körében. Az egyik fa ágán ugyanis tucatnyi pillangó készült elhagyni a bábját és ilyenkor az erdő lakói egymást értesítették erről a nem mindennapi eseményről. Mindenki szerette volna megcsodálni azt a pillanatot, amikor a csúnyácska hernyókból gyönyörűséges pillangók röppennek fel az égre és eljárják első táncukat.

Katica először is szólt a hangyáknak. A hangyacsapat parancsnoka értesítette a tücsköt, tücsök elugratott a szarvasbogárhoz, szarvasbogár pedig, mint a legnagyobb bogár az erdőben megpróbálta az erdő többi lakójához is eljuttatni a nagy hírt: Kezdődik! Amikor már jó sok bogár összegyűlt a bábfüzér alatt és találgatták vajon milyen lesz a mostani átváltozás, hirtelen mindenki elhallgatott. Feszült figyelemmel nézték a bábokat, amelyek megmozdulni látszottak. Rövid időn belül sorra bújtak elő a szebbnél szebb pillangók. Gyönyörű kék szárnyaik és csodálatos táncuk beragyogta az erdőt. A bogarak tátott szájjal figyelték az első szárnycsapásokat, azonban azt is észrevették, hogy egy báb nem tudott kikelni, csak halk sírdogálás hallatszott az irányából.

- Biztos valami baj történhetett vele! – mondta a szarvasbogár, a többiek pedig helyeslően bólogattak.

- Valakinek oda kellene repülnie, megnézni, hogy mi a baj! – mondta a tücsök.

Katica vállalta ezt a feladatot. Felszállt a faágra, amelyen a báb lógott.

- Szervusz, pillangó! – köszönt rá. Én a katica vagyok. Megkérdezhetem tőled, hogy miért sírsz? A barátaimmal nagyon aggódunk. Tudunk valamiben segíteni?

De a pillangó nem válaszolt, csak tovább szipogott.

- Jaj, ne sírj, kérlek! – próbálta vigasztalni katica. Képzeld el, csak miattad gyűltünk össze itt, hogy lássuk a csodát, ami ma veled történik!

A pillangó erre még jobban elkezdett sírni, de katica nem értette a dolgot és visszarepült a barátaihoz.

- Nem mondott semmit, nem tudtam meg mi a baj! – mondta a többieknek aggasztóan.

- Talán beragadt a szárnya! Vagy, ami rosszabb, nincs még neki! - találgatták a bogarak.

- Segítenünk kell rajta! Nem hagyhatjuk így! – mondta a katica.

Már kezdtek is bele a mentőterv kidolgozásába, amikor zajt hallottak. Egy kiránduló gyerekcsoport érkezett az erdőbe. A bogarak mind szétszéledtek, repültek, futottak, amilyen gyorsan csak tudtak, hogy elbújjanak a gyerekek elől. De egy tanulmányi kiránduláson a legfontosabb dolog, hogy a természetet közelebbről is megismerjék a gyerekek. Így a gyerekeket kísérő tanító néni bemutatta az éppen fellelhető bogarakat.

- Ki tudja megmondani, hogy milyen bogár ez? – és mutatott a tanító néni az egyik fa törzsén mászó nagy barna bogárra?

- Én, én, én…… - a gyerekek sorra jelentkeznek, és a tanító néni Borót szólította fel a válaszadásra.

- Ez egy szarvasbogár! – mondta Boró.

- Nagyon ügyes vagy! Gyerekek, most alkossatok csapatokat és keressetek még más bogarakat is, de vigyázzatok rájuk és ne nyúljatok hozzájuk! Óvatosan figyeljétek meg őket, és amelyik csapat a legtöbbet fel tudja majd sorolni, piros pontot kap!

A gyerekek neki is láttak a kiadott feladatnak. Boró és barátai már néhány bogarat feljegyeztek, amikor meglátták, hogy egy kisfiú egy bottal hadonászik és az egyik fa ágát ütögeti.

- Te meg mit csinálsz? – szaladt oda Boró. Ne bántsd őket, ezek pillangó bábok!

- Igen, tudom, de már kikeltek, így nincs ezekre semmi szükség! – mondta a kisfiú.

- Majd a természet eldönti, hogy mire van szükség! – válaszolta Boró. Úgyhogy menj és találj ki más játékot! – küldte el a kisfiút Boró.

De a kisfiú nem hallgatott rá és továbbra is csapkodta a bábokat. Ekkor Boró észrevette, hogy az egyik báb nem maradvány, hanem még egy ki nem fejlődött pillangó.

- Hagyd abba, Kristóf! – kiabált rá Boró és felemelt kezekkel beállt a bot és a báb közé. Nézd, ő még nem tudott kirepülni! – és mutatott rá a bábra.

Kristóf eldobta a botot, a tanító néni és a többiek pedig odaszaladtak hozzájuk. Boró elmondta, hogy találtak egy pillangóbábot, ami valószínűleg beragadt a bábjába. Boró tudta, mit kell tenni, hiszen otthon, a kis kertjükben számtalan pillangó kelt már ki.

- Hagyjuk, hadd próbálkozzon egyedül! Mert, ha segítünk rajta, nem fog életben maradni, nem lesz elég erős a szárnya.

A báb ekkor mozgolódni kezdett és hirtelen óriási szárnyak pattantak ki belőle. A gyerekek csodálkozva nézték, hogy milyen gyönyörűen nyitogatja kék szárnyait a pillangó.

- Látjátok gyerekek, ez a természet egyik csodája! – mondta a tanító néni, miközben figyelték a gyerekek, ahogy a pillangó repked körülöttük.

A pillangó mielőtt még csatlakozott volna a többi pillangóhoz Boró orrára szállt. Boró becsukta a szemét, nem mozdult, csak mosolygott. A pillangó elrepült, a gyerekek pedig folytatták tovább az erdei kirándulást. A bogarak pedig előjöttek rejtekhelyeikről és vidáman nézték együtt a pillangók első táncát.

A szerző saját akvarell illusztrációja, melyben a zsűri külön dicséretben részesítette

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjában részesült

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"A pályázatra megírt mesémmel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy még egy apró pillangó is megérdemli az életet. Minden élőlény különleges, de talán a pillangó az egyik legkülönlegesebb, mert neki megadatott az, hogy életében kétszer szülessen."

Markovics Éva: Ciberepuszka

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A mesét 7 éves kortól ajánljuk!

Bicige az erdőben kószált.

A barátai mind nyaraltak valahol, csak ő csatangolt magányosan Kócmócfalván, Kócmócfalva kisze-kusza kis erdejében. A kiserdőben malapilinguszok nyújtózkodtak az ég felé, alattuk szedresek bokrozódtak meg illatoztak. A fű csak itt meg néhol ott látszódott, mert a Hold alig-alig tudott átnyújtózkodni a lombok között, hogy éjszakánként zöld szálacskákat tűzködjön a földbe.
A kiserdő közepén bóklászó Bicige egyszer csak megállt. Egy apró, szőrös kis lény ugrott elő egy vakondtúrásból, épp az orra előtt, majdnem elgáncsolva szegény mit sem sejtő, ártatlanul kóborolgatót.
De nem vakond volt. Legalábbis Bicige szerint a vakondnak nincs hosszú, fekete, szőrös füle és bozontos farkincája. Ráadásul nem is igen szoktak a vakondok - vagy vakondokok, ahogy az okosok mondják, pedig ennek semmi értelme - szóval a vakondok nem nagyon szoktak dühösen morogva ide-oda mászkálni a bokrok között, hogy frászt hozzanak a gyanútlanul arra járókra.

Bicige alaposabban megnézte magának a különös lényt, aki váratlanul csak úgy hip-hopp hátrafordult, és egyenesen Bicige szemébe nézett.

- Hoppá! Megvagy! - mutatott rá apró ujjacskájával a nemvakond. - Te vitted el a mindentváltoztatót! 

- Én? Azt sem tudom mi az! - felelte ártatlanul Bicige.

- Persze, nem tudod! A mindentváltoztató évszázados milliók óta a ciberepuszkák ősi nemzetségének tulajdonát képezi! Te pedig nem vagy ciberepuszka! - Összehúzta a szemöldökét és körbejárta Bicigét. - Vagy igen?

- Nem, nem vagyok. Én koborján vagyok.

- Aha. És miért ilyen bánatos a képed? – kérdezte a puszka, keresztbe fonva karjait a mellkasán.

- Unatkozom - vallotta be Bicige. - Mindenki valahol máshol van, én meg itt ...

- Aha, értem én - felelte a puszka elgondolkodva. - És mondd csak: ha megkapnád tőlem kölcsönbe ezt a mindentváltoztatót, akkor mit kívánnál?

- Azt, hogy legyenek itt a barátaim.

- Nocsak. Aztán arra gondoltál-e, hogy ők épp jól érzik magukat ott a valaholban, ahol most nélküled vannak? Te meg sitty-sutty ideröppented őket, mondjuk a Balaton hűs habjai közül ... Na, gyere! - nevetett fel a puszka. - Jól megkeressük a mindentváltoztatót, ciberepuszkává varázsollak, aztán többé nem leszel bánatos, meg ilyen unatkozós. Kapsz te is egy szedrest, amit őrizhetsz tavasztól őszig, aztán meg mehetsz téli álmot aludni... Na gyere csak, segíts megkeresni...

- Ajaj - rémült meg Bicige. - És ha én nem akarok ciberepuszka lenni?

- Akkor nem változtatlak át, csak kérlek segíts megkeresni a mindentváltoztatót, mert különben kipenderítik a cibereszűrömet ebből a szedresből, pedig nagyon szeretek itt lakni...

Bicige természetesen segített a puszkának, mert nagyon rendes kis koborján volt, aztán együtt falatoztak a legfinomabb szedrekből egész délután. A kis puszka pedig a ciberék ősi nemzetségéről mesélt teli szájjal, amit ugyebár nem illik, viszont szedrezgetés közben szerencsére nincsenek illemtanárok a közelben. A puszkák meg amúgy is másképp illenek meg nem illenek. Náluk például szabad volt felvenni a földre pottyant ennivalót, és szabad volt utána megenni. Csak egy jóleső fújjintás, egy amolyan phu, és máris hopp, dobhatták be a szájukba! A homokzutyerkák meg csak sercegtek meg percegtek a fogacskák között! Persze szegény zutyerkákat mindig gondosan ki kellett köpdösni holmi lenyelés helyett, mert a zutyerkák egyáltalán nem örültek annak, ha a szederrel együtt ők is a pocakba utaztak. Így hát a szedrezgetés tényleg nem volt egy amolyan elegáns, csili-vili-étteremben végezhető falatozás!

Még jó, hogy Bicige és a ciberepuszka a kiserdőben üldögélt a földön, és nem bárhol másutt.

Mert néha bizony jó épp ott lenni, ahol vagyunk.

A szerző saját illusztrációja

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíját kapta különleges nyelvezete miatt!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"A mesék világa messze repít. Nem csak "igazi" állatok és növények taníthatnak meg a természet szeretetére, tiszteletére, hanem a fantáziavilág sehol máshol nem létező figurái is.
A gyerek még nem szarvasbogarat lát, és nem kutyával játszik, hanem csodákat fedez fel. Ámulva figyeli a fűszálon hintázó katicabogarat, és a rózsaszirmon a tetveket. Számára ezek nem tetvek vagy nem katicabogár, hanem megannyi felfedezni való ismeretlen és különleges világ. Aminek ő maga is részese. Ő maga nem csak megfigyelő, hanem játszótárs és kalandor.
A fantázia határtalan. Az elnevezések viszont határokat szabnak. Ha egy növényt malapilingusznak hívnak, egy állatot pedig ciberepuszkának, akkor ki tudja melyik micsoda igazából? Kell-e tudnunk? A gyermeki fantázia megteremti mindezt saját ismeretei és saját fantáziája szerint."

F.Magyar Anikó: Ödi

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Ödönkének neveztek el az embergyerekek. De az Ödit sokkal jobban szeretem. Főleg, mert miután otthon is elmeséltem az embergyerekekkel való kalandjaimat, a tesók folyton csúfot űztek a nevemből. „Ödönke, megint belemászott a bödönbe.” Hahaha. Mondhatom nagyon vicces. Na, ezért szeretem jobban az Ödit. Arra még nem találtak ki poént. Ugye megértitek.

Kicsi sünkölyök voltam, tapasztalatlan és rettenetesen kíváncsi, mikor egy őszi hajnalon szüleim tiltása ellenére átsétáltam a jó meleg, biztonságot nyújtó vacokból, a szomszédék hatalmas, tágas, zöld kertjébe. Mennyi finom illat, mennyi új, izgalmas felfedeznivaló – gondoltam magamban. Hát, izgalomból nem volt hiány, az biztos.

Rögtön az első megtett méterek után egy hatalmas állkapocs még hatalmasabb fogai és csorgó nyála akarta megkóstolni a tüskés bundám alatt rejtegetett husikámat. Ne mondjátok el senkinek, de nagyon megijedtem a hirtelen rám rontó félelmetes vadállat láttán, s amilyen picire csak tudtam, azonnal összegömbölyödtem. Vagy egy órán keresztül labdázott még velem a fenevad - akiről persze később megtudtam, hogy az embergyerekek leghűségesebb barátja -, miközben minden fortélyát bevetve próbált kihámozni a gömbformámból. Gondolhatjátok mennyire felkeveredett ebben a „játékban” a gyomrom. Visítottam, ahogy csak bírtam: ha még két másodpercet tovább görgetsz te fenevad, lesz, ami lesz, egészen biztosan kipakolom eléd az aznapi reggelimet. Szerencsére az embergyerekek szülei nem bírták tovább hallgatni a hajnali lármát, s végre megnézték mit alkot a házőrzőjük az udvaron. Aztán véget vetettek az én borzalmaimnak is.

Ha azt gondoljátok, a kaland itt véget ért, hát ne tegyétek. Az igazi kaland még csak most kezdődött el. Sztár lettem.

No, de hogy ne szaladjak annyira előre, miután az embergyerekek anyukája is - az én sünanyukám után - jól megreggeliztetett, meg megitatott, egy kényelmes dobozkát jelölt ki számomra ideiglenes kuckómnak. Azt hitte, majd jól benne maradok, s aztán gügyöghet nekem naphosszat, míg meg nem találják jól elrejtett sünvackunkat, hogy hazaengedhessenek. Na persze! Nem olyan csüccs le sünikének teremtettek engem, mint az elsőre látszik rajtam. Amint nem figyeltek rám egy perc erejéig, azonnal kimásztam a dobozból, s kerestem magamnak a szekrény alatt a dobozvacoknál egy sokkal jobb kis rejtekhelyet. Hát ők nem úgy gondolták, hogy az jobb hely számomra, s ugyan elsőre nem ment nekik olyan könnyen, de azért mégiscsak visszatessékeltek a kijelölt dobozkámba.

S itt kezdődött az én sztárságom. Képzeljétek el, engem bámult egy egész óvodai csoport, majd néhány iskolai osztály összes embergyereke is a nap folyamán. Ha hallottátok volna, miféle butaságokat mondtak rólam néhányan. De azért voltak nagyon okos embergyerekek is, akik aztán szépen elmagyarázták a tudatlan kis többieknek, hogy mi nagyon szeretjük, ha nem háborgatnak minket, s hogy egyáltalán nem vagyunk háziállatnak valók sem, mert a bundánk szúr. Igaz, hogy születésünkkor még nem, de egyébként igen. És igazából azt szeretjük, ha a saját kis vackunkban élhetünk, azt ehetjük, amit magunk szerzünk, vadászunk. És ha az avar alá bújunk el ősszel, hogy téli álmot tudjunk aludni, érdemes az avart óvatosan átnézni. Hangsúlyoznám, hogy igencsak óvatosan, mert lehet, hogy már alszunk, és ugye azt ti sem szeretitek, ha csak úgy felébresztenek benneteket a legszebb álmotokból. Szóval az avart érdemes óvatosan átvizsgálni, mielőtt arra vetemednének az
embergyerekek szülei, hogy azt meggyújtsák a tűzrakókban. Azért a nap végére igencsak elfáradtam, s ezt se verjétek nagy dobra, de délután már egyre inkább hangot adtam ama kívánságomnak, hogy most már igazán hazamennék a sünvackomba, süntesóimhoz, sün szüleimhez, sünuzsonnámhoz, sünpizsamámhoz. Ideiglenes dobozhajlékomat a kert legtávolabbi, a vadállatuktól legmesszebbi ponton helyezték el végül az embergyerekek szülei. Nagyon hálás voltam nekik, mivel diszkréten magamra hagytak, így nem kellett kerülőutakon hazasietnem, hanem egyenesen hazaszaladhattam enyéimhez.

Mert ha hiszitek, ha nem, mi sünök, olyan gyorsan tudunk futni, akár egy nyúl. Na, jó!
Azért ha nem is olyan gyorsan, mint nagyfülű barátaink, de azt egészen biztosra veszem, hogy minket, sünöket, ti nem érnétek utol olyan könnyen. Engem, tuti hogy nem.

(Részlet Ödi és a vakondok levelezéséből.)

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a zsűri különdíjasa lett!

A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:

"Tanítónő, 3 gyermek édesanyja vagyok.

Mióta gyermekeim vannak, nem csak a munkám során, hanem a mindennapokban, ezernyi élethelyzetben jön elő a környezetünkben élő élőlények ismerete, szeretete, gondozása, védelme. A városi környezethez alkalmazkodott vadon világa körbevesz bennünket. Szeretjük, tiszteljük azt, s megpróbálunk egymással békében együtt élni.

Ennek egyik emlékét örökíti meg az Ödi című elbeszélés is."

Anyák napjára.. utólag... minden napra

Tulok Teréz: Édesanyák


A búja, gondja soha

el nem fogy rólad!

Szeresd mindig szívből jó édesanyádat!

Imádkozzál a teremtő

nagy Úr előtt,

Hogy tartsa meg még

sokáig számodra őt!

Legyen minden kézben

egy-egy csokor virág,

Szívünket a szeretet

mélyen hassa át!

Csókold meg százszor

ráncos, reszkető kezét,

Addig vagy boldog, míg

nem szólítja el őt az ég!

Mindig segítsd, szeresd, tiszteld és imádd!

mert egy életet kaptál és egy édesanyát!

Csengeri Bíbor: Séta a sünivel

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

Egy szép napsütéses délután elmentem az erdőbe. Gondoltam: „De jó lenne szamócát enni, virágot szedni és gombát találni!”

Ahogy mentem-mendegéltem az ösvényen, találtam egy szamócabokrot. Elkezdtem szedegetni a szamócákat. Ahogy gyülekezett a kosaramban az illatos szamóca, arra jött egy sünike. Elkezdett eszegetni a kosaramból. Kérdeztem: „Sünike, miért eszel a kosaramból?” – Rámutatott a hasára. Gondoltam, biztos éhes. Hagytam, hagy egyen, amíg jóllakik. Míg én szedtem, ő mindet meg is ette. Végül megtöltöttem a kosaramat is.

Elindult a sünike, és én utána mentem. Elvezetett egy rétre, ami tele volt gombákkal. Megörültem, hogy gombát is találtam! No, a gombás kosaramba is elkezdtem szedegetni, először rókagombát. Utána őzlábgombát is gyűjtöttem egy zacskóba. Harmadjára csiperkére bukkantam, azt is beleraktam a kosárkámba. Aztán a teli kosarakkal tovább vezetett a süni egy másik rétre. Ott megállt, és én megláttam a rengeteg sok virágot. Gondoltam: „Jó lenne az anyukámnak egy csokorral szedni. A testvéremnek meg lehetne egy koszorút fonni.” Fontam is egy koszorút, a fejemre tettem, aztán szedtem egy csokorra való virágot. Eközben a süni a mohán elszenderedett. Gondoltam, ott jó lesz neki – én meg már ideje, hogy hazamenjek!

Volt nagy öröm, amikor hazaértem, annak is nagyon örültek, hogy hoztam sok szamócát, gombát és virágot. Nektek pedig ezt a mesét hoztam!

A szerző saját rajza

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a Mesetesztelők különdíját kapta

A szerző így ír önmagáról és a természethez fűződő viszonyáról:
"Családunkban él egy papagáj és néhány afrikai csiga, az udvaron pedig gyakran találkozom macskákkal. Apa műhelyében szoktunk házi egereket fogni, ezeket etetjük és megfigyeljük, aztán egy távoli mezőn elengedjük őket. A szomszédban két kutya lakik, az utcában még kakas is van."  - 

A szerző 7 éves!

Mesetesztelők véleménye:
"Azért tetszett nekem a Séta sünivel című mese, mert nagyon jó volt minden része, különösen az, amikor a süni elvezette a kislányt a virágos rétre. És az is nagyon édi volt, hogy a süni a végén elaludt." - Johanna, 5 éves

"Ez a mese volt a héten a legaranyosabb. Tetszik hozzá a rajz is." - Tea, 8 éves 

"Nagyon tetszett a Séta a sünivel című mese. Nagyon tetszett, hogy a kislány követte a sünit, és így oda vezette a süni egy rétre, tudott gombát, virágot szedni, koszorút készíteni és ezekkel meglepni a családját. Kár, hogy nem volt hosszabb a mese, mert nagyon élveztük." - Zoé, 6 éves

"A Séta a sünivel volt a kedvencem, mert szeretem a süniket és vicces volt, ahogy a kislánynak mutogat a süni." -  Emese, 4 éves

"Aranyos és kedves, mert gondolt másokra is a kislány." - Bence, 5 éves

"A Séta a sünivel című mese azért tetszett, mert a süni nem beszélt benne (mint a többi mesében általában), hanem megpróbálta megértetni magát beszéd nélkül." - Dorottya, 10 éves

"Séta a sünivel:"Ez olyan, mint a Boribon!" :) Tetszett Andrisnak, hogy kislány gondolt az anyukájára és a testvérére is és hogy neki is "hozott" ajándékot." - írta nekünk a 3 éves Andris anyukája

Kelemen Bata Mária: A jószívű királylány

FIGYELEM: A mesék, versek sem részben, sem egészben nem felhasználhatóak a szerző írásbeli beleegyezése nélkül!

A csillogó Üveghegyen túl, Az Arany -, és Ezüsterdő ölelésében található egy királyság. Ennek az uralkodója: Igazságos Király. Ő sohasem azt nézi, ki milyen gazdag, mekkora a rangja, mindig szíve szerint cselekszik. Kanásztól, a királyig egyformán jutalmaz vagy büntet.

Egy gyönyörű lánygyermeke született. Szemei csillogó két drágakő. Szép hosszú selymes haján táncot jár a Nap. Arcát pedig két piros alma díszíti.

Hasonló gondolkodású, mint fenséges király apja. Segít a bajba jutott embereken, állatokon, növényeken. Ezért elnevezték: Jószívű Királylánynak. Imádja a természetet. A palotájukat a Mesebeli Kerekerdő veszi körbe. Mindennap sétálni megy István bácsival, a vadőrrel. Ezek a séták mindig vidám hangulatban telnek. A királylány folyton beszél, érdeklődik, mindent szeretne tudni az erdő életéről. István bácsi pedig türelmesen válaszol. Séta közben hol az egyik, hol a másik virágra „röpköd”, mint egy kis pillangó. Üdvözli a bokrokat, virágokat, madarakat. Ha szükségük van, segítségre gyorsan elvégzik István bácsival, aztán folytatják útjukat. Számtalanszor mentettek meg már: vadgalambot, feketerigót, cinkét. Előfordult kiesett egy – egy kismadár a fészkéből. A királylány megfogta, István bácsi visszarakta a helyére.

Az egyik ilyen madárka mentés során meglepődött, mert a kis gerle így szólt: - Köszönöm szépen kedves Jószívű királylány.

- Nagyon szívesen! - válaszolt rá. Akkor döbbent rá érti az erdő nyelvét. Mi történt? Nézett kérdően a gerlére. – Tudod a Növények és az Állatok Tündére felruházott téged ezzel a tulajdonsággal jutalmul, mert Te valóban egy igaz szívű Királylány vagy.

Ez a hír futótűzként terjedt az erdőben. Ezután már a madarak saját maguk is felkeresték a Jószívű Királylányt, ha valami gondjuk akadt. Ettől a Királylány is „szárnyalt”, boldogan szökkent ide - oda.

Májusi verőfényes napon a palota virágágyásai között sétált. Csodálta a szebbnél szebb virágokat. Nem tudott betelni a szépségükkel. Leguggolt hozzájuk: becézte őket, dicsérte illatukat. A virágok e szavak hallatán mosolyogva lengedeztek a lágy tavaszi szélben. Egyszer csak megpillantott egy színes tollcsomót meglapulva a virágok tövénél. Majd meghallotta a keserves panaszát.

- Jaj, Istenem! – A családom elrepült, én itt maradtam egyedül, mert még gyöngék a szárnyacskáim! – Mi lesz most velem?

Jószívű közelebbről megtekintette, hát egy pici tengelice remegett a földön. – Jól van, ne sírj! – nyugtatgatta. – Elviszlek István bácsihoz. - Ő okos, biztos kitalál valamit.

Ezzel a markába fogta óvatosan. Érezte a kicsi szíve dobbanását. Elindult a nyári lak irányába. István bácsi ott tevékenykedett, javította a télen megrongálódott madáretetőket. Jószívű Királylány messziről kiabált: - István bácsi! – Nézd, mit találtam!

Egyre sűrűbben szedte a fenséges lábacskáit, de futni nem mert, nehogy megsérüljön a törékeny tengelice.

- Ó, de szép! – mondta a vadőr, amikor meglátta.

- Ugye tudunk rajta segíteni? – kérdezte a királylány.

- Meglátjuk, mit tehetünk. – válaszolta.

Eltűnt néhány percre, majd arany kalitkával a kezében tért vissza. Királyi madárhoz ez illik! – jegyezte meg mosolyogva a bajusza alatt. Finom magvakat és vizet rakott elé. Itt biztonságban leszel, ha megerősödnek, a szárnyaid szabadon engedünk. – vigasztalta a királylány. Köszönöm szépen! – szólt kissé meghatódva a tengelice.

Ezután István bácsi a Jóságos király kedvenc szilvafája alá helyezte.

Ott hagyták pihenni a nagy izgalmak után. De nem sokáig maradt egyedül. Finom falatokkal megjelentek a szülei. Az egyik etette. a másik figyelt a biztonságra. Így ment ez tizenhárom napig. Akkor István bácsi úgy vélte már megerősödtek a szárnyai, szólt a Jószívű Királylánynak s kérte köszönjenek el egymástól, elérkezett a búcsú pillanata. Nehéz szívvel engedte el a madárkát. A tengelice felrepült a diófára. Füttyentett egyet, máris odarepültek a szülei. Csatlakozott hozzájuk. Szárnyaltak két kört a palotakert fölött, köszönetük jeléül. Végül eltűntek az erdő irányába.

Jószívű Királylány megkönnyezte. Máris hiányzott neki, de tudta így a helyes. Szabadon kell élnie, mint a többi társának.

Azóta is sűrűn találkoznak az erdőbe. Olyankor vígan cseverésznek egymással.

Lassan felcseperedett a királylány. De sohasem felejtette el, amit István bácsitól tanult. Most is imádja, félti, óvja a természetet és követi fenséges édesapja elveit.

A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán a Mesetesztelők különdíjasa

Mesetesztelők véleménye:

"Ez jó mese volt, mert a természet szeretetéről szól. Barátságról a vadőr és a jószívű királyleány között. A mesét másodikos olvasókönyvbe ajánlom." - Fruzsi, 11 éves

"A jószívű királylány nagyon jó mese volt, nagyon tetszett nekem. Amikor a madár nem tudott repülni elszomorodott a szívem. Aztán jó hogy jó lett a vége." - Gergő, 5 éves

"Nagyon örülök, hogy így szereti az állatokat mert én is nagyon szeretem őket. István bácsi neve nem olyan jó hangulatos név, ez nem tetszett a mesében." - Bítia, 7 éves

"Nagyon tetszett a jószívű királylány. Én is olyan királylány szeretnék lenni. Az egész mese tetszett." - Nóra, 3 éves

"A jószívű királylány tetszett a tündéres rész, amikor majd tud beszélni az állatokkal, de kicsit hosszú történet, lehet két mese van egyben? Furcsa volt István bácsi név. Meg nem is tudom miért ilyen neve volt, ha a királylánynak nem rendes neve volt." - Tekla, 7 éves